2017. június 25., vasárnap

225. Rész

x--- Zoe Fable ---x


Felnyögök, míg ledobom a vásárolt cuccokat az asztalra. Edzés, mint minden nap. Aztán bevásároltam és végre haza értem! Bár rohadtul utálom, hogy Khalid nincs nálam... tudom, hogy jól meg van Zaynnal, de azért na... hiányzik. Nagyon. Ránézek a telefonra, és látom a hang üzeneteket. Rányomok, hogy elkezdje lejátszani.
- Helló életem értelme. Nem szeretnél véletlen a modellem lenni? - Helena hangjára elmosolyodom. - Tudod... valaki vörös kéne, mert a hátteret mindenképpen kékre akarom. És az olyan kontrasztos lenne a zöld szemeddel. És imádsz... szóval, majd hívj fel és lebeszéljük, miért mondasz nekem igent! - Elnevetem magam, míg a hűtőbe pakolom be a dolgokat, aztán az apró sípoló hang jelzi, hogy átvált a következő üzenetre.
- Hello, ez én vagyok - megdermedek az ismerős hangra. Nem a barátaimé... csak a közeli barátok tudják ezt a számomat. Felegyenesedem... - Azon gondolkoztam, hogy merre voltál... hogy, hogy vagy... elég régóta gondolkozom ezeken. Már vagy tizenötször próbáltalak elérni, de végre ezen a számodon sikerült! - Ideges nevetés jön a túloldalról, én pedig csak becsukom a hűtő ajtót és odasétálok a telefon elé. Leülök az asztalhoz és próbálom túltenni magam azon, hogy felismerem a hangját. Ő az... a pipacsos. - A rendőrségen szereztem meg a számodat, azt mondtam nekik, hogy anyukád haldoklik... - édes istenem - ami nem igaz, de persze most ugyan olyan fontos vészhelyzet van. Mert úgy érzem a múltkori intim kalandunk után te is hiányolsz engem. És gondoltam, te nem tudsz elérni engem, szóval nekem kell most már téged - a kezeimet az asztalra rakom, míg az ideges nevetését hallgatom. - Szóval gondoltam megadom neked a számomat, amin csak te hívhatsz fel! - Hallgatom a számok sorozatát egymás után... te jó ég. - Oké? Rendben! Bár már nincs egy egész házam... de bérelek egy szobát. Tudod, az összes pénzemet arra költöttem, hogy eljussak hozzád és boldoggá tegyelek. De ez nem baj! Mert amikor megkaplak, nekem már majd semmi nem kell az életembe és boldogabb leszek mint valaha! - Boldog... tényleg boldog a hangja. - Persze, innom kell és ennem, de... hát rád van szükségem leginkább. És akkor majd mehetünk együtt a plázába... és az üzletekbe is! Vehetünk együtt ruhákat... vásárolhatunk együtt bébi cuccokat is, a gyerekünknek, aki majd lesz. Ez mind fantasztikus lesz együtt! - Hátradőlök a székben és olyan félelemmel nézem a telefont a kanapé előtt lévő kis asztalon, hogy az érzéstől dühös leszek. - Had gondoljam át, mit is akarok... - oh haver... én adok időt. Ő lesz az első ember, akitől komolyan rettegni fogok és fejbe lövöm. - Oh igen! Azt hiszem elköltöztél a... uhm... tudod ám hova! - Istenem, inkább ne tudd! Ő mégis mond egy utca nevet... aztán egy ház számot... és még az emeletet is elsorolja. - Ha tudsz, akkor majd hívj vissza, és mond el, hogy valóban jól tudom-e. Tudod, csak hívj és beszélj hozzám. Ne úgy, mint én, mert most én csak az üzenet rögzítőhöz beszélek és hát ez ugye nem olyan jó érzés. Jó volna hallani a gyönyörű hangodat... istenem... ahogy nyögsz... - felnevet, én pedig az asztalt bámulom. Hányni fogok. - Úgy sajnálom, hogy olyan nagyon durva voltam veled az első találkozásunknál, de tudod hirtelen ért. Akkor még nem volt itt az ideje... - hirtelen érte... hirtelen érte?! - De mindegy is. Olyan boldog vagyok, hogy végre sikerült elérnem téged és nem kapcsolt szét a telefon! Annyi ideje próbálkoztam már kicsim! Már arra gondoltam, hogy blokkoltad a számomat, de hát... azt nem tehetted, hiszen a szerelmünk olyan nagy és erős! - Elakad a hangja, felsóhajt, mint aki élvezi a szerelmet. - Meg... megkaptad a virágaimat, amiket küldtem? Legalább ötven pipacsot küldtem már neked itt-ott. Tudom, hogy ez a kedvenc virágod! Remélem vázába raktad őket. - Nem. Rohadtul nem. - jaj istenem... csak annyira hiányzol a karjaim közül! - Persze, amikor fojtogatni kezdett... nekem annyira nem hiányzik! - Csak tudni szeretném, hogy vagy. Nincs barátod, ugye? Mármint fiúd. - Az első, aki beugrik, az Zayn... és elképesztően örülök, hogy van valakije. - Nos... ugye... hát... nem baj, ha van. De tudod, hogy érzünk egymás iránt, ugye?! Szóval a srác nem olyan fontos, mint én vagyok. - Beteg. Ez az ember beteg. - Mármint természetesen többet érek! Elvégre több száz fontot költöttem már rád, pipacsokat vettem neked! Ő pedig? Elvisz téged egy uszodába éjjel?! Jobban figyelek rád, mint bárki más! - Óh, te jó ég... óh, édes istenem... - Ott voltam és vártam, hogy hátra gyere hozzám... mert nem ronthattam el a szülinapi bulidat, de a barátaid... azok a seggfej nyomorékok! - összerezzenek az éles hangváltásra. - Nekik meg kellett ezt akadályozni! Pedig vártam rád... gyűrűt is vettem! - Értetlenül nézek a telefonra, mintha így szemtől szembe lehetnék a férfival. - Sajnálom - akad meg rögtön. - Én... csak... én... egy, kettő, három - lassan fújja ki a levegőt. - Oké - félek. Esküszöm félek. - Olyan ijedtnek tűntél ott. Pedig nem vagyok félelmetes... sokkal inkább vagyok egy rendes srác, mintsem ijesztő! - Felnevet, és én is nevetek mert ez az ember őrült. De az ő nevetése feszült és reménykedő, az enyém pedig hisztérikus és nemsokára zokogni fogok, ha ezt tovább fojtatja a telefonba. Mégis úgy érzem, szükséges végig hallgatnom. - Nagyon félénknek tűntél, ami aranyos volt! De persze érthető, ha kissé visszahúzódó vagy, hiszen eljegyzés... és talán túl fiatalok vagyunk és túl nagy lépés lenne ez nekünk, de végre együtt lehetnénk! - Zayntól nem viselem el... egy idegentől... sem fogom! - De haladjunk kis lépésekkel, mert ez fontos. Elvégre felnőttek vagyunk és megtudjuk ezt oldani! - Megölöm, az is egy megoldás. Nem?! - Persze, hogy megtudjuk oldani! És nem érdekel, hány lakaton és záron kell áttörnöm magam, hogy elérjek hozzád, Babe... megoldom. Folytatom érted, mert szeretlek! Istenem, alig bírok várni, hogy lássam azt a gyönyörű arcodat újra - a kezemet a szám elé tapasztom. Erősen hunyom le a szemeimet és próbálom visszatartani a sírást. - És a hangodat is... istenem, olyan gyönyörűen énekelsz a zuhanyzó alatt... mindig kint várlak és egyedül dúdolok - elkerekednek a szemeim. A szívverésem túl gyors lesz... kibuggyan az első könnycseppem, de csak végig folyik, míg én előre fele meredek. Volt itt?! Vagy Helenáéknál?! Nem lehet... hogyan?! - És néha magamhoz nyúlok a hangodra... el kell ismerjem, igen. De egyszerűen olyan gyönyörű! - Hányni fogok... itt maszturbált a lakásomon?! - De ez egy elismerés neked! - Rosszul vagyok... istenem, komolyan rosszul vagyok. - Mit szólnál egy kínaihoz valamelyik este? Elég pénzt spóroltam össze, hogy bármit kérhess. Akár egy üveg bort... desszertet. Ruhát is veszek neked, ha gondolod! Tudod mennyire idegesít, mikor emberek úgy mennek ki, mintha szemetek volnának! - Megint hangnem váltás, én pedig remegve állok fel. - Miért olyan kurva nehéz felöltözni normálisan?! - Ordít... én pedig félve lépkedem a telefon felé. Olyan dühös morgások jönnek a telefonból, hogy hozzá érni is félek. - Annyira nem rohadt lehetetlen! - Lehuppanok a kanapéra, és még én nyugtatom magam, addig ő is... - Hiányzo... - kinyomom. Nem bírom végig hallgatni. Remegve állok fel és sétálok vissza a rendes telefonomhoz és hívom fel Albust.
- Mizu?
- Albus... - elcsuklik a hangom. Képtelen vagyok kimondani mindazt, amit ő mondott eddig... - Hangrögzítő... ő... én...
- Felküldöm a rendőröket, és megyek én is.
- Ez beteg Albus... istenem... itt volt! - a hajamba túrok és erősen lehunyom a szemeimet. - Oh istenem! - Felnyögök, ahogy arra gondolok, hogy a házamban verte ki magának a hangomra, míg én gyanútlanul fürödtem. Ez annyira undorító!
- Lerakom és nemsokára ott vagyok, rendben?
- Albus félek... - csak állok ott a nappali közepén és rettegek a saját házamtól. - Ő... ő csak úgy... ő... - felnyögök és összeszorítom az ajkaimat.
- Ott vagyok Zoe! Semmi gond. Minden rendben van, ez egy telefonon hagyott üzenetet volt. Nem ő maga személyesen.
- Te nem hallgattad meg! Te nem hallottad egy részét! Én ezt nem! Én nem! - Dühös vagyok és kétségbeesett. Gyűlölöm ezt a párosítást!


x--- Zayn Malik ---x

- Siettem - nyitok be Albushoz lazán.
- Alszik, az egyik irodában - mutat el valamerre a sokaság felé. - Beszélnünk kell.
- Remekül kezdődik.
- Kapott egy hangüzenetet. Ami úgy... negyed órás. Ebből ő szerintem úgy hat percet bírt végig hallgatni és nem csodálom - biccent egyet lassan. - Őrült, ez biztos... azt hiszi Zoeval szerelmesek egymásba. És hát... maradjunk ennyiben. Nem ajánlom, hogy meghallgasd, mert még nekem is sok volt. Mindenesetre említést tesz rólad, először nyugodt hangvételben, a végén pedig... hát jobb, hogy Zoe nem hallotta azt a részt.
- Oh, remélem felkeres - mosolygok rá Albusra.
- Nem, de kifejtette, hogy jobb nálad és jobban bánik Zoeval. El akarta jegyezni az uszodában, én... én nem is értem - röhögi el magát Albus. - Nem bírom felfogni a csávó logikai menetét. Zoe meg teljesen ki van tőle.
- Csodálod?
- Azok után, amiket megemlített ebben? - Mutat a telefonra az asztala közepén. - Én nem tudom, hogy csinálta... valami ex kommandós-e, de bejutott Zoe házába. Többször. És nem félt részletezni, hogy nyúlt magához a hangjára, mikor zuhanyzott és énekelt. Ezen felül Zoe nem ment be a szobájába, mert leragadt az üzenetnél... még csak ki sem pakolt, de... szóval... az ágyába is - Albus lehajtja a fejét, én pedig csak meredek rá.
- Az ágyába is?
- Az ágyába is kiverte.
- Te most viccelsz velem!
- Nem, és sajnálom.
- Két rendőr nem veszi észre, hogy valaki Zoe hálószobájában veri a farkát?! - rácsattanok, de csak mert ideges vagyok és kiborultam. Ki ez a fószer?!
- Igen, ezt állítom. És ezért nem értem, hogy lehetséges. De... szóval Zoe már biztonságban van itt, és ha rajtam múlik, le sem lép innen, de... Zoe jogosan félt titeket. Az egész baráti kört. A csávó szerint ti rontották el az eljegyzési bulit és teljesen kiakadt. Főleg rád, mert úgy látja, Zoe jobban kedvel téged, mint barátot.
- Ámen - mordulok fel keresztbe fonva a karomat.
- Nem fogod fel. Ez a férfi valakit megölt, hogy esélye legyen találkozni Zoeval. Szerinted, ha potenciális jelöltet talál?
- Úgy nézek ki, mint aki nem várja szívesen? Csak mert akkor kiviszem az épület elé és még meg is csókolom.
- Könyörgöm, vedd ezt komolyan. Zoenak nem hiányzik, hogy bajod essen.
- És neki?! Kiverték már rá... nem is tudom hányszor! A közvetlen közelében.
- Ami azt illeti... sok minden kiderült a telefonhívásból. A férfi háza elúszott az adósságok miatt, és egy szobát bérelt. Megadta Zoenak a telefonszámát, hogy felhívhassa. Lenyomoztuk, megvan a szoba. Megvan az ember...
- Akkor mire vártok?!
- Először is, az a szoba... az... - rám mered és megrázza a fejét. - Valahogy így képzelem el néha a fejedet.
- Zoe?
- Mindenhol Zoe. A földön, a falon... a plafonon...
- Reális kép az agyamról, de nem verem ki az ágyába!
- Nem... ő igen. Meg a nappalijába... vagy egy vécében a közelébe... vagy rá a falakra - lehunyom a szemeimet és várok pár másodpercet, hogy ne kérjem el a férfi minden adatát.
- Hol van most ő?
- Örülök, hogy végre alszik.
- Aludni fog, esküszöm.
- Jó, amint befejeztük ezt a beszélgetést, mehetsz hozzá egy kicsit.
- Egy kicsit? - Kérdezek vissza félve.
- Muszáj távolságot tartanod vele. Őt is veszélyezteted, mert a férfi rá is mérges miattad. Meg rád is miatta... értesz? Egyikőtöknek sem lehet baja.
- Hagyjam egyedül ebben az időszakban?
- Mert ezzel teszel neki jót.
- Albus... - felnyögök és a tarkómra szorítom mind két kezemet.
- Tudom, és próbálom elképzelni én mit tennék, ha azt kérnék, kerüljem most őt el, de Zayn... ez szükséges. Végighallgathatod, ha akarod - mutat a felvételre. - De nem csodálkozom, hogy Zoe teljesen kiakadt.
- Mennyi idő, míg elkapod?
- Fogalmam sincs, felszívódott...
- Ajánlom, hogy siess, mert nem bírok nélküle sok időt - kisétálok, és szemmel máris őt keresem. Egy redőnyökkel elválasztott üvegfal mögött lelek rá. Bemegyek, besötétítettek mindent és a kanapéhoz sétálok. Leguggolok mellé és hallgatom a szuszogását. Végigsimítok az arcán, megrándul az arca aztán kipattannak a szemei. - Shh... Zayn vagyok. - Elkerekednek a szemei, aztán máris átkarolja a nyakamat és én feldőlök a lendülete miatt. És azt kérik tőlem, hagyjam magára... - Nem engedem, hogy gond legyen. Szeretlek... nincs semmi gond.
- Annyira sajnálom... sajnálom, hogy belekevertelek, én...
- Te... mondd szépen, hogy: Én is Zayn - halkan nevetek fel, a földön elfeküdve a szőnyegen. - Aztán aludj szépen vissza.
- Én is szeretlek Javadd - puszit nyomok a homlokára és magamhoz húzom. Próbálom elbújtatni az ölelésemben, ő pedig próbál elbújni az ölelésemben.
- Senki nem nyúlhat hozzád, amíg velem vagy. Ezt tudod, ugye? - A fülébe suttogok, ő pedig jobban bújik. Én pedig egy kicsit jobban meghalok. Bólogat, de nem szól egy szót sem.
- Nem értem... hogy jutott be.
- Senki nem érti.
- De, ha oda bejutott, akkor...
- Máshova már nem fog.
- De ha igen?
- Akkor sem.
- Zayn.
- Nem jut be! - Nem juthat be, mert én tépem ketté... ha ott lehetnék mellette... más kérdés, hogy a magam épsége miatt aggódok, vagy Zoe épsége miatt. És Albus ezt tudja... és kihasználja.
- De ha igen, akkor szeretné...
- Ne merd befejezni ezt a mondatodat. Azt mondtam, hogy nem - nincs arra esély, hogy bejusson Zoehoz és... akármit is tegyen vele.
- Jó.
- Köszönöm.
- De, ha mégis, akkor...
- Megöllek. Akkor én öllek meg - a fülébe morgom, ahogy a nyakamhoz nyomja az arcát.
- Szeretlek.
- Én is.
- De nagyo...
- Ne búcsúzkodj nekem, mert esküszöm, megöllek! Csak aludj, Élet. Nincs semmi baj, és nem is lesz semmi baj - az ujjaimat a gerince mentén járatom fel és le, nyugodtan. - Amíg itt vagyok, biztosan semmi baj nem lesz - halkan beszélek hozzá. Tele önbizalommal. - És miután le kell lépjek sem lehet baj, mert olyan kisugárzásom van, hogy London is beleremeg. Mert minden rendőr téged véd... és egy őrült nem juthat át ezen a védőgyűrűn. De ha átjut... és rád tud nézni szemtől szembe... Akkor ígérem neked, hogy saját kezűleg fogom kitépni a gyomrát a száján keresztül, rendben, Élet? - Érzem, amint bólint egy gyengét. - És most aludjunk, Cica. - Olyan kétségbeesetten kapaszkodik belém... bő fél óra kell, mire elernyed a karjaim között és tényleg elalszik újra. Remélem felfogta, hogy nagyon komoly vagyok. Megölöm azt a csávót, ha hozzá mer érni akár egy ujjal is. Senki nem érhet Zoehoz! Senki olyan, akitől ő fél.

2017. június 24., szombat

224. Rész

x--- Zayn Malik ---x


Előveszem a telefonomat, és már vonulok is ki a szobából. - Hello - szólok bele, neki dőlve a falnak.
- Szia, mi van Zoeval? Nem igazán akar találkozót.
- Hülye. Majd megjön az esze - rendezem le gyorsan.
- Nekem ennyi nem elég. Hullák közelében részegedem le, ő elküld minket, te kiakadsz... aztán ő nem beszél megint senkivel. Zayn, mit mondtál neki?
- Semmit, ami nem lett volna jogos az egész sztorit átlátva. - És igazam van. Csesződjek meg, talán bunkó voltam a végén de rohadtul igazam van!
- És mi az egész sztori? - Van jogom elmondani?
- Nem tudom, hogy nekem kéne-e ezt elmondani, vagy neki. Ez az ő dolga.
- De te tudod.
- Talán mert jobban ismerem őt, mint mások? - Hördülök fel értetlenül. Vajon miért tudok én mindenről, és ők nem?
- Ouch.
- Igaz.
- Attól még paraszt vagy - sóhajt fel Danny keservesen.
- Mert dolgozom, mert elegem van mindenből, Zoeból is... a menedzserből még inkább és az oktávokról szóló vitának hála, mindjárt felkötöm magam.
- Szóval fojtatod a boldog életedet álmaid nőjével.
- Nem, anyu Bradfordban van a tesóimmal - elmosolyodom, ő pedig felröhög.
- Szép kitérés.
- Őszinte.
- Kamu szag! - Elordítja magát a túloldalt, én pedig csak megcsóválom a fejemet. - Jó-jó... persze... esélyek a vörös után. Perrie nem... rossz - istenem, előbb menne el foghúzásra, minthogy normális dolgot mondjon róla.
- Te leszel a tanúm.
- Ja, gondoltam. Bár szokás rákérdezni...
- Minek?
- Mert nem mindegy, milyen házasságra adom a nevemet, mint tanú! - Hördül fel sértetten.
- Megint a vörösnél tartunk.
- Szeretem a vöröst.
- Akkor talán szedd fel - suttogom mitikusan.
- Hogyne... nem. És te?
- Megvolt.
- Ouch! - Nyög fel, mire elröhögöm magam. - Csak meg ne tudja, hogy ezt mondtad, mert letépi a tökeidet.
- És, hogy mondod el neki, mikor magába burkolózott Ms.Halálraítélt?
- Kifejtenéd, miért halálraítélt?
- Nem.
- De.
- Pipacsok.
- Az őrült faszi?
- Ja, ő gyilkolt. Meg Zoet is kicsit megdolgozta - nem kéne neki elmondanom... tuti kifog nyírni. Oh, várjunk... előbb nyírják ki őt, akkor ismét nincs miért aggódnom.
- Na ez gáz.
- Ja, de Albus mondta, hogy vigyáznak rá elég rendesen.
- Na ez jó.
- Bizony, lépnem kell. Később hívlak.
- Aztán óvatosan a szőkével.
- Rohadt poénos vagy ma, Danny - egy erőltetett röhögésre futja, aztán kinyomom. Elindulok magamnak venni egy kávét... szükségem van egy kávéra. Nagyon! Nyugodtan várok, míg a gép elkészíti, de nem veszem el, csak hallgatom a trappolást. Ez soha nem jelent jót. Elnézek a folyosó vége felé, ahol egy csapat ember közeledik felém, kamerákkal... ahogy meglátnak, máris emelkedik a kezük. Igen... elég egyértelmű, hogy direkt engedik be őket néha napján pár csodás kép erejéig. Vagy, hogy elkapják azt, ahogy dolgozunk... remek. Vetek egy lemondó pillantást a kávéra, amire most túlságosan is vágyom... de végül anélkül indulok meg visszafelé.
- Zayn! - Nem.
- Mr. Malik! - Nem.
- Kérem, csak pár kérdésre... - nem.
- Milyen a viszonya Zoe Fabellel?
- Jó - motyogom hunyorogva a sok vakutól.
- Mióta ismerik egymást?
- Régóta.
- Miért volt kórházban?
- Ufok - sóhajtok fel, az ő válaszát használva. Zoe rendszerint ezt a választ adja, ha nem akar válaszolni valami személyesre.
- Az új lemez készül?!
- Igen, dolgozunk rajta - egy halovány mosolyra telik és máris tovább próbálok utat törni magamnak.
- Mikor lesz az esküvőjük?
- Majd - istenem... hagyjanak már. Miért kell ezt mindig így?!
- Perrie nem féltékeny?
- Nincs oka - az évek alatt mindegyikünk kialakított egy taktikát. Én általában szűk válaszokat adok... Harry például egyáltalán nem szokott válaszolni. Túl sokszor forgatták ki a szavait. Niall csak menekül és néhány kérdésre válaszol. Liam általában készséges. Louis pedig a kedvétől függően reagál.
- A shipperek...
- Hagyjon - felsóhajtok és csak megállok ott a folyosó közepén és nézek rájuk. Zoeról és Perrieről kérdeznek. És semmit nem tudnak... nem értenek semmit. Ők csak fényképeznek, kihasználva az alkalmat, hogy megálltam, de... én ezt nem akarom. Nekem erre nincs szükségem. Ez nem olyan élet, amit akarok... gyűlölöm ezt. Teljes szívemből rühellem. Túl sok kérdés, túl személyes válaszokat vonzanak... Folyton figyelni arra, mint mondhatok és mit nem... mit tehetek meg mozdulatokban, és miket nem. Visszafelé indulok meg... kifelé. Hallom a kérdéseket, de nem fogom fel őket. Képtelen vagyok felfogni őket, csak szabadulni akarok innen... lihegve ülök be a kocsimba, és egy ideig csak a kormányt bírom markolni. Pár évvel ezelőtt normális voltam. Pár évvel ezelőtt még ő is normális volt. Mind normálisak voltunk... most meg nem mehetek nyilvánosra helyre, mert letámadnak. Őt meg akarják ölni és őrültek szaglásznak utána... Dannyéket ugyan úgy basztatják miattam. A családomról nem is beszélve, leginkább a tesóimról és anyámról. A banda pedig? Azt hiszem, ők is mind ugyan ezt érzik egy kicsit. A gázra lépek és kikanyarodom anélkül, hogy felhívnék valakit, vagy elmondanám, hova megyek. És túl rég volt ilyen, hogy csak én tudtam merre tartok és nem volt megszervezve, vagy nem volt más program arrébb csúsztatva ezért. És rohadtul élvezem. Leparkolok a kocsival és megindulok felfelé a dombon. Szétfeszít a düh... és az aggodalom, harag, bűntudat... túl sok érzelem, amit fel sem ismerek már. Megdermedek, ahogy meglátom a vörös hajzuhatagot. Persze, ő hozott ide először, de arra számítottam, hogy van annyi esze, hogy nem megy sehova egyedül. Szóval most csak mellé sétálok a nyugtatóan zöld füvön és leülök mellé a szikla peremére. A lábam lefelé lóg, ő pedig csak mered előre, a dögcédulát markolászva. Nem mond semmit, és én sem mondok semmit. Azt hiszem, mindegyikünk eléggé kivan.
- Annyira... annyira rohadtul hiányzik - elcsuklik a hangja és lehajtja a fejét, én pedig felé nézek. Hallom a szipogását... - Én túl gyerek vagyok ehhez. Nekem nem megy, Zayn... rohadtul vissza akarom kapni az apámat. Annyira rossz... - csak nézem őt... nem néz rám, de hallom, hogy szipog és biztos vagyok benne, hogy az elmémnek addig jobb, amíg nem néz fel. - Nem akarom ezt az életet... utálom! - Oh, ha tudná mennyire átérzem.
- Shhh - hátrább ülök és a lábaim közé húzom őt.
- Csak beszélgetni akarok vele... egy kicsit... vagy valami, én... te hogy?!
- Sehogy. Ugyan így, mint te. Nekem is nagyon hiányzik és én is oda adnám a karomat, hogy lássam és beszéljek vele.
- Annyira sajnálom... - hozzám bújik. Szimplán sír és hozzám bújik, nekem pedig csomó kerül a torkomba és szétfeszít. Régen akadt ki így. Régen engedte meg magának, hogy ennyire... kölyök legyen.
- Nincs semmi gond... - végig simítok a haján, az államat a feje tetejére rakom és csak bámulom Londont. - Teljesen természetes ez az egész, Zoe. Jó, hogy hiányzik. Az apád...
- De rossz...
- Néha kegyetlen, néha elviselhető - tudom. Pontosan tudom, mert nem egyszer volt olyan, hogy annyira fájt Walter hiánya, hogy csak ültem és próbáltam elfogadni a fájdalmat. Átkarolja a nyakamat, a fejét a nyakamhoz szorítja, én pedig átkarolom a derekát. Lovaglópózba kerül rám, de eszemben sincs kihasználni... éppen zokog. Hogy lenne?! Csak várok, és azon gondolkozom mennyire ironikus, hogy mindig arra gondolok, ez a legrosszabb dolog a világon. Hogy ő sír.
- Szeretlek - jobban magamhoz húzom, ő pedig érzem, hogy beletúr a hajamba.
- Én is téged, Zoe - szeretem őt. Mindig úgy értelmezem, hogy szeret, mint barátot. És néha mindig egy kicsit azért esdekelek, hogy több legyen, mint barátok. Szipogva húzódik hátrább, felajánlok neki egy zsepit, ő pedig nevetve veszi el. Én pedig máris mosolygok, hogy hallottam őt nevetni. Nyom egy puszit az arcomra, én pedig kissé megilletődve nézek rá, míg legördül rólam, és mellém ül.
- Hogy-hogy itt? - kérdez rá felhúzva törökülésbe a lábait.
- Túl sok volt a szar.
- Átérzem - sóhajt fel a füvet tépkedve maga előtt.
- Hogy vagy?
- Néha gyengén... egyfolytában paranoiásan és általában magam mögé tekintgetek és félek, de... jól.
- Ez nem úgy hangzott, mintha jól lennél.
- Belefáradtam. Alig telt el tizenhárom nap, de már kész ideg vagyok az egésztől.
- Elhiszem - a kezemet a térdére simítom, ő pedig a kezét az enyémre. Nézem a halálfejes pillangót a kézfején, és a hiányzó kisujjat.
- Néha elgondolkozom azon, hogy komolyan veszélyben az életem.
- Komolyan veszélyben az életed... örülök, hogy realizáltad lassan tíz, majdnem halál eset után - az őrület határához közel nevetek fel, míg kissé megütögetem a combját.
- Mármint, gondolkoztál már igazán a halálon?
- Igen Zoe - lemosolygok rá, hátha neki áll emlékezni... aztán csak elfintorodik.
- Sokkal valóságosabbnak tűnik most már - motyogja újra a füvet tépkedve.
- És megijeszt?
- Nem tudom, kiskoromban szerettem volna örökké élni.
- Én még mindig szeretnék örökké élni. Nehéz elhinnem, hogy egyszer vége lesz az egésznek, megöregszem és már csak kiöregedett nagypapa leszek, akinek az unokái nem fogják elhinni, hogy bizony a világ legnagyobb fiúbandájának a tagja volt - sóhajtok fel, előre meredve.
- Én nem jutok el addig, hogy öregkor - hördül fel mellettem.
- Oh, Cica... ha te nem jutsz el addig, akkor a világ sem - vonom meg a vállamat lazán.
- Ne mondj ilyeneket.
- Milyeneket?
- Ha meghalok... egyszer... szóval... ahj - előre dől, aztán hátra és kiterül a füvön én pedig csak néz rám. - Hajlandó vagy velem komolyan beszélgetni?
- Mindig hajlandó vagyok, csak viseld el, hogy kiakadok. - Elmosolyodik és kissé felkúszik, hogy előttem legyen a feje, ahogy elterül.
- Megfogok halni.
- Dehogy fogsz, látod? Máris kiakadtam - sóhajtok fel drasztikusan, mire ő felnevet.
- Nem azt mondtam, hogy holnap. Csak hogy előre láthatólag egyszer nem leszek elég jó, és igen is megölnek - közelebb kúszok hozzá és a fejét az ölembe veszem.
- Persze, lehet, hogy akkor nem leszel elég ügyes, de én igen és kinyírok mindenkit.
- Be kell valljam, soha nem gondoltam arra, hogy tényleg meghallhatok. - Engem néz, én pedig őt... röhejes. Annyiszor akarták konkrétan megölni... hogy nem fogta fel?! - Szóval sajnálok mindent, jogosan készültél ki mellettem.
- Köszönöm az elismerést - lemosolygok rá, ő pedig visszamosolyog rám.
- Szóval... ha előbb halok meg, mint te. És jóba leszünk, mert...
- Jóba leszünk - a haját kezdem csavargatni és igazgatni. Egyszerűen túl jó érzés.
- Szóval... akkor tudd, hogy akármi is történt, valószínűleg sajnálni fogom. Mert mindig sajnáltam, ha addig jutottam. És több mint valószínű, hogy fura gondolataim voltak, ha felmerülne, hogy vajon mire gondoltam. Ha fájdalmas is lenne... akkor is... rátok. Szóval a haverokra és a családra. Mondjuk, hogy ki mit csinál ott abban a pillanatban éppen. És, hogy mennyire rohadtul utálom, hogy át kell majd élnetek a temetésemet. És, hogy valószínűleg te rajzolsz és énekelsz és valaki idegeire mész. Míg Helena színeket néz, az ikrek valamit feltörnek, Harry tévézik, Niall eszik, Louis valakit szétszívat. Ilyenek... érted?
- Értem Élet - és utálom érteni. - De ha ilyenre kerül a sor, örülnék, ha komolyabban vennéd a kiakadásom és összekapnád magad.
- Mindig összekapom magam, mert félek tőled - elneveti magát és London felé fordul. - Azt hiszed nem, pedig de. Emlékszel Chrisre? Aki megkéselt...
- Meghalt. Jobban járt - motyogom a másik kezemet a hasára rakva.
- Kiszedtem a kést és elkezdtem kifelé sétálni, mert az járt a fejemben, milyen dühös leszel rám már megint.
- Idióta vagy.
- Szerelmes voltam - suttogja halkan. Visszakérdeznék, hogy vajon tényleg csak múlt idő-e... de úgy érzem megengedhetem magamnak a jogos megérzéseket és megválaszolom magamnak. Kamuzik.
- Helyes. Most is legyél akkor.
- Igyekszem - elneveti magát és ismét felém fordul.
- Egyéb valami, amivel tisztában kell lennem, mert úgy érzed?
- Nem tudom, mit éreznél, ha meghalnék? Vagy milyen kérdésed lenne?
- Miért nem voltam elég indok, hogy abba hagyd és ne ölesd meg magad? - lemosolygok rá, ő pedig lehunyja a szemeit. Aztán újra rám néz, felemeli a kezét és megsimogatja az arcomat. Imádom az érintését...
- Nagyon sok melót nem vállaltam el miattad. És nagyon sok mindent másképp csináltam érted. Nagyon sok dolgot duplán átgondoltam, és nagyon sok helyre nem mentem be. Szóval... sokkal tovább éltem miattad akkor, mint hinnéd - kissé felemeli a fejét, beletúr a hajába és hátra dobja az egészet. Én pedig elbújtatom benne a kezemet.
- Valld be őszintén... mennyire félsz a haláltól, hogy képes vagy beszélni róla velem?
- Attól félek, hogy nem leszek itt köztetek megvigasztalni titeket.
- Mit akarsz, mi legyen a halál után?
- Semmit. Nehéz lenne elviselni, hogy szenvedtek. - Nem fog meghalni... lehetetlen. Végig simítok az arcán, ő pedig mosolyogva néz engem. Nem engedem meghalni, csak mert önző vagyok. Mert képtelen lennék élni nélküle. Pontosan tudom, hogy biztosan beledöglenék.
- És ha mégis van valami?
- Reménykedem, hogy megsegítenek elviselni - a keze rácsúszik az enyémre, ami az arcán van. Szeretem őt... és féltem őt. És utálom, hogy nem tarthatom magam mellett biztonságban. Nem érdekelnek a rendőrök... én akármit megtennék érte. Bármit, akármilyen következménnyel. - Érdekes... nem félek a haláltól magától. A módtól kicsit, de már az sem mert tapasztaltam, hogy semmit nem számít. Van egy pont, ahol szinte olyan, mint a víz alatt - felsóhajt én pedig elmosolyodom. Imád a víz alatt lenni, és bár én inkább kerülöm... örülök, hogy neki nem rossz, vagy félelmetes érzés. - Mindig volt bennem egy kis csalódottság, hogy jaj ne... most meghalok - elneveti magát. - Vagy, hogy élhetnék, de megölnek. Ezek bennem vannak... de végül nyugodt voltam mindig. És emiatt nem félek, akármin megyek is át, a végén nyugodt leszek. Csak... olyan rossz a tudat ilyenkor, hogy egy élő, nyüzsgő világot hagysz itt valami ismeretlenért. Amitől szintén nem félek, de... titeket féltelek. És ez kikészít. Szóval ígérd meg, ha bajom lesz, te jól leszel.
- Nem hazudok neked... - megrázom a fejemet és csak tovább simogatom az arcát.
- Zayn... olyan lesz majd, mint amikor leléptem Irakba. Éltél tovább hónapokat, pedig eltűntem. Elfogok tűnni, de...
- Utána nincs de, Élet. Akkor nincs meg az a remény, hogy visszajössz és együtt élhetem le veled az életemet - megvonom a vállamat és nyelek egyet, hogy eltűnjön a csomó. Ott marad a kis rohadék. - Könnyebb meghalni, mint végignézni, hogy valaki meghal.
- Oh... az eseteket figyelembe véve, nem fogod végig nézni - elneveti magát. - Valószínűleg egy lyukban fogok megdögleni - olyan ártatlanul mosolyog rám, hogy elgondolkozom azon, most fojtom meg.
- Én öllek meg.
- Szebb halált el sem bírnék képzelni - rám nevet, aztán felül, velem szembe. A lábait átdobja az én lábaimon. Én pedig megfogom a csípőjét és közelebb húzom magamhoz. Érzem, amint a lábaival kissé körbe öleli a derekamat, én pedig vele szemben ülve a combjain pihentetem a kezemet. - Azt mondják, a halál könnyű, és élni nehéz, de ahj... nem tudom.
- Mindegyik nehéz, mit szólsz? - Felemelem a bal kisujjamat neki, ő pedig elröhögi magát.
- Mekkora pöcs vagy! - Imádom, hogy nevet. - Meg kell ígérned, hogyha lesz sírkövem, akkor nem lesz unalmas! Felőlem aztán egy faszt is faraghattok, de ne kelljen egy csíkba sűríteni az életemet... attól félek. Túl sok mindenért küzdöttem, többet érdemlek egy vonalnál. - Hátra tűröm a haját, és azon gondolkozom, vajon valaha felfogta-e azt, hogy szeretem. Csak mert a halált sem fogta fel.
- Nem bírom elképzelni... - vallom be neki, sokkal jobban magamhoz húzva őt. Az arcomat a nyakához nyomom. Imádom az illatát, a bőrét és a haját. Egyszerűen csodás lenne valahogy így meghalni, ha már választhatok.
- Könnyű.
- Mit hiszel, mi lesz utánad?
- Pár hét vagy hónap gondolat áradat. Aztán folytok tovább az árral. Mint minden halott után.
- Elmondom, én mit tudok magamról - lehajtom a fejemet és a combjait nézegetem magamnak. - Kiakadok, ott hagyok mindent, mert tudom magamról, hogy húsz százalékot sem fogok bírni beléjük erőltetni. Valaki elintézi a temetésed, ahol én megjelenek és belehalok a fájdalomba. Aztán föld alá kerülsz, én pedig kezelhetetlen leszek. Aztán várok, mikor döglök meg magamtól. A gondolataimtól... Cica, nem megy. Felfogod valaha? Mit csinálnál, ha meghalnék?
- Valaki csapdába kerülne - olyan halkan suttogja, hogy elmosolyodom.
- És utána?
- Fogalmam sincs...
- Nekem is csak tippem van, ha abból indulok ki, miket éreztem, mikor leléptél tőlem. Szóval kurvára ne merj meghalni - oldalra nézek. Nem bírok a szemébe nézni. Szeretem, és biztosan tudja, hogy szeretem és ezt sajnálom, de nem bírok mit kezdeni magammal. De átlendültünk azon a vonalon, ahol képes vagyok elviselni a témát, és ahol belerokkanok.
- Más téma...
- Más téma - egyezek bele rögtön.
- Szóval... szép időnk van ma - felnézek rá, kínos mosolyt villant rám, én pedig elnevetem magam. Megcsókolnám. Istenem, úgy megcsókolnám, hogy fáj, amiért nem mozdulok előrébb. - Sajnálom, de... szóval azt mondtad, neked is szar Walter.
- Igen az - biccentek neki, a szemeire koncentrálva.
- Én... én veszekedtem apuval. És te is Walterral, de... beszéltem vele. Tudod jól és egyáltalán nem haragudott rád. Egyszerűen csak nevetett velem és pontosan tudta, hogy még kilyukadunk egymás mellett. És meg is ígértem neki, hogy még egyszer visszamegyek hozzád, mikor késznek érzem magam. És... úgy beszélt rólad, mint mindig - Zoe meg a szavak. Csak nézek rá... olyan sokszor mondta, de még soha nem komoly témaként. Utálom, hogy összevesztem Walterral a halál előtt pont. - Ezért kellett ezt mind megbeszélnem veled, érted? Nem hagyhatok itt így senkit. Ez az érzés gyilkos - felsóhajt, én pedig csak nézem őt. Miért nem képes kapcsolatban lenni? Miért kell ilyen családból jönnie? Miért nem lehet végre az enyém? Végül is... az enyém volt. Nagyon sokáig és olyan mély szinten, amit még mindig nehéz felfognom néha. Az enyém volt, csak elvesztettem.
- Köszönöm - hogy elmondta, hogy elmondta a saját érzéseit és, hogy adott magából egy kis darabot, amikor az enyém volt.
- Szeretném, ha boldog lennél - akkor talán megcsókolhatna. - Változtass, ha nem vagy az.
- Te miért nem változtatsz?
- Nem tudok.
- Én sem tudok.
- Egyszer boldogok leszünk, nem? Túl nagy a szánk ahhoz, hogy ne legyünk majd boldogok egyszer - megvonja a vállát, én pedig megrázom a fejemet.
- Soha nem fogunk érte tenni.
- És miért nem? - Kíváncsi... szeretem, mikor ilyen.
- Mert ez az életünk... mert ebben élünk. És rohadjak meg, ha változtatok rajta, mikor már elvesztettelek. Azt, hogy te miért nem... soha nem fogsz tudni elszakadni az emberektől. Mindig segíteni fogsz nekik. Olyan helyzetekben is, ahova épeszű ember nem lépne be. De te befogsz. - Könnyebb lenne, ha mi ketten nem beszélnénk. Sokkal egyszerűbb lenne, ha soha nem szólalna meg ő sem és én sem. Ha csak a szemével beszélne, mert a nézéséből elhiszem, hogy úgy szeret, ahogy én őt. De a szavai mindig ellenkeznek. Én pedig ugyan úgy némán mondom el neki, mert én is mást mondok a szavakban. És hogy miért? Fogalmam sincs... ha a szemébe nézek és az ölemben ül, akkor még csak tippem sincs, miért. Ha rákérdeznék napestig sorolná az indokokat. Kár, hogy egyik sem használt még nekem. Kitudja, talán majd egyszer. Egyszer majd, mikor rákérdeznek, hogy megy az életem, akkor nem arra fogok gondolni, hogy Zoe mit mondott, hogy van.

Kukucs! Az írásról leálltam úgy körülbelül két hónapja... mármint nem tudok írni, aztán most megint elkezdtem *nem kell megijedni, előfordul velem néha* aztán... aztán gondoltam vissza olvasom a részt és... és... kitörlődött az egész amint kattintottam benne kettőt. Igen, megkérdőjelezhető volt az, épeszűségem miközben a gépemmel ordítottam, a fejemet fogtam és azt hajtogattam hogy "Ne, ne, ne, ne, ne kérlek ne tedd ezt velem, ne!" Azóta is próbálom feldolgozni... mindenesetre, gondoltam közlöm veletek, miért van az, hogy nem vagyok aktív a blogon, mint a komi szekcióban mint itt alul a kis irományaimmal. Imádás van!

2017. június 19., hétfő

223. Rész

x---Zoe Fable---x


Lüktető fájdalom, erre térek magamhoz. Értetlenül nézek körbe... virágok... piros szirmok... lihegés... vissza ejtem a fejemet a kőre. Érzem a vért magam körül. Próbálok felülni, de túlságosan szédülök. Érzem, ahogy még mindig rezeg a telefonom. Istenem... mi a fasz? Az oldalamra hemperedek... a földön mindenhol szirmok vannak. Pipacs? Pipacs... pipacs! Riadtan nézek fel, de rögtön bele is szédülök, a hányinger elkap. Próbálok felállni, a könyökömön támaszkodom meg. Térd a hátamban és máris az arcom a vérbe nyomódik. A hajamba markol, már összeszorítom a szemeimet... várom a fájdalmat... és jön is. Ahogy visszacsapódik a fejem, rögtön kikapcsolok.

*

- Hajrá kislány, nézz rám - összerezzenek az éles fényre. Homályosan látok... aztán a fény eltűnik és máris csak egy mosolygós arc körvonali és homálya marad. - Noah vagyok, rám ismersz?
- Ühüm - motyogom hunyorogva. Noah... Noah orvos. Noah a barátom és sokszor ettünk együtt, mikor beugrottam a pszichiátriára ide. Ide... ide... a kórházba. Akkor a kórházban vagyok.
- Mire emlékszel? - Nehéz kérdések...
- Ehh... - még fáj. Még nem megy... a fejemhez emelem a kezemet és próbálom eltüntetni a tompa fájdalmat.
- Ez nem sok kis hölgy - elneveti magát, én pedig kínos mosolyt villantok fel.
- Zoe, rád támadt. - Albus hangja...
- Köszi, hogy itt vagy - intek neki a kezemmel, míg kissé szédülve felnézek rá.
- Beledöglenék, ha nem lennék, szóval... - fintorogva húzza közelebb a széket és ül le mellém.
- Szóval...? - Kérdezek rá, megpróbálva felnyomni magam. Noah felém nyúl, és segít felülnöm.
- Szülinap, uszoda, pipacsok... megvan?
- Meg - sóhajtok fel. Picsába... - Állítottál rendőrt rájuk?
- A haveri körödre? Igen. Ellenben nehéz nekik elmagyarázni, miért tettem. És, hogy te még miért nem veszed fel a telefont.
- Mit mondtál nekik?
- Hogy kérdéses, mennyit engedsz elmondanom. - Korrekt válasz. - Persze ez nem azt jelenti, hogy nem kaptam majdnem mindenkitől fenyegetést...
- Szokásos - sóhajtok fel lehunyva a szemeimet.
- Igen, szóval... mire emlékszel?
- Bementem, hátulról nekem jött és semmit nem tudtam csinálni, mert már a földön voltam. Barna a szeme, de bőrkesztyű volt rajta és maszk. Semmi mást nem láttam belőle...
- Mondott neked valamit? Akármi más? Apró jelek? - Kérdi keservesen reménytelenül Albus.
- Nem emlékszem másra... fogalmam sincs, hogy beszélt-e hozzám. Fojtogatni kezdett és onnantól kiesett nekem minden.
- Hát ez nem jó hír.
- Ki volt a hulla?
- A portás, nem volt családja, ha minimálisan jobban érzed magad tőle.
- Nem érzem jobban tőle magamat - nyögök fel értetlenül. - A temetése... az...
- Állja az állam.
- Szeretném tudni, mikor lesz - motyogom a takaróval játszva.
- Rendben.
- Szóval... velem mi van? - Nézek fel Noahra.
- Agyrázkódás, három öltés, hátul a fejeden.
- Fincsi, egyéb?
- Nincs - szólal meg Albus könnyedén. Értetlenül nézek Noah felé... nem az ő stílusa hagyni mást beszélni. Lehajtja a fejét és innentől kezdve biztos vagyok benne, hogy van még valami.
- Albus, ne kímélj.
- Nincs semmi más, Zoe. Hívd fel sorban a barátaidat, és magyarázd el nekik, mi miért történt.
- És mit mondjak nekik? Van egy őrült, aki rám kattant, és megtámadott a szülinapomon? És oh... ti egy hullával buliztatok? Nyilván Albus... nem - sóhajtok fel az orrnyergemet masszírozva.
- El kell keserítselek... az a hulla folyik a csapból is.
- Oh, kösz, hogy szólsz! - Nyögök fel elképedve.
- Rád élvezett - értetlenül fordulok Noah felé.
- Hogy mi? - Ezt most értenem kéne?! Albus lehajtja a fejét és látom, amint a tarkóján simít végig.
- Szerintem érted...
- Mármint úgy... úgy?! - Nyögök fel értetlenül. Rám... rám élvezett?! Hogy...
- A ruháid a laborban vannak, hátha találunk DNS egyezést... - Leszarom a ruháimat, ez...
- Haza megyek...
- Behívjam Helenát?
- Nem hiszem, hogy még haza kéne engedni - szólal fel Noah rosszallóan.
- A barátaim befognak jönni, ha értesülnek arról, hogy kórházban vagyok. Márpedig a barátaim nem jönnek a közelembe, amíg nincs meg a férfi. - Tárgyilagosan közlöm, mintha az áldozat szerepébe nem én csöppennék bele lassan.
- Rendben, de...
- Kérek rendőröket - biccentek neki. Kurvára félek... és undorító... ez csak... akarok egy évet. Egyetlen egy nyugodt és normális évet.
- Rendben - biccent nekem Albus. - Elmondod nekik?
- Hogy valami... férfi... aki hónapok óta követ, rám élvezett, míg a saját véremben feküdtem a szülinapi bulimon? Szeretlek Albus, de a picsába, nem! - Hördülök fel, máris kipattanva az ágyból, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy szédülök.


*

- Nem vagy otthon, két rendőr van nálad. Mint az én házam előtt. Merre vagy?! - Zayn és a lényegre törő beszédek. Azt hiszem, túl sokat beszélget Albussal.
- Edzek.
- Hol?
- Edzőteremben - elvigyorodom és arrébb sétálok felmutatva a kezemet az edzőnek.
- Azt kérdeztem tőled, hogy hol - kifújja a levegőt, én pedig kinézek az utcára.
- Egy ideig senki nem jön a közelembe. Te sem. Szóval, majd hívlak - sóhajtok fel, átkarolva saját magamat.
- Akkor berúgom az ajtódat, és ott várlak meg.
- Szállodában alszom.
- Akkor felhívok minden egyes újságot, és közlöm velük, hogy a szállodában vagy. És az összes szálloda névvel bejátszom... időm mint a tenger, míg ki nem adják a képedet, hogy Zoe Fable vajon miért szállt meg szállodában...
- Fejlődsz - elnevetem magam. Aztán egy sóhaj kíséretében hátra döntöm a fejemet. - Miért nem engeded, hogy ne keverjelek bajba, hm?
- Lételemem. Mi történt, és miért volt bent egy hulla? Ez rám tartozik... túl sokan voltak ott, akiket szeretek - jogos. Ez az ő életük is. - Tudom, hogy védeni akarsz mindenkit... de Zoe, téged ki véd?
- A rendőrök.
- És mitől? - Felsóhajtok és visszanézek az edzőmre. Elhadarom Zaynnak az utca nevet, ő pedig nem szól közbe.
- Tízpercet kapsz, és utána kilépsz az életemből úgy, mint mindenki más, amíg úgy nem érzem, hogy minden rendben van.
- Persze, ha leszopsz, akkor megtárgyalhatjuk ezt is - elröhögi magát, aztán kinyom. Egy szopás nem nagy ár, főleg, ha Zaynról beszélünk és figyelembe vesszük a múltunkat.
- Na? - Kérdez rá Tim, míg felemeli a két kezét.
- Tippem szerint tíz perc múlva kényszer véget kell vessünk ennek - sóhajtok fel, míg felé ütök és ő olyan lazán védi ki, hogy egyre nyomorultabbnak érzem magam.
- Rendben. Két nap múlva, délután négykor jó neked? - kérdez rá, míg felém üt, én pedig kivédem. Ismét üt, megint hátrább lépek és kivédem. Lehajolok a következő ütése elől, a háta mögé kerülök és térdhajlaton rúgom, majd átfonom a nyakán a kezemet.
- Tökéletes - szuszogom őt szorosan tartva. Előre dob, én pedig háttal érkezem. Vissza rúgok, elkapja a lábamat és csak annyira húz tovább, hogy hasra forduljak aztán a hátamra ül.
- Kicsi vagy, nem fogsz sokra menni az erővel. Néhány mozdulatod nagyon jó, olyan elit féle. De az ellenfélre kell figyelned, nem magadra. Neked a másikat kell kihasználni, nem a saját testi adottságodat. Mert erőben nem sok van - elneveti magát, míg leszáll rólam és felhúz a földről. - Várd meg, amíg támad. Ha te támadsz, annak kevés eséllyel lesz jó vége. - Remek...
- Hello - összerezzenek a hangra, miközben éppen lenyújtanék.
- Kukucs - nézek fel rá, még mindig a földön tenyerelve. Aztán kiegyenesedem és felveszem a cuccomat. - Kocsi - intek kifelé.
- Az enyém - közli nyugodtan. Kinyitja nekem az ajtót, én pedig szemforgatva átlépem a küszöböt. Megindulok a kocsija felé, ő pedig kinyitja nekem a hátsó ajtót.
- Kínos - közlöm vele, ahogy becsúszok.
- Ja, eléggé - horkan fel, míg beül mellém. - Mindenkin minimum két rendőr lóg, megállás nélkül... hulla az uszodában... tudtál róla?!
- Tudtam. De csak a végén... akkor rohantam vissza. Mármint... egy pipacs miatt rohantam vissza. Aztán rátaláltam a hullára, és utána mentem értetek, hogy kiküldjelek titeket.
- Pipacs? - Nyög fel hátra dőlve. - Istenem, Zoe...
- Nos igen... azt hittem a végén rájöttél, mert az előtérben volt egy nagy plüss virág, de... hát... mire mi ketten értünk oda, addigra a virág már nem volt ott - látom, hogy veszi a levegőt a következő kérdésre, aztán talán felfogja, mit jelent ez.
- Te elküldtél...
- El.
- Te visszamentél...
- Vissza.
- Ott volt?!
- Ott.
- És...
- Sajnálom... - lehajtom a fejemet és hirtelenjébe eszembe jut az a bűntudat, amit ott éreztem Zayn miatt.
- Zoe... mi történt?
- Hát... nem sok minden maradt meg szerintem. Az, hogy hiába szolgáltam kint fél évet, nem bírtam megvédeni magamat. Szóval három öltés - kocogtatom meg a fejemet a mutatóujjammal.
- Úristen... - a hajába túr és hitetlenkedve néz rám.
- Sajnálom, de elsősorban ti vagytok fontosak számomra.
- Nekem meg te! - Rám ordít, én pedig felhúzom a lábaimat, csak mert nem tudom mit tehetnék. - És mi lett volna, ha nagyobb baj lesz?!
- Nem tudom - vonom meg a vállamat.
- Kis híján megölt...
- Azt nem tette volna. Ezzel tisztában voltam.
- És mit tett, amivel nem voltál tisztában? - Felröhög és a térdeire hajol. Én pedig csak nézem őt.
- Kiélte a vágyait egy visszafogott módon - látom, amint megfeszül az álla és a keze. Ahogy a lába megremeg, aztán olyan vérfagyasztóan lassan felnéz rám. - Éltem már át durvábbat is... egy kis...
- Egy kis mi...? Mondd ki - hátra dől és engem néz. Túl komolyan ahhoz, hogy élvezzem a társaságát.
- Egy kis kielégülésnél.
- Szóval kiverte rád.
- Szó szerint rám - mosolygok rá kissé bénán. - Tekintve, hogy tisztában vagyok azzal, hogy képes ölni, így... mindenki jól járt.
- Adj egy percet és kussolj - lelegyint és csak a tenyereibe temeti az arcát. Felröhög, aztán inkább a vége már csak nyögés és látom, amint jobban a kezei mögé menekül. Közelebb húzódok hozzá és végig simítok a hátán. - Tudtad, mit jelent egy joker kérés... és tudtad jól, hogy Perrie minél előbb le akar onnan lépni, bármi áron.
- Tudtam.
- És te kihasználtad.
- Ki.
- De...
- Túl fontos vagy ahhoz, hogy ilyen helyzetek közelébe kerülj... nem engedhetem - megvonom a vállamat és a kezeimet a combom közé szorítom.
- És te elküldtél... mikor duplán azt érzem, mint te.
- Ez nem igaz.
- De, pontosan igaz - rám förmed és ismét hátra hajol. - Zoe... nem kellett volna kórházban maradnod?!
- Meh... - nyögök fel, oldalra nézve.
- Kellene! - Ismét felemeli a hangját, én pedig csak ránézek, és hagyom, hogy minden érzelem átfusson rajtam, hogy érezze mennyire rohadtul nem akarom, hogy kiabáljon velem. - Ne csináld ezt a tekintetet! Megérdemled! - A mutatóujjával fenyeget meg, én pedig igyekszem nem lebiggyeszteni az ajkamat. - Képes voltál Joker kérést kötni velem... úgy, hogy tudtad, pár percen belül lelépek, te pedig besétálsz egy őrülthöz. Végül is... logikus lett volna meghalnod az előtt, hogy akármit is kérhettem volna... jó szokássá válna. Utána megtanultam volna, hogyha még egyszer felhozza ezt valaki, megfog halni még az előtt, hogy kérjek valami fontosat... - lehajtom a fejemet és gyűlölöm, hogy össze van kötve a hajam és így nem takar el.
- Sajnálom.
- A faszt sajnálod!
- Sajnálom, hogy kitettelek ennek. De nem sajnálom, hogy elmentél.
- Én sajnálom! Ott hagytalak, pedig... Ahj, a picsába Zoe! - Az előtte lévő ülésre üt, és mérgesen hátra dől.
- Ezért nem találkozom senkivel egy ideig...
- Felejtsd el - lelegyint és csak dühösen mered kifelé.
- Te felejtsd el! - Hördülök fel mérgesen. - Azt hiszed, hogy találkozgatni fogok akárkivel is, míg a nyomomban van egy... - Elnémulok, ahogy a képembe hajol, dühösen... nagyon dühösen. Lejjebb húzódom, csak mert olyan érzésem van, mintha kisgyerekként leszidtak volna szemmel. - Javadd... - szólok rá halkan, mikor szinte fekszem alatta, ő pedig felettem.
- Valami beteg állat követ téged. Megtámad és kiveri rád... a kórházban kelsz fel, elég kevés emlékkel... és azt mondod nekem, hogy engem akarsz megvédeni? Magadat sem tudod, Fable! Az isten szerelmére, te azt hiszed, hogy elengedlek a közelemből, mikor valaki ilyen betegesen akar téged?! A picsába is, nem!
- Betegesen akarni valakit... ez normálisnak hangzik - fintorgok rá.
- Cseszd meg - a képembe sziszegi, de nem mozdul.
- Te cseszd meg, magam döntök!
- De nem kell elfogadnom, és te ezt nem fogod fel!
- Nem vagyunk együtt! - Megindul a kezem, hogy lelökjem magamról, de megállók út közben. Pontosan emlékszem mennyire csúnya lett a mellkasa miattam... szóval csak visszaejtem a kezeimet.
- Nem vagyunk, hála az égnek. Már rég kicsináltalak volna - elfordulok a fintora miatt. - A barátom vagy, olyan nehéz ezt felfogni?! - Igen, az.
- Akkor leszállnál rólam, mert túl közel vagy baráti közelséget nézve... - ráfintorgok, ő pedig képen röhög.
- Jó, akkor mielőtt kiszállsz - közli, köhögve párat, mikor már az ajtóhoz nyúlok. - Milyen virágot vigyek a temetésedre? Hamvasztás? Koporsó? Vagy attól függ, mennyire lesz szétgyalázva a tested? - megdermedek és csak bámulok rá. Ez... ezt most komolyan kérdezte?! - Ugye nem baj, ha nem vállalom majd el a beszédet? - Fáj. A szavak képesek fizikai fájdalmat okozni.
- Kurvára remélem, hogy nem fogok meghalni, mert semmi kedvem azon agyalni az utolsó perceimben, hogy milyen bűntudatod lesz. - Kinyitom az ajtót és már rá is csapom. A kurva életbe!


Kukucs! Boldog nyarat mindenkinek, másoknak pedig kitartást!

2017. június 16., péntek

222. Rész

x--- Zoe Fable ---x


Végig nézem, hogy Zayn felkapja Perriet és egyszerűen kivonul vele. Oké, nyilvánvaló, hova mennek és miért. Én csak csendben folytatom tovább a partit, mert túl sokat szenvedtek vele, hogy összehozzák. Szóval lenyelem minden fura érzésemet és bulizok. Mert nem rossz érzésem van, vagy szomorú... hanem... fura. Hátradöntött fejjel röhögök azon, hogy Helena próbál rappelni Xavier után. Hallom az ajtó csapódást, mire hátra nézek. Danny körvonalait pedig még kiveszem. És arra számítva, hogy mivel csak mi hárman vagyunk azok, akik megmondják Zaynnak, ha valamit nem jól csinál, így utána megyek. Csak Xav, Danny és én osztjuk le mindig. És ha Danny mérgesen megy ki, mert már leléptek negyven perce, akkor igen is utána megyek. Előre fele csörtet, sok helyre benéz, én pedig futva érem utol, hátra rántva a kezénél fogva.
- Mit keresel? - Kérdezek rá halkan, hátha a közelben vannak. Megfeszül a karja, ahogy a nyögések elérik a fülemet. Szóval gondolom ő is hallja... megdermedek én is. Perrie szó szerint elég erősen nyög valamelyik ajtó mögött. Lehunyom a szememet és megrázom a fejemet.
- Megtaláltam - felhördül és ismét megindul, én pedig visszahúzom.
- Hagyd őket! - Sziszegek rá, megpróbálva visszarángatni őt.
- Mondj egy indokot! - Rám förmed, én pedig megnémulok.
- Mert egy párt alkotnak... és pontosan ezért élünk - mutatok az ajtó elé, ami azt jelzi, hogy vécé... és ami mögül az egyre erőteljesebb nyögések jönnek.
- Hogy dugjon az exe szülinapján? Ezért élünk?
- Hogy boldogok legyünk és olyanokat csináljunk, amitől gyorsabban dobog a szívünk - vonom meg a vállamat beletörődötten. - És ha ők azok, akkor miért csesznénk szét?
- Mert te közben látom, hogy nézel körbe!
- Nem bírom felfogni ezt az egészet - mutatok körbe. - Hogy ezt mind bevállaljátok... értem - nyögöm ki komolyan elképedve. - Danny, nekem ez furcsa. De ha ők dugni akarnak, akkor dugjanak. Mi vagyok én, hogy ne tehessék? Én is szívesen dugnék, ha lenne kivel - vonom meg a vállamat. - De nem abban a társaságban vagyok és helyzetben, hogy szerezzek valakit.
- Leléphetünk, itt hagyhatjuk őket. Úgyis... - felnyögök és megfogva a kezét, befelé kezdem húzni.
- Beszélgetünk - közlöm vele, kivágva az ajtót. A többiek értetlenül néznek ránk, de csak elhúzom a medence túlsó partjára és leülök a szélére, belelógatva a lábamat. És megpacskolom a mellettem lévő üres helyet, míg a lábaimmal játszok, ő pedig leül mellém. - Nem vagyok jól, és ezt látjátok. De ez nem Zayn. Ez inkább saját magam és Haydar. Minden, amit átéltem eddig az életemben valahogy... már nem bírom hova rakni és kicsapódik. Köze van Zaynhoz, néha ő is a bajom, de realizálnotok kell, hogy nem csak tőle függök és nem csak ő lehet a bajom. Most, hogy csak bámulok magam elé, vagy rátok, nem azt jelenti, hogy zokognék amiatt, mert éppen őt dugja. Azt jelenti, hogy képtelen vagyok felfogni, hogy ilyen barátaim vannak. De nem vagyok a nyálas típus, hogy ezt sokszor kimondjam nektek - felmosolygok rá, ő pedig csak felhorkant egyet. - Zayn boldog Perrievel.
- Veled boldogabb lenne.
- Mind ezt hiszitek, de nem. Megbeszéltük... és csak kikészül mellettem, ahogy én is mellette. Nekem még nem megy egy kapcsolat, amit ilyen komolyan kell gondoljak. És nem tudok folyni az árral, mint régen. Szóval nem megy szimplán, Zayn meg megérdemli, hogy teljesen komolyan vegyék minden lépését. Mint egy lánykérést - mutatok az ajtó felé. - Egyszer kérte meg a kezét és hivatalos. Én meg... - felmutatom neki a két kezemet, és elneveti magát. - Érted már? Jól megvagyunk együtt. Bejön nekem, minden téren és azt hiszem, én is neki. Szóval el fog kalandozni a tekintetem rajta, és néha meg akarom őt csókolni, de... jobb külön, mint együtt. Se vele, se nélküle kapcsolat az egész... de inkább nélküle és csak barátok.
- De fáj még, nem?
- Azt hiszem, folyton fog is egy kicsit - sóhajtok fel, a fejemet a vállára döntve. - De majd jön egy lovag lóháton, akibe szerelmes leszek újra, és addigra talán eléggé felnőtt leszek ahhoz, hogy igent bírjak neki mondani... mindenre.
- Sajnállak titeket. Túl hamar találkoztatok.
- Szükséges volt - vonom meg a vállamat egyszerűen. Kinyílik az ajtó, ők pedig bejönnek rajta. - Csak csináld azt, amit nálam csináltál. Fogadd el és segítsd át őt Zayn fura részein.
- Téged kedveltelek.
- Adtál neki esélyt?
- Utánad? - Lenéz rám, én elnevetem magam, ő pedig rám mosolyog. - Komolyan, hogy lenne szimpatikus, mikor a barátomat egy szerződés... - belelököm a vízbe, nem nézek fel, pedig tudom, hogy Zayn néz. Azóta néz, hogy visszajöttek. Most olyan sokak szerint ő köcsög... biztosan ezt gondolják egy páran a körünkből, de én nem. Annyira normális az, amit tesz... hogy még a saját érzéseimet sem bírom figyelembe venni. Normális az, hogy a barátnőjének nem tud ellenállni. És emiatt képtelen vagyok rá haragudni, hogy bírnék?! Felsóhajtok és hátra ejtem a fejemet. Felnőttek vagyunk... és tudom kezelni ezt az egészet. De már fáradt vagyok... és szerintem kezd mindenki laposodni...
- Csak én vagyok már fáradt? - Kérdezek rá hangosan, mire mindenki felém néz. Elmosolyodom és megvonom a vállam.
- Jogos, nemsokára hajnal - sóhajt fel Harry. Én pedig felpattanok, mert ha egy ember támogat, akkor leléphetek. Elkezdek felöltözni, ahogy mindenki más is. Én végzek először, és a romokat kezdem takarítani.
- Ugye nem miattam? - Átnyúlok az összetolt padokon egy másik üres pizzás dobozért is.
- Nem miattad, fáradt vagyok. Tényleg - vonom meg a vállamat.
- De...
- Kérdezd Dannyt, ha nem hiszed el - ránevetek, hogy bízzon bennem.
- Rendben... hazaviszlek, csak...
- Megoldom Zayn. Tudok hívni taxit, ti meg mehettek lazán.
- Nem zavarsz.
- Nem azért, mert zavarok - vigyorgok rá felemelve a sok szemetet. - Sziasztok! - Kiabálom el magam. - Imádok mindenkit, és mikor józan leszek mindenkit felhívok sorba! Egy hét múlva valakinél tali. Muszáj lelépnem, mert áradoznék, mennyire imádlak titeket és milyen jó, hogy ilyen haveri társaságom van, de mind tudjuk, hogy megbánnám és nem vagyok ennyire érzelmes! - Hangosan beszélek, hogy mindenki hallja. Sunyi mosollyal feszülök neki az ajtónak, hogy kinyíljon a hátamnak. A legtöbben felnevetnek, emiatt pedig én is mosolygok.
- Ez is több volt egy ilyen rideg kurvától, mint várnánk - legyint le engem Lauren.
- Mindig megmelengeted a szívemet - sóhajtok fel drámaian.
- Mi is szeretünk - int nekem Helena, én pedig már nem őket ajándékozom meg a mosolyommal, hanem az előttem álló folyosót, hogy kifelé lépkedem. A kukába dobom a halmokat. Aztán sunyin, amíg nem jön senki, inkább a kaput használom és várok a taxira. Átkarolom magam, kissé fázok, de csak mert vizes a hajam. Várok... és várok. És csak nézelődöm az éjszaki látképben. Apró dolgok, amiket realizálsz egy csomó idővel ezelőttről. Szóval én még csak át sem gondolom a piros színt, máris vissza felé rohanok. És ahogy beérek az előcsarnokba feltűnik a hatalmas pipacs plüss. Kapkodni kezdem a levegőt és megindulok arra, amerre a virág kókad. Csak mert félek... félek, hátha több van. És általában jogosan félek. A falra van celluxozva egy újabb száll, de ez hajtogatott csak. Rohanni kezdek, tovább... amerre a virágok vannak. Végül valami irodában kötök ki és berontok. Arra számítok, hogy végre szembe találom magam ezzel a beteg idiótával, de... egy hullával találom szembe magam. Hátrálni kezdek... végig itt volt egy hulla... ahol a barátaim?! Elesek a küszöbben és szimplán kiterülök. Én pedig olyan gyorsan pattanok fel, mintha valaki máris lesben állna. Futni kezdek, visszafelé... a srácokhoz. Szinte beesek az ajtón, értetlenül néznek rám és szimplán járatni kezdem a szememet, hogy itt van-e mindenki. Zayn, Perrie, Danny, Xavier, Anthony, az ikrek, Helena, Daisy, Louis, Harry, Niall és Liam... A hajamba túrok és leguggolok. Istenem... oh, édes istenem...
- Zoe? - Megrázom a fejemet, kell pár másodperc. Felállok és eltakarom előlük az arcomat. Itt van még... vagy nincs?
- Ne röhögjetek ki... könyörgöm ne... de fogja meg mindenki egy ember kezét és amilyen gyorsan tudtok, kivonultok innen. Azonnal... minden kérdés nélkül - kinyitom az ajtót, és abba az irányba mutatok, amerre gondolom, hogy azonnal megindulnak.
- Mi a baj?
- Most, azonnal! - Rájuk ordítok, és mindenki értetlenül néz rám.
- Betéptél?
- Ha azt mondom neked... - kezdem lassan Niallnek. - Hogy szükséges az, hogy elhagyj egy épületet, akkor fogod magad és fejvesztve kifutsz innen!
- Ebben van valami - röhög fel kissé kínosan Lauren. - De gondolom jogunk van tudni, miért.
- Mert Albus telefonált, hogy jönnek a rendőrök és mi itt mind híresek vagyunk, szóval... Siessetek már! - Kiabálok rájuk, mire rögtön mindenki sürgölődni kezd. De Zayn csak mered rám... Perrie pedig Zayn kezét szorongatja. Én pedig megindulok feléjük, de inkább Perrie felé. - Kérlek... vidd ki - Zayn nem menne. Mert Zayn tudja, hogy más a helyzet. De Perrie fél... és ezt kihasználom. Az isten szerelmére, a férfi, aki már több hónapja a nyomomban van, most itt hagyott egy hullát, szóval takarodjanak, amilyen gyorsan tudnak!
- Zaynie? - Kérdez rá Perrie, felnézve rá és belé kapaszkodva.
- Mindjárt, menj ki a többiekkel, a kocsinál leszek - rögtön megindítja őt, én pedig felsóhajtok.
- Nem, Zayn. Nagyon komoly vagyok jelenleg. Nem fogok más választ adni, azon kívül, hogy takarodj innen.
- De mi történt? Jogom van tudni, ha ki akarsz innen küldeni.
- Pánik lenne...
- Te pánikolsz.
- Az isten szerelmére, jogosan! - Rásziszegek és a karjánál kezdem rángatni. A többiek megindulnak kifelé, én pedig figyelek mindenkire... és mindenre.
- Zoe ki van itt, akitől félsz? - A többiek kilépnek a főbejáraton, de Zayn ott marad.
- Isten... na takarodj - tuszkolom az ajtó felé. Aztán elnéz felettem... én pedig felsóhajtok és átölelem. - Igen. És nem jó. Nincs itt... nem tudom, hogy itt van-e. De... túl messzire ment. Veszélyes, és ti a barátaim vagytok. Ezt meg kell értened... ti vagytok a legfontosabbak az életemben... muszáj lelépnetek - biztosan látja a pipacsot és...
- Miről beszélsz? - Értetlenül engedem őt el... és hátra nézek. Nincs ott a pipacs. Kurvára nincs ott a plüss pipacs, én pedig ettől a ténytől összeesek szinte.
- Kifelé... most! - Löködöm az ajtó felé, de mikor nem jön, én megyek és húzom őt ki. Remegek... itt van... istenem, itt van... megölt valakit és végig a barátaim közelében volt!
- Ki ment messzire?
- Oké... Joker... joker fogadást akarok kötni veled! - Hadarom el gyorsan, kifelé húzva, az uszoda területéről.
- Mi? - Értetlenül leheli ki a kérdést, míg a többiek intenek és már ott sincsenek. Vagy kocsival lépnek le, vagy taxival. Én pedig számolok mindenkit, hogy nyugodtan lelépnek-e... vagy nem is tudom. Elkapják őket hátulról és átvágják a torkukat. Elsápadok és visszanézek Zaynra.
- Joker fogadás.
- De...
- Azt akarom, hogy beülj a kocsiba, és haza hajts Perrievel és most ne tarts fel tovább. Ezt akarom Joker kérésnek.
- Ez túl snassz, erre sokkal tö...
- Zayn... nekem ez nem snassz. Nekem ez most az életem - szinte felnyüszítek míg arra várok, hogy beleegyezzen.
- Valaki túl messzire ment, és fontosak vagyunk neked... ezért le kell lépnem. És képes vagy Joker fogadást kötni rá, hogy lelépjek innen... nélküled. Ez nem hangzik jól. Ez pont úgy hangzi...
- Könyörgöm neked... istenem, mit csináljak még, hogy elhúzz innen?! - Ráordítok, Perrie pedig felénk kezd lépkedni. - Zayn, menj már...
- Mitől félsz? Kitől félsz? - Értetlenül néz az uszoda felé, aztán vissza rám.
- Jelenleg? Magamtól... emlékszel arra, mit mondtál a kocsiba? Ha én valahol ott ragadok valakivel, ők vannak veszélyben és nem én. Akkor most higgy bennem és abban, amit mondtál és had végezzem a munkámat és had belezzek ki valakit szántszándékkal, amíg szépen kérlek és nem alkalmazok rajtad Irakban tanult fogásokat!
- Zoe... ki van bent? - hallható lesz a légzése, én pedig felnyögök.
- Perrie, vidd haza, kérlek.
- Van valaki bent? Valami lesifotós, vagy mi? - Kérdi értetlenül, megfogva Zayn kezét.
- Nincs bent már senki... senki olyan, ez... elmondok mindent holnap - a kezemet Zayn felé nyújtom, hogy belerázzon és elfogadja a Joker kérésemet. Ő pedig beleráz... - Menjetek - megindulnak. Végig nézem, ahogy elhajt és visszanézek az uszodára. Senki nem csinálja ezt a barátaimmal... senki nem csinálja ezt velem. Hívni kezdem Albust...
- Boldog szülinapot, mi a para? - Kérdi lazán... ő még laza.
- Az uszodá...
- Tudom, hova vittek - neveti el magát. - Remélem élveze...
- Elküldtem őket. Pipacsok... pipacsok mindenhol és egy hullához vezettek, aki gyönyörűen kibelezve terül el egy asztalon. Szóval haza küldtem mindenkit. Épségben kiértek, de szeretném, ha fejenként rájuk állítanál két rendőrt, minimum. És ide is küldenél... még itt van. Egy nagy plüss pipacs mutatta az utat először és eltűnt, mire kipateroltam mindenkit. Albus... ez a fasz fenyegeti a barátaimat.
- Nem! Ez téged fenyeget! Menj onnan minél messzebb... küldöm az ottani járőröket és intézzük, de be ne merj menni, mert megöllek!
- Már bent vagyok - közlöm vele az aprócska tényt.
- Menj ki!
- Nem.
- Zoe!
- Az isten szerelmére, paranoiás lettem! - Albus keservesen röhög fel a túloldalt, én pedig kinyomom őt és a zsebembe süllyesztem a telefont. Érzem, hogy rezeg, de nem köt le... Megállok ott a folyósok találkozásánál. Lelkiismeret furdalásom van egy kicsit. Zaynt rávettem valamire, amit gyűlölt megtenni. Itt hagyott, mikor tudta, hogy baj van. És kissé undorító tőlem, hogy a Joker kérést hoztam fel, és csináltattam meg vele, de... nem eshet baja. Nem miattam. - Ne csináljunk úgy, mintha nem lennél a közelben. - Sóhajtok fel, míg körbe fordulok. - Élvezed, nem? Rohadtul élvezned kell... azt nem fogod, mikor valóban megismersz. Nem szeretem az ilyen perverz nyomorékokat, mint te - közlöm a falaknak... de biztosan hallja. A világért nem hagyná ki, hogy kettesben legyünk... nem? Ütés hátulról... neki esek a falnak és szinte össze is esek. Rárúg a lábamra és tényleg összeesek. Pár pillanat és mielőtt akármit is tehetnék a tanult technikámból a hátamon vagyok, kezekkel a nyakam körül. A szorítás elviselhetetlen lesz... próbálom leszedni a nyakamról, de képtelen vagyok. Maszk van rajta... teljesen elvan fedve a teste. Közelebb hajol hozzám, én pedig riadtan nézek a sötétbarna szemekbe.
- Boldog szülinapot Zoe... - olyan szörnyűnek tűnik nekem a hangja, hogy kis híján bőgni kezdek. A férfi, aki hónapok óta követ és küldi azokat a hülye virágokat... aki itt hagyott most egy hullát... most fojtogat. - Sajnálom, de még várnod kell. Később kell találkoznunk - ha meghalok, már mindegy. Mivel levegőt aligha kapok... el fogok ájulni... vennék levegőt, de képtelen vagyok. Megfulladok... nagyon fáj... felemeli a fejemet a nyakamnál fogva és visszacsapja a kőre... nekem pedig ott végem.