2017. április 26., szerda

208. Rész

x--- Zoe Fable ---x


- Nem... akarok beszélni - halkan közlöm, egyedül Maxel és csak simán nézek ki a kocsiajtón.
Vége. Vége van. Élek és kijutottam, de valahogy nem. Lenézek a kezemre és csak veszek egy mély levegőt.
- Mi történt?
- Nem akarok beszélni - soha... soha többé nem akarok beszélni. Kikapcsolom az agyamat amíg oda érünk a bázisra. Ki sem szállok de Helena zokogva ölel magához. Én pedig szimplán felszisszenek a fájdalomra. Átkarolom a jobb kezemmel, mivel a bal kurvára fáj még a fájdalomcsillapítók ellenére is.
- Istenem... - Francia... rég hallottam franciát. Villantok rá egy gyenge mosolyt aztán lehajtom a fejem. Nem megy még... semmilyen emberi interakció... - A kezed... az ujjad... jézusom Zoe!


---


- És lőn az elveszett bárány - tárja szét a karjait Albus egy mosollyal.
- Sajnálom, még nem. Előbb össze kell szednem magam - elsétálok mellette, egyenesen a kijárat felé, hogy végre visszaüljek a kocsimba, hazahajtsak Londonban vett kis házamhoz és feldolgozzam egymagam ezt az egészet. Ezt tenném, ha nem lenne tele fotósokkal a repülőtér... ha nem állnának ott annyian... - Küld el őket...
- Mond meg hogy, és megteszem - morgos a hangja, valószínűleg mérges, de valahogy nem megy, hogy ezzel törődjek. Veszek egy mély levegőt és átlépek az ajtón. A vakuk rögtön villogni kezdenek és a kérdések csak úgy jönnek és zúdulnak. Ott maradtam volna, ha nem küldenek haza azzal az indokkal, hogy megfigyelés alatt kell tartani és terápián kell részt vennem. Senki sem mondta, de biztosan Albus intézte. De legyen hát így... viszont a terápia helyett magány kell, csendes órák és a saját házam. Egyes egyedül!
- Hogy érzi magát?!
- Mondana valamit a történtekről?!
- A lélekjelenlét... - Lehunyom a szememet és csak tovább sétálok. Emberek... emberek és a fura kérdéseik... "Embereket látok, de emberséget már nem!" Erősebben hunyom le a szemeimet, és próbálom kiűzni a fejemből Haydart. "Szóval ezt jelenti embernek lenni... ilyennek kéne lennünk... őket vajon mi érdekli?"
- Miért nem beszél?! - A képembe nyomnak egy kamerát és értetlenül nézek a mögötte lévő férfira.
- Mert félek - olyan halkan szólalok meg, hogy egyszerre mindenki elhallgat. Egy teljes másodperces csönd következik és utána teljes erővel ordítani kezdik a kérdéseiket és a rendőrökön is átgázolnak.
- Mitől?!
- Attól, hogy olyan szavakat pakolok egymás után, amitől a végén még megtalálja ölni magát - összeszorítom a fogaimat és meg sem mozdulok a helyemről. Előtte csak arra kell figyelnem, hogy tényleg csendben maradjak. Próbálom elhessegetni azokat az arcokat magam elől, akik miattam haltak meg. A szavaim miatt... mert vannak egypáran. Ráharapok a behajlított mutatóujjamra. Annál erősebben harapom, minél több minden akarna felcsúszni a torkomon. Szavak, mondatok, hányás... a szokásos. Idegesen lököm ki az ajtót, és ők jönnek utánam.
- Befogok hozzád nézni később - Albus mellém csapódik és kinyitja nekem a kocsim ajtaját, de nem enged még beszállni.
- Nem lehetne, hogy én telefonálok? - Felvonom a szemöldököm és ő vesz egy mély levegőt.
- Két napot adok neked, hogy összeszedd magad. Utána én szedlek össze, akárhogyan zokogsz, velem te ezt nem csinálod! - Villantok rá egy megértett mosolyt, aztán rám csapja az ajtót. És már ott sem vagyok... Csak vezetek haza, gyorsan és kissé remegve. "Miért?! Csak mondj nekem egy jó indokot miért jó velük és értük szenvedni?!" Keresnem kell egy indokot magamnak. Újra keresnem kell egy indokot...  Becsapom a kocsi ajtót és egyszerűen feltépem a kerítésbe épített kiskaput. Khalid felém fut, én pedig megdermedek. Elnyílnak a szemeim, ledobom a vállamról a táskát és szimplán ott helyben összeesek. És ő rám ugrik és vakkantgat és puszilgat és boldog és csóválja a farkát és... és... Khalid csak boldog. Magamhoz húzom és ott helyben a földön elterülök vele és a fejemet a bundájába fúrom.
- Édesistenem - visszanyelem a sírást és csak próbálom minél jobban megszeretgetni. - Ki hozott ide pajti?
- Kukucs - Felnézek az ajtómra és a hang miatt már elnyílik a szám. A látványra pedig elzsibbadok. Ha állnék most újra összeesnék. Csak nekidől az ajtófélfának és engem néz egy szomorú fintorral. Talán még mosolynak is nevezném, ha boldog lennék. Igen... egy boldog időszakomban biztosan mosolynak nevezném.
- Zayn... - felsóhajtok és csak oldalra nézek... bárhova, de ne rá.
- Ahha, neked is szia. Örülök hogy ilyen nyugodt félévet tudhatunk magunk után. Végül is jogos, nem olyan év volt, mint az előző - villant rám egy ironikus mosolyt és visszamegy a házba. A házamba! Felállok és intek Khalidnak, hogy hozza a táskámat és máris a ház felé indulok.
- Egyedül akarok lenni.
- Oh azt hittem fél év hiszti elég! - Széttárja a karjait és elröhögi magát. - Először is, cseszd meg. Fogalmad sincs mit éltem át.
- Neked sincs - a lábamnak motyogom, és a kezeimet zsebre dugom. Nem akarom, hogy meglássa, hogy konkrétan átéltem egy kis csonkítást. Soha a büdös életemben nem hittem volna, hogy ellehet húzni egy kisujj levágást négy napig.
- Jogos, mesélhetnél.
- Előszörrel kezdted, mi a másodszor és a harmadszor rész? - Felvonom a szemöldökömet és csak veszek egy mély levegőt.
- Másodszor, örülök hogy élsz. Harmadszor, szeretlek. Negyedszer... - megvonja a vállát és csak elém lép. - Kurvára nem érdekel mit fogsz mondani - lehajol és egyszerűen megcsókol... az ajkait érzem az enyémeken és csak meredek rá. "Több rosszat hoz majdnem minden, mint jót. Nézz rá és gondolj a legcsúnyább dolgaira. Gondolj arra, amivel nyugtatod magad folyton... csak átmeneti állapot. Elfog múlni!" Ijedten lököm el magamtól és szorítom a kezemet a fejemhez. Ráütök, hátha a fájdalom eltereli a figyelmemet. Muszáj mindent végig gondolnom és átértelmezni és megmagyarázni magamnak... muszáj átrágnom magam ezen a három héten.
- Egyedül kell lennem! - Megindulok a fürdő felé... be kell vennem egy altatót és aludnom kell... ágyban... egyedül... muszáj!
- Zoe! Nem hagyhatsz most így itt e...
- Tudok mindent Javadd! - Ráordítok és becsapom a fürdő ajtót anélkül hogy átlépném a küszöböt. Csak mert valamin le kell vezetnem a feszültséget, de a szemébe is néznem kell és tényleg nem hagyhatom most őt így itt. - Tudom! Helena elmondta!
- Hogy... mi? - Értetlenül néz rám... - Helena öt hónapja ment ki oda.
- Igen.
- Öt hónapja tudod, hogy idióta módon félre értetted és még csak megbeszélni sem akarod velem?! Hét hónapig szenvedtem a semmiért?! Aggódnom kellett érted... ezért?! Hogy még csak egy nyamvadt sms-t sem voltál képes írni?! - Elröhögi magát és hátat fordít nekem. Nos, mondanék valamit, ha megtudnám cáfolni, de nem tudom semmivel sem. - Soha életemben nem éltem még így, mint ebben a hét hónapban. Egyetlen egy lánnyal sem flörtöltem. Senkit nem dugtam meg, senkit meg sem csókoltam! Mert úgy voltam vele, hogy azért szakítasz, mert nem érted - üvölt és összerezzenek. Elegem van már az üvöltésekből és a félelemből.
- Ne kiabálj... könyörgöm...
- Ne kiabáljak?! Ne kiabáljak... - tényleg lehalkítja a hangját. A padlót nézi, látom, ahogy rendezi a légzését aztán újra rám néz.
- Azért nem csináltam semmit, és azért ragadtam meg ott azon a napon, amikor leléptél mert tudtam jól, hogy nem nyithatok azzal ha hazajössz végre, hogy félreértetted. Mármint de... ezzel nyithatók, de azzal nem, hogy ezalatt az idő alatt hány lányt fektettem meg. Szóval egyet sem fektettem meg csak... vártam - megvonja a vállát és olyan csalódott pillantást kapok tőle, hogy most csak még rosszabbul érzem magamat. - Szóval könyörgöm, mondj már valamit, hogy legalább én érezzem szarul magam!
- Hazudtál...
- Erőltesd meg magad - villant rám egy fintort és a falnak dől.
- Bizonytalan voltál.
- Mintha te nem lettél volna az!
- Én...
- Leléptél! Itt hagytál egy szó nélkül! Elvágtál mindenkivel minden köteléket! Én hét hónapig sovárogtam utánad, és reménykedtem, hogy még élsz és te... ennyit tudsz mondani? Hogy hazudtam és bizonytalan voltam? Legalább mond ki, hogy nem szeretsz!
- Egyedül kell lennem - elcsuklik a hangom és utálom magamat ezért. - Muszáj Zayn... komolyan muszáj ez... - Ahh istenem! "Társadalmi normák... unalmasak és lényegtelenek. Folyton változnak így haszontalanok. Az amit veled csinálok négyszáz éve, még egy kellemes csevej témája lehetett volna. Manapság embertelen. Vicces!" Eltakarom előle az arcomat, és próbálom összekaparni a maradék türelmemet és tartásomat, már ha még van egy kevés.
- A kezed...
- Hagyj békén! Csak egy kicsit! Az isten szerelmére miért nem lehet engem békén hagyni a picsába?! - Mindenkitől ezt kérem, és mindenki leszarja! Kell nekem egy kis egyedüllét!
- Zavarunk? - Értetlenül nézek fel, az ajtómra. Ott vannak a nővéreim és anyám... a kezemet a zsebembe dugom. Zayn nyel egyet és kérdőn néz rám.
- Csak le kell pihennie minél előbb - ellöki magát faltól és már rám sem néz.
- Csak egy napig maradunk... gondoltuk hogy most nem kéne zavarni szóval csak... - Lit nézem, ő pedig engem. Zayn látom amint ökölbe szorítja a kezét, és biztos vagyok benne, hogy mérges. Talán azért, mert csak beugranak, de tőlük ez is elég.
- Jól vagyok csak... át kell gondolnom mindent - megvonom a vállamat és Zayn mellé lépek. Jelenleg ő az egyetlen aki képes velük elhitetni, hogy tényleg nincs bajom. És ő az egyetlen, aki jelenleg megértené azt, hogy egyedül akarok lenni. Szimplán akarom azt, hogy közölje velük, lépjenek le!
- Csak tudni akarju...
- Tudok válaszolni minden kérdésre, hagyjuk aludni addig. Ha nem baj persze - olyan mély a hangja, hogy rögtön megértem, nincs kedve a dologhoz, de menteni akar engem. Anyu megindul felém, én pedig hátrább lépek.
- Ez... ez még gyors - közlöm dadogva rámeredve. Nem viselem el, ha hozzám érnek. Képtelen vagyok...
- Nekem sem engedi, nyugalom - megcsókolt és ellöktem... hátrafelé lépkedem, be a szobámba. Hallom, amint Zayn beküldi hozzám Khalidot, és látom, amint elvezeti anyámat... óh te jó ég... "Család... csak mert a vér kötelez. Hát hogyne..." A fejemben hallom a röhögését. Elfekszem az ágyon, Khalid pedig mellém tehénkedik... bámulom a falat és meg sem mozdulok. Hallgatom kintről a foszlányokat és próbálom megtartani a maradék józan eszemet. Próbálom, csak nem igazán megy. Az őrület határán vagyok, és túl nehéznek tűnik hátrább lépdelnem...

2017. április 24., hétfő

207. Rész

x--- Zayn Malik ---x


- Igen? - A kormányt markolva veszem fel a telefont, míg parkolóhelyet keresek. Nem bírtam tovább otthon, mindenki nyomott és mindenki titokban akar zokogni. Szóval hazajöttem.
- Bradfordban vagy? - Albus és a köszönés mentes lényegre törő beszédei... értem Zoe honnan vette át ezt a fajta stílust.
- Éppen parkolót keresek Londonban.
- Ne keress, gyere be az irodába - kinyom én pedig csak egyet horkantva oldalra dobom a telefonomat. Persze... véletlenül se mondja el, miről van szó. Az túl egyszerű. Két hét után az idegeim olyan szinten felőrlődtek, hogy még Albusnak is képes lennék neki menni... szóval nem örülök, mikor valaki kicsit is felhúz mert sokkal nehezebben nyugszom le. Ez is egy indok miért jöttem el otthonról. Rákiabáltam Safára... soha nem kiabálok rá a húgaimra... A hajamba túrva szállok ki, és sétálok be. Az sem érdekel, ha valaki éppen lencsevégre kapna... kurvára leszarom.
- A folyosó végén balra - egy nő úgy szól oda nekem, hogy rám sem néz, csak gépel tovább. Szóval Zoenak ilyen érzés lehetett, mikor hozzám jött a stúdióba, vagy megbeszélésekre. Zsebre dugott kezekkel haladok a rengeteg ember között és annyira normálisnak érzem magam attól, hogy mindenki leszar. Senki nem néz rám és nem bámul egy másodpercnél tovább. Nem kérnek bocsánatot ha esetleg nekem jönnek. Kezdem érteni Zoe miért imádott itt lenni... Az ajtókon lévő neveket olvasom le, azon gondolkozva miből találom ki, melyik mögé kéne belépnem. Végül az egyik kinyílik és Albus feje megjelenik.
- Mintha élnél - nem vár meg, már el is tűnik az ajtó mögött én pedig futva lépek oda, hogy megtartsam és ne csapódjon be.
- Én is örülök, hogy látlak - Rám mosolyog de megdermedek. - Albus... - a képeket nézem a falon. És egyszerűen földbe gyökerezek az egyik monitoron lévő kép miatt. Ott ismétlődik újra és újra az, ahogy a gyűrű jobbra majd balra dől egy kissé. Ahogy ráesik egy vércsöpp, és ahogy maga a gyűrű is a vérben ringatózik.
- Őszintén reménykedtem, hogy elmondod nekünk miért jelenik meg az a gif az oldalunk helyett... és hogy mit jelent.
- Ez az ő gyűrűje... tőlem kapta - vér... az ott az ő vére? Ő soha nem veszi le a gyűrűit... soha nem teszi... még akkor sem veszi le őket sohasem, ha éppen nem vagyunk együtt. Azzal indokolja, hogy nem bánja soha, ami közöttünk történt és túl sok jó emléke van és a gyűrűk emlékek nekik. És amúgy is, imádja a gyűrűket... és az ott az egyik kedvence. Mindig a hüvelykujján hordta, mivel alapból az enyém volt, és az ő ujjaira nagy volt... nézem a bronz karikát, rajta pedig a nagyobbacsaka kőrt, ami inkább néz ki egy mandalának. A kör tetején és alján még három kör van, háromszög formában elhelyezve... imádja ezt a gyűrűt... Albus csak mered a képre, aztán olyan lassan fordul három asztal felé, hogy megnézem kik ülnek ott.
- Kettő percet adok, hogy lenyomozzátok, utána egyenként lőlek fejbe titeket! - Olyan hangosan ordítja el magát, hogy még én is majdnem géphez ülök. Vajon Zoe röhögni szokott ezen az énjén, vagy beszól neki, hogy lazítson?
- Végtelen loop, nem tudjuk visszanyomozni az IP címet... - a srác csak rázza a fejét de tovább gépel. Én pedig máris előveszem a telefonomat és hívom az ikreket...
- Él?!
- Látom nem csak én vagyok paranoiás, igen él de kéne a segítségetek. Betudtok jönni?
- Három percet adj! - Ezzel pedig kinyom...
- Az ikrek - közlöm Albussal míg a zsebembe csúsztatom a mobilomat. - Elég sok helyre betörtek már és jól hackelnek. Talán nem a jó úton kéne próbálkoznod szociopaták esetében - felsóhajt és csak az orrnyergét masszírozza.
- Értem én, hogy legálisan nem megy... csak tudod nehéz jelentést írni hogy egy világsztár adott információt, majd két hackert kértem meg hogy nyomozzanak le egy IP címet a közszolgálat számítógépéről... - maga elé meredve sorolja a dolgokat, és szerintem a végére sem ért még, mennyi illegális dologba megyünk bele amiatt, hogy Zoe éljen.
- Megéri, nem? -  vonom meg a vállamat könnyedén.
- Egy szóval sem mondtam, hogy nem. Oda leülhetsz, az-az asztala - egy üres szék felé mutat, én pedig kissé bizonytalanul de megindulok. Lehuppanok a székbe és a gépre nézek, a rengeteg papírra mindenhol. Tipikusan kupis... oda nézek a kiragasztott képekre... Khalid, Helena, Dannyiék... én... ott van a kép kettőnkről. Én éppen sétálok és ő a hátamon van. A kamerába fintorog én pedig nevetek. A számat belülről kezdem harapdálni és próbálom rávenni magam arra, hogy belegondoljak, mi lesz ha visszajön. Beszélnem kell vele... vagy hagyjam, hogy ő jöjjön hozzám? Muszáj látnom majd... egy néma ölelés erejéig is... Összerezzenek Albus kezére, ahogy kihúz egy fiókot. Elővesz belőle egy kis jegyzetfüzetet és az ölembe dombja majd már tovább is megy. Kinyitom és realizálom, hogy egy határidő napló... Zoenak felesleges, lusta vezetni és a fontos dolgokat úgyis észben tartja. Kinyitom és egy csomó páciens névvel találom szembe magamat. Telefonszámok és apró dolgok. Például egy fordított V betű... emlékeim szerint ez nála a bipolárist jelentette de már tényleg nem emlékszem. Lapozgatok és elfolytok egy mosolyt a hülye kis rajzai miatt. Semmi értelmes, csak firkálgatások. Néhol még a nevemet is feltűnik... idióta kis hülye fejek mindenhol. Káromkodások és random szavak. Plusz egy kis kocka, majdnem minden oldalon legalább négyszer. Egy szabályos kocka, keresztbe vannak benne átlók, és a kocka közepéről jobbra húzva még egy egyenes vonal. És fogalmam sincs miért rajzol ilyen fajta kockákat, és miért nem rajzolt már be akkor minden vonalat... szimplán nem értem mit jelent a kocka.
- Csá - Larry a vállamra csap én pedig összerezzenek és felnézek rá.
- Hello.
- Hogy viseled? - Karikás szemekkel néz fel rám míg letelepszik a földre, Lau mellé és már fel is nyitják a laptopukat.
- Wifi jelsz...
- Nem használok nyitott kapcsolatokat - vág közbe Lau egy legyintéssel. Alig fél percükbe telik, és már az F.B.I. oldalán vannak és a képet nézik ők is.
- Válassz - szól rá Larry váll vonva.
- Minta - fintorodik el Lau és máris gépelni kezdenek, de annyit felfogok, hogy más irányba indulnak el. Addig még bírom őket követni, hogy az oldalt HTML-re váltják... de onnantól nekem is képszakadás. Az infosok mögéjük állnak és nézik őket. Albus pedig felvont szemöldökkel néz rám én pedig csak biccentek. Meglesz nekik.
- Végtelen loop - jegyzik meg egyszerre.
- Ennyi! - Csapja szét a karját az infos.
- Végtelen loop barom arc - szól rá hátra Lau. - Ismétlődnie kell, még akkor is ha random és akkor is ha ötezer tagból áll. Egyébként meg, kevesen tudják ezt, de van pár tippünk melyik országban kik...
- Ez illegális...
- De jó - szól közbe Lau, míg már valami chatoldalon van.
- Dark Web... komolyan?!
- Információ forrás és legális - Larry olyan nyugodtan közli az információkat mintha egy zacskós levest csinálnánk éppen. Helyettük a kivetített képet nézem, ahogy a gyűrű forog jobbra egy kicsit, majd balra. Öt apró forgás ide-oda és vércsepp. Ismét öt, és újra a vércsepp. Számolok magamban... a kis noteszon dobolok addig amíg a gyűrű helyett nem jelenik meg egy csomó minden más... nevek, adatok, talán koordináták... Haydar Flawook. Haydar...
- Ez... rengeteg anyag - szólal meg Albus teljesen a fal felé fordulva.
- Dark Web Albus... Pletykálnak - Lau kiroppantja az ujjait és hátra néz az infosokra. - Tanulnotok kéne hobbiból...
- Telefonálok! - Albus ennyivel már el is viharzik. Aztán három perc múlva vissza viharzik és hadarni kezd.
- Hey - Larry még rászól Albusra, mikor már kifelé rohanna. - Ha nem él, ne is gyere vissza. Mert ha ő nem él, akkor másokból is előjön az a szörnyeteg, világosak voltunk? Van egy pár különleges barátja - lecsukja a laptop és vesz egy mély levegőt. - A mai világban többet elérek egy laptoppal mint fegyverrel. De ne hidd, hogy nincsenek olyan barátai, akik jobban kedvelik a fegyvert. Zoenak kiterjedt baráti köre van... és ha megölik... sokan akarnak majd bosszút állni - feláll, ugyan úgy ahogy Lau is.
- És nem csak azon, aki tényleg megölte. Hanem akinek köze van hozzá. Szóval még téged is agyonverlek és tönkre teszlek - Rám néz én pedig villantok rá egy mosolyt.
- Jó barátok azok, akik tudják mi folyik az életében és megakadályozzák, hogy ki menjen. Sáros vagyok, de itt mindenki piszkos. Ahogy Zoe is... ne fenyegetőzzetek - felállok és a noteszt az asztalára dobom.
- Már régóta beakarom verni a képed, szóval kérlek mondj még ilyeneket - Lau röhögve sétál elém én pedig széttárom a kezemet.
- Üss meg, szerinted érdekel? Vagy nem verekedtem eleget? Üss meg de nem ütök vissza mert megvannak az elveim.
- Mi élvezet van abban, hogy hagyod magad?! - Meglöki a mellkasomat én pedig hátrább lépek és veszek egy mély levegőt. Neki ugornék... főleg most. De a nyelvemre harapok és lenyelem a vért.
- Nem fogok veled verekedni Lauren.
- A kurva életbe Malik! - Rám ordít és újra meglök.
- Hey! - Larry vissza akarja húzni de aligha hagyja.
- Miattad fog meghalni! Miattad kínozzák! Nem tudnál végre kitakarodni az életéből?! - Összeszorított fogakkal tűröm, hogy egyszerűen behúz egyet. Nem fogok neki visszaütni. Zoe megutálna érte...
- Nem megy.
- Cseszek rá mi megy! - Újra meglök, én pedig a kezemet a vállára rakom, hogy távol tartsam magamtól mert nekem is véges az önuralmam. Lesöpri a kezemet és újra ütne de kihajolok előle. Nem ütök vissza mert magam előtt látom Zoe csalódott tekintetét. Ő verne agyon, ha kezet emelnék Laurenre.
- Larry... - talán az öccse képes lenyugtatni. Beáll közénk és hátra löki tőlem. Albus vet rám egy sokat mondó pillantást és biccent nekem. Mintha megköszönné, de lévén hogy mindjárt szétrobbanok nem hiszem, hogy ez jogos tőle. El sem hinné, mennyi harag és düh van bennem...

2017. április 23., vasárnap

206. Rész

x--- Zayn Malik ---x


- Kaja! - Lehajtom a fejemet és csak beletúrok a hajamba. - Zayn kérlek...
- Én kérlek - felnyögök és erőt gyűjtve még képes is vagyok a szemébe nézni.
- Javadd, ez nem állapot! Ő is me...
- De ő nincs itt - megrázom a fejemet és inkább kinézek az ablakon. - És nem is lesz. Szimplán szeretnék egyedül lenni. Ha éhes vagyok lemegyek ígérem, jó? - A gatyám madzagját kezdem basztatni ahelyett, hogy gerincet növesztenék és ránéznék anyámra. Nem megy. Senki szemébe nem bírok nézni. Hogy nézzek a szemükbe, mikor láttam őket sírni és kiakadni amiatt, ami Zoeval történik... vagy történt. Miattam ment oda, én öltem meg átvitt értelemben. Eldőlök az ágyon és csak nézem a plafont. Belecsömörödtem az internetbe. Minden egyes kis részébe. Mert mindenhonnan Zoe jön. És nem tudom melyik jobb, az imádkozó része, vagy a gyászoló része. Egyik sem jó. Nem szeretek róla ilyeneket látni. Azt se, mikor valaki azt írja, hogy csak egy sima ember volt ő is. Mert igaz, de a picsába is... nekem ő volt az életem. Múlt időt mondtam... lehunyom a szemeimet és próbálok lenyugodni. Mint ahogy már egy hete próbálkozom. Istenem... Felsóhajtok ahogy az ajtóm kicsapódik, és már készülnék elmagyarázni a családtagjaimnak, hogy még hagyjanak pár napig.
- Kelj fel - Albus hangjára kinyitom a szememet, ő pedig csak oda húz egy széket az ágy mellé, én pedig máris felülök. Miért van ő itt?! Baj van?! Nagyobb...? - Él - közli megköszörülve a torkát. - Azt nem tudom hol, és most mi van vele, de élt még pontosan egy napja. És a csapata szerint, nagy eséllyel még életben is marad egy darabig.
- A... a csapata szerint? - Akikkel ott van? Bárhol is legyen az-az ott?!
- Igen nos... mennyit akarsz tudni?
- Mindent! - Hogy kérdezhet tőlem ilyent?
- Jó, mert ezért vagyok itt. Kell a segítséged - megdörzsöli az arcát aztán vesz egy mély levegőt. - Elvitték őket valami épületbe, keresik már, hogy hova. Ketrecekbe... - Te jó ég... - Van ott egy másik pszichológus.
- Az jó hír! - Annak jónak kell lennie elvé...
- Olyan fajta pszichológus aki... aki mindig olyan, mint amikor Zoe rávette azt a férfit, hogy megölje magát.
- Hogy mi?
- Örült, idióta pöcs! Egyszerűen ráizgult Zoera minden téren a srácok szerint és... - hogy mi?!
- Egy örült pszichológus...? Szopatsz? - Ennyire nem lehet szerencsétlen Zoe sem.
- Sajnos nem. A katonák azért élték túl mert ott volt Zoe. Már ahányan túlélték... - felsóhajt és hátra dől.
- Meghaltak?
- Ketten, egy hülye ötlet miatt, amit szintén Zoe szenvedett el.
- Ezt fejtsd ki.
- Istenem mint egy hülye szupergonosz! Szimplán azt akarja, hogy Zoe lemondjon az emberekről és előhozza a gonosz énét.
- Ez nehéz lesz nála - megrázom a fejem és egyszerűen próbálom elképzelni, mennyi minden kell neki ahhoz, hogy akár egy icipicit is kiengedje. - Nem fog sike...
- Sikerült Zayn. - Uramatyám... ez csak egy szar álom! - Többé kevésbé... egy elég keveredett formája ha külön vesszük a személyiségeit és úgy beszélünk róla mint egy skizofrénről - Albus elneveti magát, de köze sincs a boldogsághoz. - Nem tudom hol kezdjem. Vizes kínzásokból mit ismersz?
- Mikből? Kínzás?!
- Hideg vízzel sokkolták a testüket. Ezt úgy értsd, hogy ha rosszat mondtak vagy tettek... esetleg szimplán random kaptak egy vödör jéghideg vizet a nyakba. Zoet... hát meg is zuhanyoztatták. Tudod, amikor egyfolytában folyik rá a jéghideg víz és lassan elzsibbadsz...
- Tudom! - Ki ne fejtse mert szétverem a házat.
- Szóval igen. Mennyire bírod kontrollálni magad? - Lehunyom a szemeimet és leejtem a fejem. A másik szobában játszik Saffaa... nem fogok kiakadni... visszafogom magam. Vissza tudom magam fogni... - Jó. - Semmi sincs jól. - Megvágta magát.
- Nem értem - fogalmam sincs, mit akar ez alatt érteni. Ez a legkevesebb ha elvágta valamijét egy ilyen helyzetben.
- Ötig számolt a kedves Heydar, az őrült pszichológus mindegyik katonánál. Ha eljutott a ötig meghúzta a ravaszt. Akkor mozdította tovább a fegyvert, ha Zoe végig húzta a bőrén a pengét ami a kezében volt. Érted már mit értek azalatt, hogy megvágta magát? Tízszer? Erősen?! - Értetlenül nézek fel rá. Elkerekedő szemekkel, kihagyó szívveréssel és elképesztően durva fájdalommal. Zoe megvágta magát. Zoe megvágta magát! - Nem vagyok hülye, ahogy te sem és ő sem. Túl gyenge, hogy mindezen túltegye magát.
- Zoe jól teljesít stresszhelyzet alatt csa...
- Nem arról beszélek, hogy feladja. Arról, hogy újra megfogja tenni.
- Ha túléli képes vagyok lebeszélni róla - istenem... megvágta magát... ez... eddig is féltem, hogy depressziós talán de... ez túl nagy lökés... így...
- Megkellet volna ölnie egy őrt, de csak belelőtt, ezért lelőtték az egyik katonát.
- Istenem - beletúrok a hajamba és próbálom feldolgozni azt, amit ő átélhetett. És talán Albus el sem mond mindent, vagy talán nem is tudunk mindenről. - A katonáknak mondott valamit, hogy mit üzenjenek meg... Szóval... gondolom inkább személyesen adom át neked is lévén a szeretteibe tartozol akár hiszed akár nem. Sajnálja - Felröhögök, felhúzom a lábaimat és a tenyereim mögé temetem az arcomat. Sajnálja... ennyi... Sajnálja!
- Miért jött ki onnan az a csapat... és ő miért nem jött ki Albus?
- Mert csak ő érdekelte a csávót. A katonák nem. De Zoet érdekelték ők. Így hát elengedte őket.
- Zoe ott maradt...
- Zoe ott maradt. Mindig komolyan veszi a munkáját és ez arról szól, hogy segítse és védje a csapatát ahogy tudja. És megtette.
- Mennyi esélye van így a túlélésre?
- Az átlagot akarod hallani, vagy az enyémet.
- Is-is.
- Kevés, nagyon kevés. Talán már nem is él. Szerintem viszont Zoe dühös, és ha Zoe dühös akkor lerombol egy egész fegyveres bázist egy mosollyal. És ha Zoe dühös, akkor elhatározza, hogy kijut és ha elhatározza, akkor félig már ebben a házban van.
- Meghalt... - magam elé motyogom és csak próbálom felfogni, hogy ezentúl ilyen szorító érzéssel a mellkasomban kellene élnem. Megfulladok tőle... alig kapok levegőt. És rájövök, hogy ezt egy hétig nem bírom majd... és a tudatot, hogy valóban tényleg meghalt, egy percig sem. Ebben biztos vagyok. Egyetlen percig nem bírnám ép ésszel és dobogó szívvel azt, hogy ő meghalt. Talá... értetlenül nézek Albusra, és emelem a kezemet az arcomhoz. Oda, ahol megpofozott.
- Szedd össze magad az isten szerelmére, őt kínozzák éppen nem téged!
- Mond a koordinátát és nem is látsz többé így.
- Idióta barom, nem.
- Akkor miben kell a segítségem? Mert esküszöm neked én is szétszedek egyedül egy fegyveres bázist ha róla van szó!
- Abban, hogy megértsem mi történhet.
- Én végképp nem értek semmit, szóval zsákutca - elröhögöm magam és csak értetlenül nézek rá. Azt hiszi az agyam képes befogadni akármit is ezek után? Még át kell gondolnom és felemészteni magamat, hogy kínozzák... vagy kínozták.
- Nem tudom mi a fene történik éppen vele. De elképzelhető forgatókönyveink vannak. És te ismered őt a legjobban. Azt akarom tudni, mire mit reagál.
- Ha azt mondod, hogy előszedte a gonosz énjét. És tényleg meglőtt akár egy embert és meghalt két barátja... akkor csak várni kell és valaki fejével tér vissza véresen. - Zoeval akárki baszakodhat szerinte, azt elviseli mert majd a karma elintézi. De ha a szeretteit bántják vagy az emberi elveket és erényeket, akkor ő lesz a karma.
- És mennyi idő múlva saccolod a fejjel belépős showt?!
- Őrült pszichológus vs. Zoe Fable. Sajnálom a csávót.
- Zayn komolyan!
- Nem Albus nem érted... komolyan sajnálom őt. Ez a világ azért szerencsés, mert Zoe jó. Alapvetően nem akar bántani senkit és szeretne jót tenni, ilyen a természete. De azért megvan benne az a harag és düh ami növekedik benne kiskora óta és amit mindig elfolyt. Mintha megtehetné, hogy eldobja egy kukába. És amikor ilyen történik előveheti a kukát és kiboríthatja mindenki lába elé. Úgy manipulál, hogy nem veszed észre. Elég volt neki fél óra ahhoz, hogy a kukkolója agyon akarja verni magát az asztallal... - elröhögöm magam és csak értetlenül fenézek rá. Hát senki nem figyel oda rá?! - Szerinted ha megölték két barátját, napokig kínozták és kényszerítették, hogy bántsa saját magát és egy másik embert... őszintén Albus, szerinted mit fog tenni?
- Vagy összetörik...
- Vagy másokat tőr össze.
- A te opciódra szavazok.
- Én a tiedre. Találjátok meg összetörve, könnyebb helyre hozni mint a bűntudatát enyhíteni azért, amiket tenni fog ha nem találjátok meg időben.
- Már ha egyáltalán akarja, hogy megtaláljuk - felhorkan és megdörzsöli az arcát, vajon hány napja nem aludt?
- Akarja. Csak azért küzdene... muszáj mindenki képébe dörgölnie, hogy más nem dönthet arról, hogy ő él-e vagy sem. És muszáj elbúcsúznia mindenkitől. Ő ezek nélkül nem tud meghalni. Nem tud maga mögött vitát hagyni.
- És te vagy a vita.
- Én vagyok a vita - biccentek neki és a laptopra nézek.
- Futok, elintézek pár dolgot és jelentek...
- Ha va...
- Hívlak - biccent nekem és egy gyors kézfogás után ott hagy a szobában. Szóval Zoe éppen próbálja meggyőzni magát, hogy még bírja a kínzásokat és a bezártságot... még nem kell elengednie a szörnyet. Mert szerinte igen is egy szörny van benne. Istenem cica... csak éld túl...

2017. április 21., péntek

205. Rész

x--- Zoe Fable ---x


- Oké, ideje lépni egyet - értetlenül nézek fel a férfira, ahogy besétál a ketrecek közé. Elzsibbadtam, nem érzem a lábamat, fázok... szerintem meg is fáztam. Rohadt fáradt vagyok, hisztis, büdös és mérges. Mond valamit, amit nem értek, és kinyitják a ketrecemet... mi a fasz? - Gyere - szól rám egy sóhajjal míg végig néz csapaton. Én pedig meg sem mozdulok. Valahogy mégiscsak biztonságosabban érzem magamat itt bent, mint ott kint. Nem mintha lenne választási lehetőségem, mert kihúznak. Megpróbálok felállni, de még nem igazán megy. Csak kinyújtom a lábaimat a földön és várok, hogy meginduljon a vérkeringésem. Kissé félve, de felállok vele szemben. Hogy tudnám kiszabadítani a többieket? Ők mégis csak erre lettek kiképezve... megoldanák a helyzetet. Legalábbis remélem. - Fogd - szól rám míg oda nyújt elém egy pengét. Értetlenül veszem el tőle... elvághatnám akár a torkát is. - Olyan mint a drog - felsóhajt ahogy előhúz egy fegyvert a háta mögül. - Elkezded és olyan nagyon nehéz abba hagyni... - ez most a vagdosásról beszél?! - Tulajdonképpen nagyon érdekes dolog ez - apró mosoly jelenik meg a szája sarkában míg rám néz. - Bántani magad azért, mert fáj valami lelkileg. Eltereli a figyelmed... Egyszerűen bántani magad mások miatt - nagyon nem tetszik a téma haladási iránya. - Szóval ha annyira nagyon jó embernek tartod magad... annyi vágás, ahányan vannak, vagy random választok valakit, akit megkínzok és megölök - a képembe vigyorog, én viszont ledermedek.
- Mi?! - nem csak én kérdezek vissza, sokan mások is.
- Magadnak okozni fájdalmat és szenvedést azért, hogy más az első sorból kényelmesen végig nézze aki miatt csak azért vagy jóba, mert a munkád kényszerít? Oh könyörgöm... - lelegyint engem és ismét leül egy székre és csak néz engem. A fegyvert az ölébe fekteti és ismét ugyan azt a ritmust üti. Azt, amit én is szoktam... Oké, gondolkozzunk az ő fejével... beteg. Így nehéz! Nyilvánvaló, hogy bevállalnám az életükért... ezt neki is tudnia kell! Akkor ezt most fordított pszichológia. - Nehéz, amikor nem tudod eldönteni mit miért tesz a másik... mikor találkoztál ilyennel utoljára?
- Hat és fél hónapja - soha nem fogom megérteni Zaynt. Baszki... vajon... otthon tudják, hogy halott vagyok? Mert nagyon az-az érzésem, hogy ennek nemigen lesz más kimenetele.
- Szép... én nagyon régen! És te vagy az első - úgy néz rám, mint a friss húsra. Valószínűleg azért, mert annak is tart. - Amit őszintén élvezek - sóhajt egyet és a fejét hátra hajtja. - Szóval segítek rajtad. Nem tervezek semmit, tudni akarom milyen vagy. És ezt tettekből lehet megtudni. Látni akarom, milyen messzire mész el valamiért... - a plafon felé magyaráz én pedig csak nyelek egyet. - Szóval nem tervezek előre semmit, improvizálók - széttárja a karjait és rám néz. - Soha nem vállaltam volna be ezt, senkiért - rám mutat, de inkább szerintem a pengére. - Látod, ez az egy különbség van közöttünk. Te oda állsz egy fegyver elé, pár nyamvadt ember miatt. Nekem eszem ágában sincs!
- Látod, ez az egy különbség határozza meg, hogy melyikünk melyik oldalon áll - megvágni magam? Vágjam meg magam... nem vagyok hülye. Az én mentális állapotom mellett ez kicsit sem jó ötlet a jövőre nézve. Talán itt három perc alatt kéne elfogadnom a tényt, hogy a világ képem tényleg túl borús és többször gondolok hívogatóan a halálra, mint az átlag ember teszi. Tehát ezt figyelembe véve, hajlamos vagyok a depresszióra... és vágjam meg magam? Ez nem lesz jó. Hosszútávon nem lesz jó... de kitudja, hogy van-e hosszú távom?
- Oldalak... nincsenek oldalak. Szürke vagyok... azt teszem, ami nekem kedvez.
- Ez hívják féregnek - rámosolygok, de az ő arcáról lefagy a mosoly.
- Szavak Zoe... szavak! - Megdörzsöli az arcát, mintha belefáradt volna, hogy egy ötévesnek kell elmagyaráznia, miért kell naponta enni. - Hangsúlyok, ragozások, kifejezések... most azt kéred tőlem, fogalmazzam át, hogy emberileg megérts? - Felnyög és megforgatja a szemét. - Ez a fegyverünk, az emberi nyelvek... a kultúrák. Ezért vagyunk erősek. Hát nem fontosabb az, hogy megmaradjon a gyűrűs ujjam annál, hogy megmentsek egy nyolcvan évest?! Magamat helyeztem előtérbe párszor... hát ez olyan rossz? - Olyan gúnyosan mosolyodik el hogy végig fut rajtam a hideg. Ez tényleg teljesen örült.
- Miért hiszed, hogy az életed többet ér másénál?
- Mert többet ér. Mert többre vagyok képes mint ők... - előredől és a térdein támaszkodik meg. - Azért hiszem ezt, kedves Zoe, mert ez az én életem. Én gondolkozom és a saját fájdalmamat érzem. Az övék pedig engem nem érintenek meg egészen addig, amíg azt a kapcsolót magamban ész érvekkel vezetem - nárcisztikus személyiség zavar? Egocentrikus világ nézet? Szociopata? Pszichopata? Biztosan antiszociális személyiség zavara van. Talán még autista is...
- Függőleges vagy vízszintes vágásokat akarsz? - Nem tetszik, ahogy a fegyvert a kezébe fogja.
- Vízszinteseket, mehet a játék? - Kibiztosítja a fegyvert én pedig veszek egy mély levegőt. - Ötig számolok mindegyik félnél - kissé megforgatja a fejét, mintha kiropogtatná aztán ráfogja Adamre, ő pedig csak engem néz és a fejét rázza.
- Zoe, azért e...
- Egy, kettő... - olyan gyorsan kezd számolni hogy pánikból már meg is teszem az első vágást. - Egy... - és újra... mindig egyig jut, vagy talán háromig, én pedig pánikszerűen csinálom, mert túl gyors. Remegve nézem a kezem, ahogy folyik le a vérem, mikor végig ér mindenkinek. - Egy... kettő... - értetlenül nézek fel rá, ő pedig rám tartja a fegyvert. Húzok még egy vöröslő csíkot a kezemre, és leejti a fegyvert. - Te idióta - csak a fejét csóválja és most először szimplán suttog. Istenem... nagyon fáj. Nagyon csíp... nagyon vérzik. Kiabálni kezd, de nem az én nyelvemen.
- Hogy hívnak?! - Gyűlölöm, ha nem tudom valaki nevét. Értetlenül néz hátra rám, ahogy mellette ketten máris felém indulnak.
- Haydar - a férfi maga elé húzza a kezemet és szimplán leönti vízzel a szemeim pedig kikerekednek. Először is azért, mert megtisztul a kezem. Tíz vágás ékeskedik a bal alkaromon... és mindegyik mély. Látom, hogy szétnyílik a bőr és a hús... uramatyám... te jó ég... A férfi megfogja a csuklómat és maga felé rántja.
- Ne! - Ahogy meglátom náluk a fertőtlenítőt már ellenkezem is. A szemem könnybe lábad a fájdalomtól, ahogy lefog a másik és ráöntik a kezemre. A nyelvemre harapok és nem adok ki hangot de a földre taposok a tehetetlen fájdalom miatt. Istenem nagyon fáj! Minden méltóságomat elvesztve esek hassal vissza a ketrecben. És nem kelek föl... lent maradok a betonon. Magamhoz húzom a silányan bekötözött kezemet és csak meredek előre át a rácsokon. Nagyon ég... csíp... fáj és lüktet.
- Zoe... - nem válaszolok. Ez olyan érzés most, mint amikor kikerültek a testemről képek. Ugyan olyan megalázó érzés. Tizennégy évesen váltig állítottam hogy soha, semmilyen körülmények között nem fogom ezt tenni. Megígértem Zaynnak, hogy soha nem fogom megvágni magam és néha ha kíváncsi voltam is, tartottam magam ehhez. És most szétszabdaltam a kezemet...
- Zoe! - Max olyan erősen szól rám, hogy összerezzenek. Erőteljesen szól rám, semmi szánakozással. És ez pofán vág... nem törhetek össze, most egy ilyen helyzet közepén. Veszek egy mély levegőt és felülök a cellában. A hátamat neki döntöm a rácsnak.
- Igen? - Összeszorítom a fogaimat és letekerem a kötést. Nézem a szétnyílt sebeket, ahogy még midig folyik belőle a vér... felfordul a gyomrom a saját testemtől. - Jól vagyok - senki nem meri feltenni a kérdést, szóval megválaszolom. - Jól vagyok - ismétlem meg nekik, felnézve, ahogy elkezdem vissza kötni a kezemet rendesen és türelmesen. Kihúzom magamat és körbe nézek.
- Oké... ki kell jutnunk - Oliver halkan kezd beszélni, mintha nem értene minket itt majdnem mindenki.
- Jó - egyezek bele rögtön. Ökölbe szorítom a kezeimet és hagyom elernyedni.
- Maradj ki ebből, mi megoldjuk - szól rám Peter mérgesen.
- Ez soha nem jó ötlet - soha nem volt jó engem kihagyni valamiből. Halkan kezdenek beszélni, annyira hogy én nem hallom. És csak szomorúan nézem őket. - Meg fogtok halni, komolyan... sok emberi reakciót ismerek, mondjátok el! - Istenem nem lehetnek hülyék! - Fiúk e... - elhallgatok, ahogy azt nézem, hogy Fred egyszerűen rángatózni kezd. - Mi a fasz...?! Mi baja?! - Nem tudok egészségügyi problémáról nála! Mi történik?! Mellette Peter üvölteni kezd, hogy jöjjön valaki segíteni, én pedig tehetetlenül feszülök a rácsra. És mikor megindulnak felénk rájövök... eljátssza. Csak megjátssza, hogy oda menjenek. - Ne! - Rájuk kiabálok, hátha még visszalépnek, de nem úgy tűnnek, mint akik felfogják miért ordibálok. Ezek pusztán katonák. Heydar megmondta, azért élünk, mert én itt vagyok. És akármilyen egocentrikus szarnak is hangzok most, nem érdekli őket, ha meg kell ölniük belőlük párat! Nem véletlen rajtam múlik, mikor jutnak ki! Nem csinálhatjá... ahogy oda érnek és kinyitják a rácsot Fred arrébb löki az egyiket, Peter rácsának. Átnyúl rajta, és fojtogatni kezdi a férfit, amint a rácshoz húzza. Fred pedig könnyedén teríti le a másikat. Én pedig csak elnyílt ajkakkal, a rácsomba kapaszkodva nézem, hogyan lövik le hidegvérrel Fredet és hogyan esik a cellám elé. Elkerekedő szemekkel néz rám, hörögve vesz még egy levegőt... és... és ott meghal a padlón. Vagy egy lánya és felesége. És most előttem kilehelte a lelkét. Peter elhűlve nézi a hullát míg hátrább mászik a ketrecében, mikor rá is fegyvert fognak. És akkor realizálom, hogy feldühítettünk mindenkit. - Elég! - kiabálok rá az őrre. - Esküszöm az életemre lépj hátrább a picsába vagy innen belülről öllek meg! - A rácsra rúgok, és végre rám néznek.
- Alig húsz perce hagytalak itt titeket - sétál be Heydar hátul összekulcsolva a kezeit. Lenéz Fredre, és lábbal a hátára fordítja. Látom, amint átsuhan rajta egy fintor, majd felnéz. - Nem azért mondom, de szólhattál volna nekik, hogy ez hülyeség - motyogja nekem címezve a szavait, míg a cellát nézi és fejben éppen összerakja mi történhetett.
- Én... én... - visszafogom a pánik rohamomat egy levegővétellel és az őrökre nézek.
- Szóval megölöd őt a celládból? - felhorkan, míg az őrt nézi, aztán le rám.
- Megöljük a többit is? - Kérdez rá a szóban forgó személy, én pedig talán még rá is vicsorgok egy pillanatra.
- Őt igen - mutat Peterre könnyedén.
- Ne! - szólok közbe rögtön. - Alku képes vagyok, ne! - Istenem mit tegyek?! Hogy akadályozzam ezt meg, ha egy szocipata pszichológussal állok szemben?!
- Alku képes? - felém néz és felvonja a szemöldökét. - Ajánlj valamit - vonja meg a vállát könnyedén.
- Mit akarsz?
- Téged - ez volt a világ leginkább Zaynes válasza. És emiatt összeszorul a szívem. - Mármint pontosabban a - idézőjeleket mutat a levegőbe míg megforgatja a szemét - rossz énedet.
- Oké! - Akármit megadok neki, amivel többen túlélik.
- Remek - elmosolyodik és kinyitja a cellámat. Mellé állok és előveszi a fegyverét és a kezembe nyomja. - Akkor öld meg az őrt - a fülembe suttogja én pedig értetlenül meredek Peterre aki kapkodja a levegőt.
- Mi...? - Öljek meg valakit... én?!
- Oké, nekem erre nincs időm - sóhajt fel Heydar. - Tíz... - elhűlve nézek a kezemben tartott fegyverre. - Kilenc... - kérlek ne... könyörgöm ne! Nem ölök meg senkit! Én nem... én... én képtelen vagyok. Ez... én... - Nyolc. - Istenem... leblokkoltam! - Hét, hat... - te jó ég... a férfi testét nézem, aki csak megmerevedve figyel minket. Esküszöm mintha röntgen látásom lenne egy pillanatra, mert csak a belső szerveire koncentrálok, hogy mire lőjek, hogy ne haljon meg. - Öt, négy... - felemelem a kezemet és bár remeg a kezem de célzok. Úgy célzok, ahogy régen apa megtanította... - Három, kettő... - ő is felemeli a fegyverét. És én meghúzom a ravaszt. A hasán találom el, tippem és emlékeim szerint ott csak izom van. A férfi felnyög és elesik. Heydar pedig mellettem felröhög. Kiveszi a kezemből a fegyvert és mellé sétál. - Netán elfelejtettem neked megemlíteni, hogy öld meg? - kérdi rám pillantva. - Nincsenek kiskapuk. Ha valamit mondok, pontosan úgy értem. Ölj meg egy őrt a barátodért - megrántja a vállát és lelövi az őrt, én pedig csak meredek a fejbe lőtt egyedre. - Semmi kibaszott kiskapu Zoe - megcsóválja a fejét és már emeli is tovább a fegyvert.
- Nem tehe... - Peter elterül a kis cellában. Én pedig csak bámulom a holtestet.
- Mégis megtehetem - vonja meg a vállát, majd ismét azon a szar nyelven kezd nyugodtan beszélni. Megölte... megölte Petert... lelőtte őt... meghalt Fred és Peter... meghaltak...
- Ki a fasznak hiszed magad?! - vissza rántom, mikor elmenne mellettem és értetlenül néz le rám. Egy pillanatig sem gondolt arra, hogy nem engedem innen el, arra sem, hogy egyáltalán még hozzá szólok. És most szimplán felpofozom. - Úgy veszel el életeket, mintha a tiedet nem lehetne elvenni! - Ráordítok és egyszerűen megtaszítom a mellkasánál fogva. - Azt hiszed nem ugyan olyan a testünk?! Hogy nem lehetne eltörni a nyakadat?! - lefogja a kezeimet és egyszerűen nem ereszt. - A szörnyeteget akarod? Mert esküszöm elérted azt a szintet, ahonnan már nem nézlek embernek! - A képébe sziszegem és csak rám fintorog.
- Gyerünk... mutasd meg - halkan neveti el magát, túl közel van az arca az enyémhez...
- Undorodom tőled, semmi emberi nincs benned. Nem másokra kéne kivetítened a mentális problémáidat! Nem azok miatt az emberek miatt kéne ítélkezned akiket kezelned kellett! Nem minden embe...
- Minden ember rossz Zoe - halkan vág közbe, nyugodtan.
- Ez nem igaz! Mindenkiben van rossz de nem rossz mindenki!
- Magadat is meg akarod győzni? Hányszor akartál már lemondani az emberiségről? - győztes mosolyt villant én pedig végig nézek rajta.
- És a feleséged? - Megdermed és elenged.
- Ne is folytasd - szól rám, megjátszva a könnyed hangnemet.
- Oh értem, szóval ha tényleg előveszem a szörnyeteg énemet te futni akarsz?! - Szólok utána mérgesen. - Mi történt?! Megölték?! Őszintén sajnálom! De nem kéne miatta öldökölni tovább! - Megindulok utána, ő pedig megtorpan és felém néz.
- Még egy szó és lelőlek - elröhögi magát és már veszi is elő a fegyverét.
- Értem... miattad ölték meg legalább? Elviselte az embergyűlöletet tőled? - Éretlenül fordítom oldalra a fejem. Elém sétál és megáll.
- Mit akarsz elérni? - Értetlenül néz végig rajtam.
- Én? Ártatlan vagyok mint az angyal - rámosolygok és felhorkan.
- Te komolyan félelmetes vagy... komolyan úgy nézel ki mint egy angyal de ördögi vagy.
- Majd átadom Lucifernek az elismerést - féloldalas mosolyomat veszem elő neki. És hagyom, hogy az-az örült személyiség kerekedjen felül bennem, amilyen ő maga is.
- Engedjétek el a többieket - mögém beszél de engem néz. - Rendesen engedjétek el őket... élve. - Értetlenül nézek rá, ez túl meglepő fordulat. - Te meg én még játszunk majd - gyengéden ütögeti meg az arcomat én pedig elfintorodom.
- Kérdezhetek valamit? Őszintén válaszolj - Mögém néz, ő figyel az ordibálásra, amin számon kérik, hogy én értem miért nem indul meg senki.
- Tegyél egy próbát.
- Kijutok még innen élve? - Összefonom magam előtt a karjaimat, és a lábamat nézem.
- Rajtad múlik az élve része. A kijutást ilyen személyiség jegyekkel napold el... hónapokra. Évekre - megvonja a vállát és szimplán nézi, amint kiviszik a csapatot.
- Zoe! - Max olyan dühös pillantást vet rám, amilyent szerintem Albus fog, ha hallani fog erről az egészről.
- Ne aggódjatok, kellemes kínzással teli percei lesznek - nyami.
- Tudnátok közölni mindenkivel, hogy sajnálom? - Ez életem leggázosabb pillanata. Nézem, amint kivonszolják azokat, akik megmenthetnének, míg pontosan jól tudom, hogy itt fogok megrohadni. De ez a munkaköri leírásom, életben tartani őket. És ezt ők is megfogják hallgatni. Egy pszichológus halála mindig nagy hír. Vajon mennyit dob rá, hogy Zoe Fable vagyok?
- Látod? Oda dobnád az életedet másokért akik valószínűleg úgyis meghalnak még itt kint a háborúban.
- És ettől leszek jó ember - vonom meg a vállamat könnyedén.
- Ettől leszel idióta ember.
- Boldogok a lelki szegények - rámosolygok, ő pedig próbál visszafogni a nevetést.
- Tetszenek a gondolataidat. Szívesen hallgatom az idióta csacsogásod.
- Milyen szívesen fogod hallgatni, mikor mindenkit megölök majd ezen a helyen - mély levegőt veszek, és szétnézek a helyen. Nem lesz gyors meló... de megoldanám.
- Hogy milyen büszke leszek akkor majd rád kedves - elneveti magát, most már nem fogja vissza magát. Biccent két férfinak és már le is fognak. - Milyen kár, hogy ilyen makacs vagy. Milyen szép örült pár lennénk mi.
- Áh... nem kösz - ráfintorgok és megvonom a vállam. - Szeretem a rossz fiúkat, de nem az örülteket. Szeretem a nemes emberi erényeket. Amiben mint mindketten tudjuk, hiányt szenvedsz - Most én nevetek rá, és az örült énem egy kissé feltöltődik. Mintha már erre várt volna, azóta, hogy vissza zártam magamban mikor felálltam a kihallgató szobában anno. Int a kezével, én pedig pár pillanaton belül máris egy szobában kötök ki. Ágy... tévé... lassan szállodában érzem magam! Rám zárják az ajtót, én pedig elfekszem az ágyon. Ennyi nap után, ez maga a mennyország. Aztán a tévé bekapcsol, és én felülök. Olyan hangos a híradó, hogy összerezzenek.
- Továbbra sincs, semmi hír a csapatról, és a híres fiatal pszichológusról, Zoe Fabelről - nyelek egyet, ahogy egy vigyorgós képem beugrik a képernyő bal felső sarkára. Szóval tudják... A tévé magától vállt, és ekkor jövök rá, hogy szó sincs élő adásról... összevágott dolgokat látok.
- Zoe Fable, a pszichológus eltűnt. Kiszivárgott adatok szerint, több mint négy napja nincs róla hír és a csapatáról - felhúzom a lábaimat és csak nézem az újabb képet rólam.
- Vajon meghalt? - a riporternő valami nőnek teszi fel a kérdést. Gondolom valami F.B.I.-os vagy katonai fizetett beszélő... kiküldik őket pár infóval a kamerák elé, mosolyognak, beszélnek és ennyi.
- Ezt nem tudhatjuk biztosan... egyszerűen nincs jel a csapatról.
- Mennyi az esélye annak, hogy még élnek.
- Negyven százalék környékén - negyven százalék kevés.
- A családot bevették a nyomozásba?
- Nem - A családom... Birmingham. Bradford. Helena... az ikrek. Dannyék, Trisha, Do, Wali, Saffaa...
Zayn. Zayn is tudja. Vajon mit reagált? Mit reagáltak a nővéreim és az anyám? Kiráz a hideg és lehajtom a fejemet. A kezemre nézek, a gyűrűkre. A legtöbbet Zayntól kaptam. Istenem... remélem Perrie támaszt nyújt neki. Mert nem merek belegondolni hányan kezelnek halottként már most. Milyen fura, lélegzem és élek, én pontosan tudom mi történik velem, de azt kell néznem, hogy másokat felemészt a kétség. Hogy a szeretteimet emészti fel a kétség.
- Egy egész világ imádkozik és gyászol már most! - Remek, pont ettől féltem. Gyertyák a képeim előtt... ez undorító. Még élek... mondjuk azért ironikus, hogy imádkoznak értem. Hangosan felnevetek, amikor képek kezdenek rólam menni a tévében, gondolom szintén valami interjú része lehetett. A csapatommal képek, az itt kint eltöltött képeim. Aztán otthoni képek. És a legszarabb, hogy ebből az összes Zaynnal van... persze ő nincs rajta a képeken. De vagy vele voltam valahol mikor készültek, vagy ő csinálta. Amikor a padon ülök, és a kamerába fintorgok, aztán kidugom a nyelvem. Újabb kép a diplomaosztómról. Kép Helenával, amint ő rám fintorog, mert én túl csöves styleban nyomtam mellette. Képek arról, hogy bulizok. Lehunyom a szemeimet ahogy elindul egy videó is.
- Ne! - én röhögök a kamerába, míg próbálom takarni magam. Kócos vagyok már, egy oldalt kivágott trikó van rajtam és egy fekete gatya. Zaynnal voltam abban a buliban. Emlékszem. Ő videózta. - Szépfiú! - Hallom a halk röhögést a túloldalról és valahogy egy pillanat alatt minden megváltozik bennem. Tudtam mi az igazság, és nem hívtam fel míg megbeszélhettem volna vele. Olyan halk az a nevetés, de nekem most egy világot jelentett. Megfogok halni... és nem búcsúztam el senkitől. Ez pedig széttép. A barátimat akarom... a családomat. Zaynt akarom. Anyukámat akarom! Trishát akarom... a nővéreimet és Dannyiékat az ikrekkel együtt és Helenával. Ez... a kamerába nevetek. Kidugom a nyelvem és tisztán látszik, hogy a kamera mögé nézek. Aztán elfintorodom és megforgatom a szememet. Tudom, mi fog történni. Pár lépés, megkapaszkodok egy villanyoszlopban, a kamerába hajolok és kimondom neki... - Szeretlek - olyan bugyután mosolyodom el. Puszit küldök a kamerába és nevetve hátra dobom a hajam. Aztán máris táncolva vonulok tovább az úton Helenával és a videó véget ér, ahogy a tévé is kikapcsol. A lábaimat lerakom a földre, a kezeimet pedig az ölembe ejtem. Lehunyom a szemeimet és csak próbálom visszafogni a dühöt és a haragot. De nem megy... kitör belőlem és egyszerűen elordítom magam. Semmit nem üvöltök, semmilyen szót nem formálok meg, csak üvöltök egyet méregből és dühből. Azért, mert itt kell lennem, mert megfogok halni ennyi idősen. Üvöltök azért, amiért így alakult az életem. Ordítok amiért idióta vagyok. Lihegve dőlök a térdemre és nem engedem meg magamnak a megkönnyebbült zokogást. Kurvára kijutok innen!


Kukucs! Hétvégén még lehet, hogy hozok egy részt de szerintem a komikra most majd nem fogok tudni válaszolni, esetleg visszamenőleg csak, ha hozok részt. Imádás van!
U.i.: Mondanám, hogy döntsetek, de úgyis az új részre szavazna mindenki:D