2018. június 23., szombat

268. Rész

x--- Zoe Fable ---x


Elfintorodom, közel állok a síráshoz de inkább csak egy fintorba torzítok mindent. Nézem, hogy sikítoznak, hogy Zayn kisétál a kamera elé értetlenül míg rám fegyvert fognak. És nézem a férfit, ahogy liheg és a fegyvert.
- Szerintetek ez egy kibaszott poén? - Szimplán rákérdezek, nem érdekel, hogy a trágár beszéd miatt az élő adás miatt beperelhetik a csatornát. Ha eljövök interjút adni... akkor miért kell ezt eljátszani velem. Mert hogy ez biztosan nem komoly!
- Kussolj! - Halkan súgja nekem én pedig felállok vele szemben.
- Háromig számolok, és rászól, hogy hagyja abba - a nőre nézek aki vezeti a műsort és most eljátssza, hogy fél. - Egy - kezdek bele. - Kettő...
- Azt akarod, hogy lelőjem?! - És most a nő felé fordítja a fegyvert.
- Három - unottan nézem őt tovább. - Oké, én szóltam... - megrántom a vállam és már meg is fogom a fegyvert. Kicsavarom a kezéből, ő a földre térdel én pedig állba rúgom. Elterül hátra, és most mindenki még jobban megijed. Feldobom a fegyvert és elkapom a kezemben. Ezt a szar kamu jelenetet... A fejemhez emelem és meghúzom a ravaszt rögtön.
- Ne! - Zayn rám ordít... én pedig fintorogva ránézek. Hát... még élek.
- Gondoltam kinézed belőlem, hogy súlyra is tudom, melyik igazi és melyik nem - vállat vonok felé fordulva. - Ennek még kivehető tára sincs - mutatom neki míg megnyomom a kamu gombot a fegyver markolaton, amitől elvileg kikéne esnie. - Nem azért mondom, hogy ijesztő színben tüntessem fel magam - közlöm a nő felé fordulva, motyogva a fegyvert nézegetve. - De sanszos, hogy eltörtem az állkapcsát és ki ficamítottam a csuklóját. Az utóbbin tudok segíteni, az elsőhöz rendes doki kéne. Agyrázkódása is lehet... - mondom a mentősnek aki besiet hozzánk. - Plusz... - elnevetem magam megjátszva a lányos zavaromat. - Egy kibaszott katona voltam, nem vicc ám a poszttraumás stressz szindróma mert alapvetően is képes vagyok valakinek eltörni a karját, ha úgy vélem fegyvert rántana rám a sarki kis boltban... nem pedig egy ilyen helyzetben. Megölhettem volna azt a férfit... ahogy magát is most mérgemben. Fogja vissza a nézettségvadász szuka énét én ne szórakozzon más emberek pszichés állapotával mert bármikor átkattanhat valaki - egy mosollyal dobom az ölébe a fegyvert és indulok el Zayn felé. - Lépjünk le a picsába innen.
- Ahha… nem kéne megnézni a csávót? - Kérdez rá értetlenül visszahúzva. - Tudod... most csináltál magadból instant címlaplányt de nem szexi ruhás címlaplányra gondolok. - Kirántom a kezemet a karjából és veszek egy mély levegőt. - Túlzá…
- Túlzás... az. - És ennyivel ott hagyom. Túlzás, hogy tudtam, hogy csak megjátsszák és mégis ezt tettem a férfivel? Inkább bosszú... nem egy kísérleti reakció vagyok kémia órán. Egy taxaiba ülök be, meghagyom Zaynnak a kocsimat, hogy haza tudjon menni. Elmotyogom a címet és hátra dőlve kifújom magam. Nekem ez nem megy... az emberek... meg én. Nem. Sietve igyekszem befelé az irodákhoz.
- Poszttraumás stresszel itt sem dolgozhatnál ám - Lehunyom a szememet és megállok Haydar mellet. - Huh... kussolok, értem én - az egyik kezét emeli fel megadás képen, a másikban tea van.
- Igaza van, beszéltél már róla valaki...
- Magammal beszélek róla.
- A legjobb pszichológust választod - röhög fel Jimmy én pedig csak ráemelem a tekintetem. Vicces.
- Zoe… - Haydar felpattan a székéből és felém lépked. - Cigi? - Hm... fejlődik. Tudja, mivel érjen el nálam mit. Rábiccentek és megindulunk mind ketten az épület egyik hátsó kijárata felé. Ő megtartja nekem az ajtót, én meg közben rá is gyújtok. - Ezek nem olyan dolgok, amikkel viccelhetsz. Poszttraumást stresszt érzékeltél magadnál? 
- És ha? - Mi közük van hozzá? Mintha nem tudnám uralni magamat.
- Tudom, hogy arra gondolsz, hogy tudod kezelni, és felismered, mikor éppen az egyik tünet van soron. De ha éppen akkor jön rád egy szomatoform zavar, amikor valaki más életét véded? Akkor nem tudod kezelni. Vagy ha netán éppen neked is hirtelen halál félelmed lesz? Vagy majd leblokkolsz mert újra átéled nem tudom melyik elbaszott jelenetet az agyadban? Ha pánik roham jön rád? Aztán nem kezeled és netán depressziós leszel? Aztán te is alkoholba menekülsz mint a betegek nagy része? - Egy szép egészen mély slukkig jutok míg végig hadarja.
- Mit vársz tőlem? 
- Mik jelentkeztek eddig? - Az ég felé fordítom a fejem és veszek egy mély levegőt.
- Szomatoform zavarok... halál félelem, folyton pörög és pörög sok jelenet. És kezdem kilátástalannak látni a helyzetem de az megszokott. 
- Specifikusan Zoe! - Még egy slukkot szívok míg állom a kemény tekintetét. Hogy mondjam ki ezeket a dolgokat hangosan, amikről én magam sem akartam eddig tudomást venni? Szomatoform zavarok... emlékszem amikor még az egyetemen tanultam a fogalmat és olyan nehezen tudtam elképzelni, hogy fájjon valami, aminek nincs semmi testi előzménye, csak a stressz... az elméd.
- Leginkább a sebek környékén érzek fájdalmat. Nagyon sokszor lezsibbad a mellkasom, ha ez lehetséges egyáltalán. Úgy érzem nem tudom kihúzni magam, hogy összeesek. A sebek nyilallóan fájnak... itt-ott fantom fájdalom. Úgy érzem tömegben, hogy bármikor rajtam üthetnek, vagy bárki máson. Hogy bárkinél lehet bomba... fegyver. És akármelyik pillanatban támadhat. 
- Nekem is fura volt vissza térni... de a szomatoform zavarok nem könnyen kezelhetőek. 
- A halál félelmemre gondolom meg azt fogod mondani, hogy ne féljek? - elnevetem magam, de a föld felé teszem ezt, míg eltaposom a cigit. - Haydar, tudom. Mindegyiket realizálom. Tudom, hogy nem fájhatnának a sebeim, hiába sebek. Tudom, hogy az agyam generálja. Mindent. De egyszerűen... hát... - megvonom a vállam míg rámosolygok. - Meghaltam. Szóval nem sietettem magam. Nem megyek terepre, emiatt nem kell aggódnod. Legalábbis egy ideig én is érzem, hogy nem. 
- Nem rázhatsz le így - utánam sétál, míg befelé lépkedem.
- Nem lerázlak, de nem tudsz segíteni.
- Dehogynem, elvégre ez a szakmám, a poszttraumás stressz...
- Cseszdmeg Haydar nem érted, hogy bármit mondhatsz, látni fogom a kissrác tekintetét, miközben felrobban mert benne is egy rohadt bomba van?! Ez nem olyan, amit átbeszélünk kétszer és minden rendben. Ez nem olyan, amit valaha elfelejtek, vagy majd jobb lesz. És nem lesz jobb arra emlékezni, te hogyan lőttel fejbe előttem másokat. Értékelem a személyiség fejlődésedet, de egy gerinctelen szar vagy még így is. - Dühösön veszem a levegőt és csak akkor realizálom, hogy mennyire kiborultam rá, és hogy felemeltem a hangomat. A tarkómat dörzsölöm mielőtt felnéznék csak azért, hogy ne kelljen mások szemébe néznem még.
- De értem. És tudom, hogy nehezebb amiért sok traumát én ültettem beléd. De ha megkéne tennem újra megtenném! - Olyan könnyedén von vállat, hogy abszolút nem segít abban, hogy lenyugtassam magam. És ő ezen elmosolyodik... észre veszi és mosolyog rajta. - Oh... mi lesz? Nekem esel Zoe? Kérlek... vertek már meg, kínoztak már meg. Ettől nem félek. És látod? Te sem félsz a ténytől, hogy neked eshetnék bármikor. Nem attól félsz, hogy fájni fog. Attól, hogy elbuksz. Ez az egyetlen amit nem lehet belőled kiirtani, bármennyire is próbáltam. Mert hiába hiszed, vagy sem, egy terepre járó pszichológus nem félhet a fájdalomtól, és hogy baja lesz. Rögtön tudnia kell a kukába dobni két életet azért, hogy megmentsen egyet, ha realizálja, hogy nincs más út. És tartanod kell a kibaszott hátad, akkor is ha centinkként vágják le a lábadat. És te ezt már tudod, de képtelen vagy elfogadni, hogy nem mindent te irányítasz, és az elméd pont ebben megy szarrá. Saját magadat sem tudod irányítani! Hogy várod el magadtól, hogy a világot majd tudod?! - Az ő hangja is emelkedik.
- Oh elnézést, a postán elveszett a köszönetet nyilvánító képeslapom?
- Azt hittem erős vagy... de nem - szinte látom a tekintetében, ahogy végig mér és lemond rólam. Látom, hogy csalódik és lenéz. Én pedig még csak válaszolni sem tudok rá semmit. Tényleg nem. Mert nem hiszem el, hogy egy ilyen gerinctelen alak, ezt mondja rólam. És mert valamilyen szinten úgy érzem igaza van és ez még jobban dühít.
- Álljatok le - Albus beáll kettönk közé, de látom rajta, hogy tart tőlünk. 
- Szerintem már leálltunk - Haydar ernyedt tartást vesz fel, de én nem bírok lelazulni. - Vagy talán nem? - Rám néz, de nem vár tőlem választ. - Küld el kivizsgálásra. Nincs jól. Függeszd fel egy kis időre - én pedig értetlenül nézek rá. Hogy mi? 
- Nem - nem függeszthetnek fel! Albus a homlokát dörzsöli én pedig értetlenül nézek rá. - Ezt te sem gondolod komolyan, hogy az ő szavára adsz!
- Zoe, komolyan nem vagy jól... ez nem normális amit csinálsz. Eltörted valaki állkapcsát, pedig vicc volt.
- Kurva jó poén volt!
- Nem ez a lényeg... - persze, hogy nem ez a lényeg. Nevetek... újra csak nevetek és megindulok kifelé.
- Ne fáradj... felmondtam! - szimplán kirontok az ajtón. Rágyújtok és tovább sétálok. Valaki a nevemet kiabálja a cigim végéhez érve, de nem hat meg. Nem akarok most feltétlen aláírásokat adni. Szimplán haza megyek... csak haza. És ott fogad az üres ház. Se Khalid se Zayn. Elvégre, mostanság nála tanyázunk. Leülök a kanapéra, és csak meredek magam elé egy darabig, meg sem mozdulok. Szétcsúszok. Soha nem éreztem még magam ennyire... darabokban. És valahogy tényleg fogalmam sincs, hogy ennyi minden után, mégis hogyan kéne össze raknom újra a darabkákat. Nézek ki az ablakon és arra gondolok, hányan haltak meg és hozták őket vissza. És vajon ők is így élték-e meg mint én. Nekik is nehéz felfogni és elfogadni? Belegondolni, hogy megöltek... mert megakartak ölni, és halott voltam egy kis ideig. És most itt van minden... minden visszacsapott eddig az életemből. És a legjobb kifejezés amit érzek... az-az, hogy szétcsúszok. Nem tudom megfogalmazni... a saját érzéseimet nem tudom már megfogalmazni.

2018. május 18., péntek

267. Rész

x--- Zoe Fable ---x


- Hé, hé, hé - arrébb lök valakit a közelemből én pedig értetlenül nézek fel rá míg átölel. - Nem! - Rámutat és elég határozottan néz a csávó szemébe. - Egy méter távolság vagy bárkit aki közelebb megy hozzá arrébb rakok - édes tőle, de még mindig a férfival nézek farkas szemet aki lekurvázott.
- Csak menjünk - a kezére rakom a kezem, tudom, hogy most úgy érzi már megvédhet rendesen, de ennek nincs értelme. Megindul és fogja a kezemet. Húz maga után, ki a tömegből. Vagy legalábbis próbálja. Még mindig fura látvány a kezem. Bár leszedték róla a gipszet, de látszik, hogy az öklöm még nem gyógyult be, és hogy sokkal soványabb lett az a kezem, mint a másik. Erős szorítás a bal vállamon én pedig reflexből nyúlok hátra a kézért, fordulok egyet vele, és már a földön is van. Aztán a kezemet a számhoz kapom, mert megijedek. Magamtól... saját magamtól ijedek meg. - Jézusom... sajnálom. Elnézést... én csak... reflex - nyúlok a férfi felé, hogy felsegítsem de elüti a kezemet. - Sajnálom - a hajamba túrok és hátrább lépek. Zayn maga mögé tol és lenéz a férfira.
- Ne érjen hozzá - megrázza a fejét és hátat fordít neki. Lenéz rám egy fintorral és tovább próbál előre lökdösni, ki a tömegből a kocsi felé. De lassan megy, mivel a lábamon még mindig gipsz van.
- Feljelentelek a picsába!
- Oh jézusom... - Zayn csak morog és tovább küzd velem.
- Egy gyilkoló gép vagy! Semmi több! - Lehajtom a fejem, próbálom takarni magam. - Takarodj a pokolba! Egy semmirekellő mocsko...
- Fogja már be! - Elordítom magam és megállok. Vissza bicegek a csávó elé, aki az orrán át véve a levegőt dühösen bámul rám. - Talán a férfi egoját bántottam, hogy földre vittem?! Hozzám ért úgy, hogy nem akartam! Mit vár tőlem?! Kiképeztek, elit vagyok minden szinten amit csinálok! Emberből vagyok és én is félhetek dolgoktól! Igen is reflexből újra a földre küldeném magát a kinti szolgálatok miatt. És nem érdekel mi a nyomora kivételesen, mert nem hagyom, hogy semmirekellőnek hívjon! Én az életemet is feláldoznám másokért maga meg itt fényképezget és a elküld engem a pokolba?! Átéltem! - A képébe ordítok és mindenki elhallgat. - Annyi abúzust szenvedtem el, hogy a testemen egy ép hely nincs azért, hogy másokat megmentsek, vagy legalább megpróbáljam! Bemerek sétálni egy lövöldözés kellős közepére, kiállni a peremre, vagy szembe nézni egy fegyvercsővel! Nem vagyok semmirekellő. Nem vagyok kurva. Semmit nem tud rólam, szóval fogja be a pofáját és ne nekem hisztizzen arról, hogy lenyúzta a könyökét - hátat fordítok neki és vissza lépek Zayn mellé. Biccent nekem egyet elismerően és újra csak lépked mellettem míg próbál figyelni rám. Én ezt nem bírom... az emberek teljesen meghülyültek körülöttem. Zayn is úgy néz rám, mintha valami csodálatos földöntúli lény lennék. Egyszerre szállunk be a kocsiba és rögtön felsóhajtok ahogy becsukom az ajtót. A tenyereimbe temetem az arcomat és úgy is maradok. Teret akarok... csak egy kis teret és időt. Nem akarok híres lenni. Rohadtul nem akarok az lenni! Csak egy egyszerű bevásárlást akartam, semmi többet. Zayn nem piszkál egészen hazáig, és akkor sem hozza fel az esetet mikor már haza érünk. Hozzá.
- Kérsz valamit enni?
- A legkevésbé sem vágyok semmilyen kajára most - azért villantok neki egy féloldalas mosolyt a gesztus miatt. Szerzek magamnak egy injekciót és a napi rutint folytatva, szimplán ott állva beleszúrom a hasamba. Véralvadásgátló... kezdek hozzá szokni.
- Inni sem? - A kanapéra már a kezemben egy pohár teával huppanok le, ha akarom, ha nem.
- Jól vagyok.
- Az király, én annyira nem - fintorogva fekszik el a kanapén és pakolja a lábait az ölembe.
- Majd lecseng.
- Mikor?
- Majd - elnevetem magam, ő pedig a lábát az arcomba nyomja. Én viszont megharapom szóval rögtön fel is ül.
- Hülye - a számra nyom egy puszit aztán ott hagy és a konyhába megy. A telefonomat nekem dobja, míg újra leül mellém, most már egy cigis dobozzal és hamutállal. Lopok tőle egy cigit és a fejemet a támlára hajtva fújom ki az első slukkot. - Még mindig nem hiszik el sokan, hogy együtt vagyunk és még nem akarok interjúkat adni. - A telefonomat újra előveszem, hiába dobtam még csak most félre. Bekapcsolom a fényképezőgépet és ránézek. Némán kérdezem tőle, hogy kirakjunk-e mi egy képet. Bár körbe járta már a világot a kép, ahol megcsókolom, sokan azt hiszik, hogy a kép hamis. Szóval... vagy mi rakunk ki valamit, vagy bejelentjük, vagy valami lesz.
- Ahh... live - megrázza a fejét és inkább az ő telefonját veszi elő rögtön. Nekem mindegy, és csak várok. Aztán rám néz, lop tőlem egy csókot és felemeli a telefonját. - Hello - int egyet a saját telefonjának kezdésnek. - Nos mint tudjátok elég sok minden történt az elmúlt... pár hónapban - rám néz megerősítés képen én pedig biccentek. Mondható hónapoknak ez az időszak. - Mellesleg, ő is itt van ám - a telefont felém fordítja én pedig egy fintorral intek az egyre nagyobb nézettségnek. - Tudom, hogy nem egyszerű ez az egész, de nekünk sem az. - Közel sem az! - És tudjuk, hogy lehetetlen eligazodnotok ebben az egész zűrzavarban és káoszban, szóval gondoltunk itt az ideje tisztázni pár dolgot. - Újra rám néz, én pedig csak beleszívok a cigibe. Tisztázni pár dolgot. Az elmúlt éveinket... biccentek neki újra. Ha az ad erőt neki, akkor bármit. - Mondj már te is nekik valamit - felhördül, és a telefont lerakja az asztalra, kitámasztva a vázával, hogy minket vegyen és ne kelljen tartania.
- Sajnálom a rajongókat és elnézést is kérek. Körülbelül öt... hat éve velem van - kicsit elbizonytalanodom. Nem tudom, hány éve már... - Az X-factor előtt egy évvel, körülbelül - ránézek, most nekem kell erősítés.
- Valamikor akkortájt ismertük meg egymást. Zoenak volt egy interjúja, ahol igazából elmondta az egészet, érdemes vissza nézni - elneveti magát és én is elmosolyodom. Tényleg elmondtam.
- De ha azon gondolkoztok, hogy akkor mi volt ezalatt Perrie... és a másik két lány. Meg a többi - Zaynra nézek, szúrósan. - Az első kettővel tényleg megcsalt - Zayn a tarkóját vakarja meg, míg elnéz valamerre másfele. - Perrie szerződés volt, de azért volt időszak mikor valóban tényleg saját akartból voltak együtt. Szóval igen, voltak megszakításaink és sok-sok nehéz időszak de... itt vagyunk - széttárom a kezeimet és ránézek. Nem tudom mit kéne még mondanom.
- Először nem akartam felvállalni, mert látszódott merre tart a banda. Hírnév és egyéb ilyen dolgok... csak azt nem hittük ekkora lesz. - Kínosan nevet fel. - Így mire rájöttem, hogy felkéne vállaljam, mert ezzel így megöljük a kapcsolatunkat, addigra nem igazán tudtam volna már felvállalni, és ő sem akarta továbbra sem - mutat rám.
- Hozzá tenném, hogy én soha nem akartam híres lenni, mint te - hördülök fel. - És most sem akarnék az lenni, és soha nem is akartam az lenni a saját erőmből sem, vagy a tiedből. Ezért akartam, hogy ne derüljön ki, hogy együtt vagyunk. De közben engem is felkapott a média azért mert őrült vagyok, őt meg azért mert helyes - elneveti magát én pedig rejtve a mosolyomat beleszívok még egyet a cigibe.
- Szerintem első tisztázásnak elég ennyi... nekünk is fura erről beszélni ténylegesen. De... hát talán így könnyebb lesz majd - elmered előre egy darabig én pedig végi simítok a combján és vissza zökken. - Jóéjt - én csak felemelem a kezemet, úgy köszönök el, majd kinyomja. Hát akkor... benne vagyunk most már a szarban rendesen. Nincs hátra arc... ezt már végig kell csinálnunk.


Kukucs! Köszönöm szépen a kommenteket! Remélem ez a rész is tetszeni fog:) Imádás van!

2018. május 12., szombat

266. Rész

x--- Zoe Fable ---x

Hála Noahnak és a rábeszélő képességemre nincs itt bent senki. Mindenkit hazaküldött miszerint a magány jót tesz majd nekem. Mert én ezt kértem. És úgy érzem jót tett. Tény, hogy vagy három napja nem aludtam... de azt hiszem újra átrágtam az életem minden egyes apró kis mozdulatát. És pont most, hogy nincs itt bent senki, örülnék ha lenne. Hiányoznak, és nem akarok egyedül lenni. És pont most, Noah közli velem, hogy hazamehetek. Végre haza mehetek innen. De... fogalmam sincs, hogy itt van-e a kocsim. Gipszben van a lábam és mankóval kell mennem. Illetve a kezem is gipszben van. Oh és persze plusz nem erőltethetem meg magam mert van bennem és rajtam pár varrat.
- Megyek - nem érdekel, hogyan de haza megyek. Én nem maradok itt bent tovább. Tény mi tény, hogy imádom a kórházakat és az atmoszféráját de ha én vagyok a beteg, akkor gyűlölőm.
- Mentek - csóvája meg a fejét míg a papírokat írja alá sorban a kezében. - Már felhívtam Zaynt egy ideje - felnéz rám én pedig ráfintorgok. - Túlságosan kiismerhető vagy ilyen téren, egyedül is elindulnál annak ellenére, hogy alig bírsz menni.
- Voltam rosszabb helyzetbe - pár gipsz csak nem fog ki rajtam!
- Ezzel mindenki tisztában van, hogy a legrosszabb körülmények között is azt mondod, hogy voltál már annál rosszabb helyzetben. De egyelőre fogadd el, hogy meghaltál, dolgozd fel, ne verd szét semmidet, ezeket pedig szedd napi kétszer. - A kezembe nyom vagy három doboz gyógyszert én nekem pedig még időm sincs elolvasni mik ezek. - Nem erőltetheted meg magad, ha lehet a gipszelt lábadra minimális súlyt helyezz. Gondolom az alapokat tudod, víz ne érje... - az orra alatt motyogja míg oda adja most nekem a papír halmokat. Én pedig elkezdem ugyan úgy sorban alá írni őket. - A varratokat ne piszkáld, max krémezd. Ne erőltesd a varratokat, semmi hasizom, hátizom, combizom és felkarizom gyakorlat. A gyomrodat kíméled, semmi nehéz kaja. Bármit észlelsz amitől rosszabbul érzed magad, vagy fáj valami mentőt hívj. Három nap múlva pedig vissza kell jönnöd egy teljes kontrollra. Napi vérhígító a hasba injekció formájában.
- Nem tolod túl egy picit? - Még mindig a papírokat írom alá de egy pillanat erejéig azért felpillantok rá.
- Feltűnt, hogy szétverted a falat és nincs bőr jelenleg a kezeden illetve meghaltál, ugye? - Ideiglenesen szétcsúsztam, mi ezzel a baj?!
- Rendben - nem vitatkozom, úgyis mindegy. Zayn minden előzetes nélkül lép be a szobába egy halvány mosollyal.
- Leviszem a cuccokat a kocsiba, addig semmit mentőexpedíciót ne szervezz magadnak. - Ráfintorgok, oda jön elém és a homlokomra nyom egy puszit és már le is lép. Noahnak pedig csipognak és elköszönöm tőlem, szóval én is elindulok. Hátra se nézek a kórházi szobámra, nem érdekel, csak a lift felé haladok. Vagy legalábbis bicegek de a tőlem telhető leggyorsabban igyekszem csinálni. Meglátom kint a fotósok tömegét és rájövök, hogy rendesen most először fogunk együtt mutatkozni Zaynnal. Eltekintve attól, hogy megfogtam a kezét nyilvánosan, de az még nem azt jelenti, hogy együtt vagyunk. Hát... azt mondta neki oké. Én meg meghaltam és láttam amit láttam, szóval bassza meg mindenki, senki miatt nem fogom vissza fogni azt amit akarok. Szóval kilépek. És rögtön mintha nem is éjjel lenne, annyi vaku  villan, hogy lassan úgy érzem tényleg fényes nappal van. Egy fintorral nézek feléjük míg megindulok a parkoló felé. Felnéz rám, lecsukja a csomagtartót, látom hogy morog aztán felém kocog.
- Véletlen sem várnál, ugye? - Kérdez rá átkarolva.
- Tudok még járni.
- Tudnék ellene érvelni - halkan kuncog fel míg lenéz rám.
- Lejutottam! - Ő hevesen bólogat nekem, én pedig hozzá bújok. - Szeretlek.
- Én is szeretlek cica.
- Mi van a neten? Tudják, hogy együtt vagyunk és Perrie kamu volt?
- Nem. Mármint, találgatnak, sok teória van, és van amelyik az igazság de semmit nem tisztáztam még. - Oké...
- Megcsókolsz? - Kérdezek rá megállva.
- Mi?
- Megcsókolsz most? - Ismétlem el neki újra a fotósok felé mutatva.
- Biztos vagy te ebben? - Elröhögöm magam és lehúzom magamhoz a tarkójánál fogva. Beszívja a levegőt és szinte megfagy. Mintha soha nem csókolóztunk volna. Apró puszit nyomok az ajkára, és rögtön jobban magához húz. - Őrült vagy - halkan suttogja a hajamba bújva.
- Hey, most kimegy a hír. Mire felkelek már szinte le is csengett. Szerintem jó ötlet volt - elnevetem magam és ő is elneveti magát.
- Nagyon magabiztos lettél a halálod óta.
- Tudom amit tudok a jövőmmel kapcsolatban - vonok vállat.
- Mi?
- Mint papádnak a pad. - Úgy nekem ő.
- Ettől most értenem kéne mindent?
- Mondjuk úgy, hogy nem tudom miben higgyek már, de ha papádnak az a pad volt a boldogsága a mamáddal, akkor nekem te vagy - értetlenül néz le rám. - Meg valami zongora - teszem hozzá, hogy ne nézzen hülyének. Beültet a kocsiba és rögtön be száll ő is, de nem indítja el.
- Te... velem voltál odaát?
- Ez így elég drámai megfogalmazás. Sok minden volt "odaát" - mutatok neki macskakörmöket. - Sok minden ami most nincs jelen ebben az idősíkban. Nagyon sok minden... - előre meredek míg arra a zenére gondolok amit énekelt. És a... gyerekeinkre.
- Mit láttál?
- Hiszek abban, hogy alakul majd magától, nem fogok befolyásolni semmit Zayn. Ha megtörténik, majd elmondom - bekötöm magam és ezzel lezártnak tekintem a témát. Bekapcsolom a rádiót, hátha eloszlatja a feszültséget.
- Zayn Malik egészen eddig így megtudott volna vezetni mindenkit? Zoeból még ki is tudom nézni, de hogy Za... - kikapcsolom. Tényleg rólunk beszélnek?!
- Üdv a kinti világban - felmordul és elindulunk a kocsival.
- Nem mondom, hogy hiányzik a telefonom és az internet.
- Nem mondom, hogy folyton nézegetem - vállat von, a keze a lábamra csúszik és látom amint elröhögi magát és elhúzza a kezét. Azon a lábamon gipsz van.
- Pedig jó érzés volt - tovább nevet és vált majd megáll egy pirosnál.
- És most mik a terveid?
- Ezt majd átbeszéljük közösen otthon.
- Az lett volna a következő kérdésem hova vigyelek, és most akkor az, hol is van az-az otthon? - Elindul én pedig csak felsóhajtok.
- Khalid nálad van?
- Igen - biccent egyet és látom a félmosolyt az ajkain. Jézusom, azért a félmosolyért már régen is bárkit megöltem volna.
- Akkor mehetek hozzád esetleg? - teszem fel a költői kérdést. Megengedi. Mindig megengedte.
- Természetesen - rám vigyorog, de aztán elnéz inkább másfele és a mosolya rám ragad.
- És neked mik a terveid ezután?
- A fele a tieidtől függ. A másik pedig, hogy kiadok végre egy solo albumot. Végig rohadok egy csomó interjút és elmondok mindent - felsóhajt és leparkol. - Mindent Zoe - rám néz és megvonja a vállát. - Abszurd még a gondolat is, hogy elmondjak mi folyt a bandában, miket kellett megtennünk és hogy mennyit szívtam Perrievel. És hogy elmondjam, hogy már előtte is veled voltam.
- Tetszik a terved - megszorítom a kezét, oda hajolok és adok neki még egy csókot. Mosolyogva száll ki és mosolyogva segít ki engem is.
- Én meg kíváncsi vagyok a tiedre - a hátára dobja a cuccaimat a másik kezével pedig engem támogat. Megtartja nekem még az ajtót is...
- Még gondolkozom mi is a tervem - ráfintorgok a liftbe lépve ő pedig röhögve a fejét csóválja.
- Félsz beadni, mi?
- Nem igazán, tekintve, hogy erősen függ tőled - miért félnék ettől? Ha majd nemet mond, beletörődök. Bár volt bent a kórházban Khalid is, de valahogy olyan távolinak tűnik az, hogy találkoztam vele. Zayn bezárja az ajtót és ledobja a cuccomat én pedig csak ülök ott a földön Khaliddal. Bár a telefonom be van kapcsolva egy ideje, most sem foglalkozom az értesítésekkel, csak a kanapéra dobom.
- Szóval? - Leül velem szembe Zayn, leveszi a pólóját én pedig csak nézek rá, ott előttem. Ahogy játszik Khaliddal. Félmeztelenül, szét varrva.
- Szeretlek - egyszerűen hozzá bújok, ő pedig átkarol. Az arcom a bőréhez ér és csak így akarok maradni, nagyon sokáig.
- Na jó, gyere - feláll, aztán felkap engem is és bevisz a szobába. Végig nézem, ahogy ledobja magáról a gatyáját aztán segít levenni a pólómat és a gatyámat is. Látom, amint a szeme átjár rajtam mindent, de úgy érzem nem a melleimet nézi, hanem az újabb öltéseket, horzsolásokat és foltokat. Azt a kis égés nyomot a mellkasomon. Vagy a törött bordám okozta lila foltot? Valami ilyent nézhet. - Szép vagy - ennyi, és befekszik mellém úgy, hogy égve hagyja a kis villanyt. Magára húz engem, és átkarol. Ránk húzza a takarót és jobban hozzá bújok, amennyire tudok.
- Azt mondtam akkor hagyom abba, ha meghalok - azt hiszem erre a lehetőségre így nem gondoltam igazán...
- Igen, ezen nekem is járt az agyam - felnevet, én pedig élvezem, hogy rázkódik a mellkasa. Felnézek rá, ő pedig le rám, és mosolyog. - De képtelen vagy abba hagyni, ugye?
- Ha akarod, abba hagyom. De őszintén nem tudom, miből élnék meg azután, tekintve semmi máshoz nem értek. És tény, hogy úgy érzem ezt kell csinálnom, mert jó vagyok benne.
- Tényleg abba hagynád? - Értetlenül néz rám, de hiába keres valami hazugságra utaló jelet.
- Ahogy mondtam, nem tudom mi volt az amit átéltem, de vagy valami halál utáni dolog, vagy a tudatalattim, de tudom mi tesz majd boldoggá és ha nem hagyom abba, és ezzel veszélybe sodornám a kapcsolatunkat akkor abba hagyom. Ha megengeded akkor pedig folytatnám, úgy mint eddig. Kicsit óvatosabban azért - a mellkasát simogatom, régen értem hozzá és most rohadt jó érzés. Megnyugtat...
- Tényleg nem fogod elmondani, mit éltél át ott, ugye?
- Nem - biztosítom őt rögtön.
- Semmit?
- Semmit - rázom meg a fejemet.
- Az után is szeretnéd ezt csinálni, hogy ezt mind átélted?
- Hát, szerintem igen.
- Megöltek, megakartak ölni és sikerült nekik - a fejét az ágy támlájához vágja.
- Zayn... megakartak ölni, de minden ami előttem állt csak egy kétségbe esett családapa volt.
- Oh hát lentről nagyon úgy tűnt, hogy tökéletes gyilkos is - csak a szemeimet forgatom meg ő pedig jobban magához húz.
- Persze, mert lent azt láttad, hogy zuhanok.
- Oh életem, lent láttam, hogy zuhansz felém és képzeld azt is hogyan érsz földet, törik ki a lábad, törik be a fejed és törik el még jó pár másik csontod is. Ja meg persze az apró tényről ne feledkezzünk el, hogy láttam hogyan halsz meg és hogyan élesztenek újra de persze... jó család apa.
- Jó, persze. Megértem. Biztos nehéz volt.
- Nehéz?! Te most meg akarsz őrjíteni?! - felhördül és értetlenül néz rám. - Zoe! Meghaltál! Fogd már fel! - szinte rám kiabál én pedig elhúzódom tőle. Egy kézzel dörzsölöm meg az arcomat és felsóhajtok.
- Ezért akarok vissza menni. - Nem nézek rá, a falat nézem. - Mert meghaltam Zayn. És ezen mindenki kiakadt és nem bírja feldolgozni de én már túl vagyok rajta - értetlenül nézek rá. - Annyi minden vagyok túl, ezt te tudod a legjobban. Egyszerűen többet bír az agyam é...
- Ameddig nem őrülsz meg újra - bők a gipszes kezemre.
- Emberből vagyok én is - puszit nyomok a kezére és élvezem, ahogy végig simít az arcomon. - De te nem segítenél, ha tudnád, hogy néhány helyzetben csak te tudsz?
- És ha majd tényleg meghalsz? Ha újra meghalsz?! - felemeli a fejemet az államnál fogva én pedig rámosolygok.
- Nem fogom örökké ezt csinálni, nem fogok örökké besétálni mindenhova. Javadd... pontosan tudom meddig csinálhatom ezt. Pontosan tudom, meddig fogok vissza jönni a halálból, ha oda jutnék. Addig a pontig csinálhatnám ezt, ha akarnám ahol voltam veled. Az a pont, amit muszáj megélnem, addig nem fogok meghalni. De már előtte leállok majd. Szóval nem, nem kell eltemetned majd.
- Miért állnál le te előbb, mint ameddig húzhatod? - Értetlenül néz rám én pedig lesütöm a fejem. Kiráz a hideg végig gondolva, hogy azok ott a gyerekeink voltak szerintem. Legalábbis akkor ott úgy éreztem. És belegondolni, hogy tényleg lehet gyerekünk, abba az érzésbe belegondolni, amit ott éreztem mikor rájuk néztem?!
- Öhm... - életemben először talán nem tudok rögtön rávágás szerűen kamuzni valamit. Ez még nekem is fura...
- Cica...? - Értetlenül néz rám én pedig csak újra rádőlök.
- Szóval? Engeded, vagy inkább nem?
- Ha elmondod miért állnál le előbb. Egy indokot sem tudok... rákos leszek? - Felnevet én pedig szimplán ráütök az oldalára.
- Ezzel ne is poénkodj.
- Más dolgot nem nagyon tudok elképzelni mi tartana téged vissza, ha csak nem valaki halála vagy haldoklása.
- Zayn, megmondtam, hogy nem fogok elmondani semmit többet abból ami ott volt.
- Ez szimplán már csak egy érdekes kérdés, hogy mi tartana téged vissza ettől. - És tényleg látom rajta, hogy nagyon gondolkozik. Szóval inkább megcsókolom, hátha nem gondolja tovább. És úgy tűnik vevő rám, mert minden koncentrációját nekem szánja. Aztán hirtelen hajol hátra. - Egy gyerek... egy gyerek tartana téged vissza - még le is sápad esküszöm.
- Nem vagyok még terhes! - Csattanok rá én is megijedve az ő reakciójától.
- Még?! - Mi?! Oh jézusom! - Te azt láttad, hogy terhes vagy?!
- Nem!
- Akkor már gyerekünk volt?! Neked ez rendben van? Boldog voltál úgy, hogy ott volt egy gyerek?! Tőlem volt? Neked?!
- Zayn! - Rákiabálok ő pedig befogja a száját és csak bambul rám.
- Lesz gyerekünk? - Könnybe lábad a szeme én pedig csak kapkodom a levegőt. - Neked meg nekem? Egy kicsi Zoe? - összeszorítja az ajkait nekem pedig kifacsarodik a szívem.
- Ez most örömteli érzés számodra, vagy...
- Oh istenem Zoe... tudod, hogy örömteli - magához húz, el sem enged. Az sem érdekli őt, hogy amúgy szinte kitörik a nyakam. Érzem, a heves szívdobogását, hogy milyen szorosan ölel.
- Már mondtam neked, hogy lehet gyerekünk.
- Ez más... - csak motyog és ölel engem. Ez más...?


Kukucs! Fogalmam sincs mit csinálok, mit fogok csinálni, mi lesz az elkövetkezendő négy hónapban de gondolom majd minden jön magától! :D A blog az én részemről meghalt, mármint komit még mindig elképesztő szenvedéssel tudok össze hozni, és a chatet sem látom, de találtam mindegyikre alternatívát, hogy láthatom, vagy írhatok. Plusz, Klauról nagyon... nagyon sok ideje nem hallottam semmit, elérhető sem volt, szóval vele sem tudom mi van. A részek az utóbbi hónapokban azért vannak tele helyesírási hibával. És hát ugye rendszerességet sem tudok bevezetni. De igyekszem... köszönöm azoknak, akik még olvasnak. Imádás van, egytől egyig!

2018. május 6., vasárnap

265. Rész

x--- Zayn Malik ---x


Annyira megszokott a kórház már. Szinte mintha otthon lennék. A telefonom a szoba közepén van, a padlón. Túl sok értesítés jön, túl sokat rezeg, nem tudom sehova sem lerakni. De ha valaki hívna... nem kapcsolhatom ki. Szóval csak nézem, amint mozog ott középen, lassan de egyenletesen. Most hogy láttak minket Zoeval.. ráadásul egymást kezét is megfogtuk... lecsenghetne már ez az egész. Fáradt vagyok. Zoe is elvonult, hogy átgondolj mindent. Amire Noah szerint hatalmas szüksége is van. Szóval hagyjuk. És tény, hogy most még több mindent kell átgondolnia. Most már engem is át kell gondolnia, hogy kiléptem. Hogy nem vagyok többé egy szerződéshez kötve, és mától azt teszek amit csak akarok. Mert így van. Két nővér is ellejt előttem én pedig utánuk nézek. Ketten? Éjjel? Látom a kezükben a tableteket és egyáltalán nem értem. Megállnak minden szoba előtt, majd tovább haladnak.
- Hozz egy másikat... - az egyik nővér elküldi a másikat, én pedig felé lépkedem.
- Baj van? - Hátha tudok segíteni...
- Te nem hallod? - Kérdez rá értetlenül. - A tompa hang - magyaráz tovább. Hallom, már egy ideje hallom én is. - Senkinél nem nagy a vérnyomás, vagy a pulzus szám, nem tudom honnan jön - rázza meg a fejét elnézve mögém. - Lehet elromlottak a készülékek - mutat a tabletre. És látom, amint ott van mindenki adata... úgy mond élőben.
- Miért nem néznek be?
- Mert itt majdnem mindenki szinte rehabilitáción van. Pihenniük kell. Csak rendkívüli esetekben zavarjuk őket este. A műszak váltást sem a szobájukban intézzük. - Tompa zaj.. több mint egy fél órája. Sehol nincs kiemelkedő pulzus szám és ha nem a nővérek csinálják vagy a karbantartók akkor... megfordulok és veszek egy mély levegőt míg benyitok Zoehoz. Ott áll a fal előtt, rám néz és elneveti magát.
- Nem fáj - csak néz rám és nevet. Én pedig nézem a lába előtt lévő törött gipsz darabokat és a szintén törött csempe darabokat. A kezéről leverte a gipszet... és a falat elnézve minden mást is levert magáról. Látom, hogy a fal véres, a csempék a lába körül véresek. A keze pedig tiszta vér...
- Zoe - beljebb lépek, mögöttem pedig a nővérem hallom ahogy elejti a tabletet.
- Nem fáj! - És újra beleüt a falba. Teljes erejét beleviszi, látom amint még csípőből is ráfordul és a tompa hangot most már párosítja az elmém. Ő verte egész végig a falat. - Nem... - újra beleüt - érzek - ismét - semmit! - Mögé lépek és hátra rántom a kezét. Az alkarját szorítom, nézem a szétvert falat, ahonnan a csempét is lebontotta majd ránézek a kezére. És látom a bütykeinél a csontot... a vért, az ínt.
- Jézusom... - hátra lépek tőle, megrémít a látvány. A keze látványa, hogy ezt saját maga csinálta. Ő is nézi, látom hogy nézi és próbálja feldolgozni amit lát. Vagy talán csak értelmezni inkább. Újra rám néz és egy apró keserves nevetésre telik tőle.
- Nem fáj - ökölbe szorítja a kezét és az még jobban vérezni kezd. Lehuppan az ágyra és csak bámul rám. Én pedig szintén csak bámulom őt. A nővér tűt nyom a kezébe és ő továbbra is csak engem néz egy halvány mosollyal.
- Menj ki - az egyik nővér máris kifelé tol, aztán rám csapják az ajtót. Tovább hátrálók és szinte beleesek az egyik székbe. Életemben először, mióta ismerem... komolyan el gondolkozom azon, hogy lehet megőrült.

x--- Zoe Fable ---x


Nézem a bekötözött kezemet és újra csak felnevetek. Ez őrültség... miért nem érzek semmit?! Láttam a saját csontomat és nem történt semmi emberi velem. Nem sírtam és üvöltöttem a fájdalomtól. Szinte nem éreztem semmit sem. Ez nem normális... nem normális...
- Ne - megrázom a fejem és csak nevetek a saját keserűségemen. Haydart most ne.
- Szerintem rád fér valaki, akit nem készítesz ki öt perc alatt - Albus rám mordul én pedig Haydart nézem, ő pedig engem.
- Két perc alatt ölöm meg... - vonok vállat lazán. - Takarodj innen.
- Hallottam kezdesz begolyózni - én pedig most tényleg jóízűen felnevetek. Édes istenem... A lámpát emelem fel és vágom hozzá minden erőmből és már fel is pattanok.
- Kezdek?! - a falhoz szorítom és úgy kérdezem meg tőle.
- Határozottan igen a válaszom - kissé fuldoklóan válaszol, de válaszol. Ellök magától én pedig hátra tántorodom. - Ami meglepő, azok után, hogy nálam teljesen épelméjű voltál végig - Helena elfordul... legalább mindenki végig fogja nézni, hogy megölöm...
- Ezer mínusz hét... - veszek egy mély levegőt míg lehunyom a szemeimet. - Kilencszázkilencvenhárom mínusz hét... - számolj vissza hetesével ezertől. A legnagyobb fájdalmak közepette is megmarad a józan eszed.
- Szükséges volt.
- Szükséges volt szarrá kínozni - újra csak nevet és újra felé ütök. - Miattad van... te idió...
- Miattam nem roppantál össze eddig - a falnál csattan a hátam és csak nézek rá. - Ha nem mész át azokon, amiken nálam, akkor nem lennél ennyire jó a szakmádban - én pedig biccentek.
- Ec-pec kimehetsz... -  bólogatok vissza emlékezve. - Válassz... mindig választani kell - rémlik minden. - Válassz. A jobb vagy a bal kezed - rávigyorgok Albus pedig beáll elém. - Vidd innen... - A fejemre szorítom a kezemet. Tisztán él bennem minden kis külön órája. Amikor mindig elém cipelt két embert, mondván válasszak, melyik haljon meg, vagy ha jobban tetszik, válasszak melyik éljen. Mindig egy nőt és férfit hozott. Először képtelen voltam választani míg ott sírtak és ordítottak. Mindkettőt megölte. Aztán azt választottam amelyik kérte, hogy ő haljon meg. És Haydar akkor is megölte mind a kettőt, mondván nem jól választottam, a férfi értékesebb lett volna mintsem az a nő. És addig játszotta ezt, amíg meg nem tanultam rögtön rávágni. Szerinte jobb, ha előbb túlesek ezen, hogy megtanuljam nem mindig lehet megmenteni mindenkit. - Vidd ki! - Felordítok és a fal felé fordulok, hogy ne is lássam. A gyors döntések, hogy magamat vágtam, hogy mások éljenek.
- Legalább tisztában vagy vele, hogy kezdesz megőrülni. - Talán ez a legszarabb...
- Igen - tisztában vagyok vele. Érzem. Tudom mi lenne a helyes válasz és reakció és azt is érzem, hogy az agyam nem racionálisan próbálja felfedezni azt, miért is nem azokat érzem és tenném.
- Szerintem ez nem tesz neki jót - nahát Noah... azt hiszed nem tesz jót az amúgy is széteső elmémnek, hogy ide hozzátok azt aki miatt elkezdett szétesni legelőször. Kilencszáznyolcvanhat. Kilencszázhetvenkilenc.
- Menjetek ki - Haydar felsóhajt.
- Nem - Zayn vágja rá először is elmosolyodom.
- Nem igazán tudsz érte tenni semmit, nem azok a lelkek vagyunk akiket pátyolgatni kell. Vagy megőrül vagy össze szedi magát. Ezen egy pszichológus nem segít. Nem neki. Előbb csinálná ki ő azt a pszichológust.
- Te is pszichológus vagy - Albus felhördül én pedig megrázom a fejem. Haydar halkan nevet fel.
- Nem, nem vagyok. Csak jól manipulálok és kitanultam amit kilehetett. Zoet se mondanám konkrét pszichológusnak - lazán von vállat és sétál az ablak elé. Szóval most mindenki azért van itt mert lassan megőrülök. A hátamat a falnak döntőm míg körülöttem arról vitáznak mi is lenne jobb. Lassan beleütöm a fejem a falba. Aztán újra. És újra és újra. Haydar pedig felpattan és a kijárat felé siet. Albus pedig megfogja a karját.
- Most lelépünk, mind annyian - gyorsan hadar én pedig ellököm magam a faltól.
- Haydar... - Ismeri ezt a ritmust. Ő is mindig ezt a ritmust veszi elő, ha ideges vagy valamit csinálni fog. Gyorsabb mint egy másodperc, lassabb mint egy nyugodt szívdobbanás. Felém fordul, vesz egy mély levegőt és megrázza a fejét.
- Kapd össze magad, én elhiszem, hogy nehéz de...
- Mi nehéz? Felfogni, hogy nincs többé fájdalom küszöböm. Hogy tudom ki mit gondol és mit fog tenni jó pár másodperccel előre? Hogy hinnél a kegyes hazugságoknak csak látod őket? Vagy azt hiszed, látod őket a szakmai ártalmak miatt és már semmiben nem bízol. Hogy mikor hozzád érnek reflexből ütnél? Vagy az nehéz, hogy a döntéseimnek már mekkora súlya van és hányat hoztam?! Az nehéz, hogy együtt kell élnem mindennap azzal, hogy hány embert öltem meg vagy okoztam a halálát valamilyen formában?! Vagy az nehéz, hogy a testem egy szétszabdalt húscafattá vált?! Vagy hogy a barátom világsztár és minden lépésemet figyelik fényképezőgéppel?! Melyik nehéz?! - A végére üvöltök és már azt sem érdekel ki válaszolja meg csak válaszolják meg! - Az elmúlt éveimben többször próbáltak megölni mint ahány szülinapom volt ez idáig. Annyi hullát láttam, hogy nem emlékszem már párra! Mit vársz?! Hogy ne örüljek meg mikor nekem még volt lelkem te szadista barom! - Úgy vélem jó ötlet hozzá vágni az üveges üdítőmet. - Csak te kényszerítettél arra, hogy öljek meg legalább tizenöt embert nálad! Én nem gyilkos vagyok! Én nem ezért tanultam, nem erre tettem esküt!
- Sokakat megmentettél - Helena édesen és félve próbálkozik be de csak egy sanyarú mosolyra telik.
- Ezt mond annak a párnak, akiket elém lökött ez a féreg - mutatok Haydarra. - Keresd meg a férfit és mond ezt a szemébe, aki az én szemembe nézett míg kimondtam, hogy öljék meg a szerelmét. - Megvonom a vállamat és vissza ülök az ágyra, nekik háttal. - Mond meg annak a huszonhárom éves lánynak a szüleinek, aki miattam halt meg mert féltem elvállalni egy munkát korábban. A kisgyereknek, akire parancsot adtam, hogy lőjék le mert feltételezhetően bomba volt nála. Mond ezt...
- Elég - Albus felnyög szinte.
- Mi a baj? Sok a gyomrodnak? - Felnevetek és előre dőlök a lábaimra. - Ha hallgatni nem bírod, hogy várod el, hogy ép ésszel kijussak abból, hogy meghaltam.
- Szóval ez a bajod - Haydar felnevet. A nevetés furán hat. Én nevetek itt, senki más nem.
- Haltál már meg? - Kérdezek rá értetlenül.
- Nem.
- Akkor honnan tudod milyen? - Megvonom a vállam. - Ugyan ez volt a kérdése a sorozat gyilkosnak is amelyik meg akart ölni... - szinte magamnak motyogom. Ő azt kérdezte erőszakoltam-e már meg valakit. Hiszen amíg nem tettem, nem tudhatom ő mit élvez benne. Ők nem tudhatják mitől félek a halálban. A visszatérés volt a legrosszabb...