2018. január 18., csütörtök

259. Rész

x--- Zayn Malik ---x


Albus mellettem szinte megörül. Vagy maga köré ordibál utasításokat, vagy egy rádióba vagy telefonon. Én pedig csak állok ott a mozgolódó hangyarajban és meredek felfelé mintha akármit is láthatnék. Szóval inkább egy telefonra meredek mellettem, valamelyik rendőré... de így láthatjuk élőben a fenti adást. Amitől Albus szintén kiborult, mert nem tudja leszedni őket, esetlegesen lelőni mert képes lenne rá, csak éppen akkor itt lent nyilván mindenki meghal... viszont látjuk Zoekat, ami jó. De miután ötöst mutatott, amit Albus egy káromkodással megfűszerezett imával fogadott, minden a feje tetejére állt. És úgy veszem ki, hogy ez nagyon nem jó.
- Mi van?! - Kérdezek most már rá, megfogva.
- Megvannak a skálák, de ötöst soha nem mutatott, bajban van... - Zoe bajban van? Értetlenül nézek rá, és még hagyom is elmenni tőlem intézkedni. Szimplán olyan, mintha részeg lenne... képtelenségeket beszél. Zoe soha nem kerül igazán bajba, mindig kihúzza magát belőle, hogy-hogy most azt jelzi, hogy nem megy neki. Röhejesnek tartom az elgondolást, hogy valami szuicid hajlamú férfi aki magával végezni akar, Zoera veszélyt jelentene. Pont most... mikor az elmúlt hónapban éppen újra kialakul a kapcsolatunk. Mikor nemrég beszéltük meg, hogy annak ellenére is szeretem, hogy gyilkolt mert eddig azt hitte nem így van... mert elzárkózott előlem és most... most állást foglaltunk egymás mellett újra. Az elmúlt hetekben csak ezt csináljuk. Egymás mellett döntünk és elhatározzuk, hogy újra kezdjük. Mindig újra és újra átbeszéljük, mintha mind ketten megadnánk a másiknak a lehetőséget, hogy leléphessen ha akar. De végleg. Viszont mindig maradunk, mind ketten. Azzal viccelődtünk, hogy nem ma hal meg... Nem halhat meg... el nevetem magam. Több értetlenül néznek rám. Én pedig rájuk. Aztán Albus elém áll. - Szedd össze magad, nem vicceltem. Ha úgy ítéli meg, akkor baj van fent! Mi pedig nem tudjuk mi az Zayn. Készülj a legrosszabbra! - Rácsap a vállamra és ott hagy. Mi a faszról pofáznak ezek? Mi a legrosszabb? Nem értem... mi történik...? Sikítás a tömegből, felnézek de aligha látok valamit... vagy nem feltétlen értem mit látok. A telefonra nézek és látom... látom amint ott lóg a levegőben és kapaszkodik.
- Basszátok meg mozogjatok! Húzzatok fel még egy ponyvát! Azonnal! Készüljetek a kézi... - Albus osztja az utasításokat, én pedig nézem a kis telefont, mikor minden felettem történik élőben. Zoe ott fogja a fémet. Rajta csimpaszkodik a férfi, fújja a haját a szél. Egyszerre hagy ki három ütemet a szívem, mégis szilárdan állok míg lecsúszik a keze. Én pedig nem érnék fel, nem tudom elkapni csak állni ott és nézni. A telefonban látszik, amint belenéz a kamerába, ahogy a haja előre hull. Lassítva mozog a világ. Mintha én állítanám meg. Felfelé nézek, és látom amint eltávolodnak egymástól, látom Zoe testét milyen nyugodtan zuhan felém míg mellette a férfi csapkod. Lassan zuhan, mint amikor a moziban lelassítják, hogy jobban elöntsön az adrenalin. Biztosan betömsz három marék pattogatott kukoricát a szádba, és rögtön lehúzol fél liter kólát. Rosszul leszek, ahogy a vérem gyorsan kezd száguldani az ereimben. Ha levágnák a kezemet most, akkor biztosan több méterre spriccelne a vérem, annyira dolgozik a szívem. Annyira erősen adja a vért... az erőt... hogy megmentsem. Én pedig ott állok, pontosan úgy, mint mindenki más és végig nézem, hogy lezuhan mint egy beletörődött angyal. Talán nem én állítom meg az időt, talán mind egyszerre állítjuk meg az időt. Felemelem a kezem, mintha egy szuperhős lennék és lenne valami képességem, hogy megfogjam. Tudom, hogy lehetetlen de... valóban az? Tényleg képtelen vagyok megmenteni? Csak ott log magam előtt a kezem, sápadtan, halálra rémülve és értetlenül míg a férfi azon a fakult sárga felfújt szaron landol. Aligha pár másodperc... szerintem két szívdobbanásomba sem telik, de a mostani tempójából kiindulva ez talán három másodperc lehet. Zoe mellé érkezik három méterrel. A férfi mellé... a férfi ahogy belehuppan és könnyedén felfogja a testét mint egy madártollat, addig Zoe a ponyva már éppen megfeszülő részére érkezik, pontosan a szélére. Az jut eszembe, hogyha elég magasról esik valaki a vízbe, akkor az olyan, mintha a betonra érkezne. Szóval míg egy rohadt mocsadék gerinctelen férget rendeltetés szerűen megment az a szar... addig én végig nézem, amint Zoe konkrétan még le is pattan róla. A rohadt törékeny kis testét szinte kilöki az a semmirekellő életmentő ponyva. Nyög... hallom a tömegen át, ennyi méteren keresztül is, azt az apró elhaló és meglepődő nyögést amint belecsapódik a számára kemény sárga felületbe. Egy apró nyögés... semmi több. Aztán végig nézem, hogy lepattanva a betonra esik, olyan erővel, hogy fordul kettőt. Majd megáll a teste. Ott fekszik a fekete betonon, arccal lefelé, a haja eltakar mindent, a keze és az egyik lába olyant pózt vesz fel, hogy nem bírok pislogni csak nézni a nem emberi kinézetet. Csend... nem szól senki és semmi sem. Még a madarak zaját sem hallom, semmi éjszakai buli foszlányát. Nem hallom a kihallatszódó tévénézőket. Azért mert mind az ablakban van... és lefelé néznek ránk. Zoera.
- Cica... - én vagyok az első. Azt sem tudom, hogy mit csinálok, fogalmam sincs, hogy jön ki hang a torkomon. - Élet... - felé sétálok, senki nem mozdul. Mindenkit sokkolt. Nem csak engem... Albust, a rendőröket, a mentősöket. Akik erre vannak kiképezve... Ez nem történhetne meg. Zoe halhatatlan. - Élet! - erőteljesen szólok rá míg egyre közelebb verekszem magam a kővé dermedt testeken át. Meglátom, amint a hajánál pár árnyalattal erősebb vörös szín folyni kezd a betonon a feje irányából. Vérzik... vérzik a feje?! - Zoe... - olyan halkan nyögöm ki tőle három méterre. Aztán egyik pillanatról a másikra, mintha eltűnne a szuper erőm. Sikítás, mozgolódás, parancsok és emberek akik rögtön mellé mennek. A hátára fordítják a mentősök. És meglátom.
- Zoe... ne csináld ezt velem - hallom a morgását a mentősnek, látom a lenyúzott és betört arcát.
- Szedjétek ki! - Albus hangja mindent felülmúl. A ponyvára nézek, amiből segítik ki a férfit.
- Stabilizálni kell, azonnal! Nyissák meg az utat! Kórházba kell vinnünk! Le fog állni a légzése! - Értetlenül nézem, amint ott a földön kötik be neki az infúziót. Meg fog halni? Haldoklik...? Tényleg? A férfi remegve nézi a mögöttem elterülő haldoklót. Zoet nézi. Nem gondolkozok... ahogy azt mondják, hogy gyenge a pulzusa... túl gyenge úgy érzem mintha én sokkal erősebb lennék. Mintha az a dolog amit mindig vissza fogtam volna, most a holdra vonyítana... minden düh egyszerre robbanna fel bennem. És egyetlen egy célpontom van.
- Nem mozdítom el amíg nem adnak rögtön egy műtőt! Sérülhetett a gerince! Meghal pár percen belül ne szórakozzatok baszdmeg! - Ordítanak a telefonba... és ennyi kell. Megindulok, nem sietek, nem megyek lassan. A férfit szemelem ki magamnak.
- Megöllek! - nem ordítok, csak közlöm vele. Albus is megy, de félre lököm, valaki beáll elém de már a földön van. Nem veheti el tőlem senki...
- Megmondta - motyogja rám nézve, halkan és bambám. Megmondta...? Mit mondott meg?! - Hogy ez lesz... te vagy a férfi...? - Nem kéne ilyeneket mondania nekem most...
- Zain ne! - Hiába kiabál rám Albus, addigra már ütöm. Mindenhol. Teljes erőmből. Olyan erősen, amennyit soha nem mertem kiengedni, hátha megölök valakit. De most megakarom. Azt akarom, hogy halott legyen és én akarom megölni.
- Menj a kórházba vele! Szüksége van rád! - Albus leránt róla, Zoe felé lök... vagy legalábbis a lány felé, ami még maradt belőle.
- Zayn, ugye? - Rám néz a mentős ez pedig kitép abból, hogy megöljem azt a férget... - Veled van együtt?
- Honnan tudod...? - Zoe ezt elmondta ennyi embernek? Akárhányszor bekerültem valami rendőrségi ügybe, vagy egészségügybe mindig mindenki tudta, hogy nem csak Zayn vagyok... hanem Zoe velem van együtt.
- Mesélt rólad - rám mosolyog. - Gyere - rám parancsol, én pedig ahogy nézem a lehorzsolt, elájult lányt, törött végtagokkal... csak cselekedem és teszem amit mond. Szinte nem is emelkedik a mellkasa. - Te vagy az értesítendő személy nála... tudod a vércsoportját?
- B... mínusz - közlöm leülve a mentőben míg őt berakják. És indulunk is.
- Szólj be, hogy készítsenek vért B mínuszhoz! - Előre kiabál, én pedig Zoet nézem. - Oké haver, velünk kell maradnod - megpaskolja az arcomat míg átmászik a mentő másik oldalába és sorra injekciókat nyom Zoeba. - Mire allergiás?
- Semmi komoly... - motyogom az egyre inkább fehéredő bőrét nézve.
- Minden komoly!
- Por - nézek rá értetlenül. A porra allergiás.
- Oké... bocs - jegyzi meg míg a sebei köré nyom be most két-két tűt.
- Mennyire... rossz? - Zoe halhatatlan, soha nem hal meg. Egy kőkemény másodpercig a szemembe néz a mentős. Rendesen a szemembe.
- Erős lány.
- Nem ezt kérdeztem!
- Kevés - a másik mentős szól hozzám. Újra ránézek Zoera... annyiszor... a hajamba túrok és megtépem magamat. Annyiszor meghalhatott volna... miért most?! Hogy most?! Miért így?!
- Élet... - megszorítom a kezét... jég hideg. Nem szorít vissza. Nem történik... semmi. Csak fekszik ott öntudatlanul.
- Készüljetek a szállításra! - A sofőr kiabál hátra.
- Állj fel, mikor mi is, utánunk gyere csak ki, aztán kövess minket. Sietnünk kell. A másodpercek sorsdöntők. - Zsibbadtnak érzem magam. Mintha nem is lennék a saját testemben. De teszem amit mondanak, követem őket.
- Jézusom... mi történt veled kislány? - Az orvos olyan döbbenten nézi Zoet. Egy pillanatra le is dermed az ágy mellett. Követem őket, leginkább futva... és a kórház minden egyes dolgozója döbbenten nézi őt. Páran még keresztet is vetnek, legszívesebben letépném a fejüket. Olyan érhetetlen dolgokat hadarnak egymás között, amit valószínűleg Zoe röhögve fordítana le nekem emberi nyelvre.
- Nem érzem a pulzusát - egy nővér közli ezt be... a doki pedig rögtön felé hajol. Azt hiszem ki kéne küldeni engem, de senki nem vesz észre a műtőben. Eszembe jut Birmingham. Az, ahogy kitöltettem vele a jelentkezési lapját, és az, hogy milyen ideges voltam az egész miatt, hogy elfog hagyni. És most nézem őt, a műtő asztalon, amint levágják róla a pólót. Hallgatom a gyorsuló pittyegő hangot.
- Emelkedik a vérnyomás - hallok pár halk káromkodást és csak nézem őt... ez nem történhet meg. Tíz másodperc alatt legalább tíz pittyegő hang is van.
Aztán csak sípolás.
- Ne, ne, ne! Gyerünk kicsi lány, ne add fel! - A doki ráordít, aztán egy ápolóra és látom a defibrillátort. Bennem pedig megáll minden. Neki dőlök a falnak és nézem Zoe élettelen testét. Nem dobog a szíve. Leállt a szíve. A teste ívbe feszül ahogy a mellkasára szorítják a defibrillátort. A másodpercek bennem lassan törnek össze mindent. A sípolás töröl az agyamból mindent és marad Zoe csupasz lénye helyette. Halott. A tizenhetedik másodpercben már a falnak dőlök és levegőt sem bírok venni. Zoe meghalt... a szemem előtt. Éppen most. Kiengedtem a karjaimból és meghalt. Most halt meg... Ez a Joker kérésem... valaki rugdalja vissza, könyörgöm! Bármimet oda adnám érte... az életemet, a lelkemet! - Adrenalint! - Végig nézem amint beledöfik a szívébe. Látom, amint az orvos szinte rátehénkedik és szívmasszást végez. Nem fogom fel mi történik, de azt igen, hogy soha nem is fogom felfogni azt ami most történt. Nem értem, milyen az a világ, amelyikben ő nem lélegzik. Olyan szürreális, mintha egy álom lenne. Ránézek az órára, aztán újra Zoera és vissza az órára. Azt mondta ha túl horror szerű a helyzet, ő mindig ezt csinálja, hogy megtudja, vajon álmodik-e. Mivel az álmokban az órák sosem működnék. De ez ugyan úgy kattog tovább... negyven másodperce halott. Negyven másodpercet már léteztem egy világban amelyikben ő nem. És úgy érzem az én szívem is mindjárt leáll. Annak ellenére, hogy mindenki kapkod, ordít és mozgolódik, ő duplán olyan nyugodtnak tűnik. Talán azért mert halott. Álmában sem ilyen nyugodt, vagy a karjaimban. Soha nem ölelhetem meg többé a meleg bőrét, és nem érezhetem amint rám csimpaszkodik. Nem fogom látni, a tetkóit és nem ad majd puszit a mellkasomra. Éveket basztam el. Faszságokon akadtam ki... és most itt van amitől mindig is rettegtem. A holtteste. Előttem fekszik és küzdenek az életéért. Amikor először eljött velem bulizini, amikor haza vittem magamhoz, és mikor életemben először aludtam vele... nem gondoltam erre. Ahogy akkor sem, mikor összeköltözünk. Vagy mikor kidobtam.
- Átléptük az egy percet Jason - halkan szólal meg egy nővér. Egy perc. Egy perc túlságosan megváltoztathatja az életedet. Pontosan tisztában vagyok ezzel. Az életem csupa egy perces téteken alapult. Egy perc alatt léptem be az omeglébe. Egy perc alatt varázsolt el Zoe. Egy perc volt bejutnom az X-faktroba és egy percembe került az is, hogy megkérjem a kezét. Ahogyan az is, hogy kimondjuk azt, hogy vége. És most egy perce halott.
- Ne... - csak ennyi jön ki belőlem. És abban sem vagyok biztos, hogy tényleg én mondom-e ki. A doki nyom rajta még egyet, aztán hátrább lép. Az a sípoló hang ketté tépi a gondolataimat. Arra késztet hogy puszta kézzel elpusztítsak egy országot. Állunk ott mindannyian és nézzünk amint egy halhatatlan meghal. Az a rohadt sípolás ami emlékeztet, hogy nem ver a szíve... az a sípolás ami most olyan, mintha a halál röhögne mindenki képébe ebben a teremben. A sípolás ami az én életemet is elveszi nem csak az övét.
- Fable! - A doki ráordít, és végig nézem amint ökölbe szorított kezekkel méreggel a mellkasára üt. Összerezzenek, annyira csúnya az-az erős ütés, a bordája reccsenése és ahogy a teste kicsit megemelkedik. - Gyerünk baszdmeg! Ne szórakozz kislány! - És újra ráüt arra a törékeny testre ami már így is összetört. Megindulok, hogy beleverjem a fejét a falba... aztán megszakad a sípolás és helyette jön egy abszurdan ható pittyegés. Aztán még egy... és még egy.
- Úristen - a mentős leheli ki, aztán újra mindenki körülötte van. A doki párat hátrább lép, kapkodja a levegőt, látom amint megtörli az arcát. Rám néz, megrázza a fejét és vissza lép.
- Hány másodpercig volt halott? - A doki kérdez rá.
- Kilencvenhat - lecsúszok ott a padlón és ráütök. Édes istenem... köszönöm.
- Gyerünk kislány, jöjjön az a halál utáni sírás! 

Nem jövök mentségekkel, sajnálom.

2018. január 9., kedd

258. Rész

x--- Zoe Fable ---x


Arra gondolok, hogy Zayn pont ezt mondta: le akar vadászni egy terror szervezet, nem biztos hogy mennem kéne. Arra gondolok, hogy azt mondtam nem ma halok meg. Arra gondolok, hogy azt mondtam ez az utolsó munkám most egy ideig, míg rendbe nem szedem magam. És mikor olyan szomorúan néz rám a férfi, de úgy fordul felém, hogy bármikor megtudjon ragadni, ha menekülni akarnék, szimplán annyi jön ki, hogy...
- Ne - ...ne. Ne most.
- Sajnálom - újra zokogni kezd, hát így nekem is lassan zokogni van kedvem. - Ha közelebb jönnek leugrok és magammal rántom! - Kiordít én pedig összerezzenek, a vörös hajtincseimen át nézem őt. Mindenkinek más a halál, nekem most ez a férfi lesz? Annyi mindent túléltem és pont ez?
- Nem kell ezt tennie. Higgye el, mi is tudunk annyit fizetni, hogy...
- Ha nem teszem, akkor megölnek. Engem és a családomat is! Mindenkit! - Rám ordít én pedig összeszorítom az ajkaimat.
- Pszichológus vagyok... a legjobb. Tudom, hogy nem ezért hívott ide, hanem azért, hogy megkapja amit akar és ez jelen esetben a halálom és a vele járó beígért pénz amire semmi garancia sincs, hogy megkapja, de elismétlem: A legjobb vagyok. Elsorolom mi történhet - széttárom a karomat és veszek egy mély levegőt. - Megpróbálok hátrafelé vissza menekülni, maga pedig utánam veti magát és leesünk. Megpróbálok elugrani a tetőig, ha összejön, maga rám ugrik és leránt. Ha nem jön össze, csak utánam ugrik. Megpróbálnak értem jönni a fiúk a tetőn, de meglátja és leránt magával a mélybe. Következő lépés: zuhanás. Zuhanni fogunk, maga úgy fog járni mint minden más öngyilkos: a zuhanás háromnegyedénél rájön, hogy élni akar és pánikba esik. Csapkodni fog. Én nyugodtan fogok zuhanni lefelé. Innen sok lehetőség ágazik. Mindketten ráesünk a ponyvára, és nagy eséllyel mindketten meghalunk, mert a fejünk összekoccan, mivel túl magasan vagyunk. Talán az egyikünk előbb leér, így a másik már a kifeszített ponyvára érkezik... szinte mint a beton. Vagy persze egyikünk sem esik a ponyvára. Zuhanunk... én vagyok a legjobb, szóval elfogom önt magamtól lökni, feltehetően abba az irányba amerre a ponyvát vélem. Ön a ponyván landol, egyelőre élve és sokkosan. Én a betonon, mindenki mást sokkolva. A kamerák felfogják venni, ahogy szétloccsan az agyam, és valószínűleg minden csontom eltörik. Ez lesz a pillanat amikor mindenki sokkot fog kapni oda lent... mindenki. Szóval még önt sem fogják kihúzni a ponyvából, onnan pedig egyedül nem fog kijönni. Ott fogok feküdni holtan, aztán kihúzzák magát, meglátja mi lett a testemből, arra gondol, hogy ezt már elmondtam magának - elmosolyodom... - Megfogja bánni, újra sokkot kap, hogy megölt valakit. Azzal akarja majd közben nyugtatni magát, hogy ezt kellett tennie. És a pillanat... ez az a pillanat - felemelem az ujjamat - A pillanat, amiért hiába haltam meg. Mert maga élni fog miután földet értünk, mert ez a munkám és ha beledöglök is túl fogja ön élni... de emlékszik arra, mit mondtam a gyerek kérdésre? A srácot? Ott van lent. Szóval életem szerelme, akit ismerek tini korom óta, aki miatt itt vagyok most, látni fogja a holttestemet. És az lesz a pillanat, ahol mindenki meghal, aki az útjába áll, csak hogy megölje magát. És az fájdalmasabb lesz, higgyen nekem - összeszorítom a fogaimat, visszafogom a sírást, vissza akarom fogni. - Mert ismerem azt a férfit, és tudom, hogy a poklot elő tudná hozni, ha előtte halnék meg. Ha akkor halnék meg, mikor már megkapott és ő kiengedett a kezei közül azért, hogy feljöjjek ide mikor pont ezen viccelődtünk, hogy nem ma halok meg! - Ez kurvára nem lehet igaz! - Vagy meggondolja magát, vissza megyünk a tetőre és segítek megmenteni a családját.
- Nem érti... nem érted!
- Magyarázza el! - rákiabálok. Életemben először egy kezeltemre rákiabálok.
- Nincs menekvés! Elmondta, hogy nincs menekvés! Ha nem halok meg, majd megöl más. A barátja... azok a tagok! Ha nem halok meg, és maga sem hal meg, akkor a családom hal meg! Ebben sehogy sem nyerhetek!
- A gyerekei apa nélkül fognak felnőni, ráadásul úgy, hogy tudják az apjuk egy gyilkos. Maga szerint ez a jobb út mintsem az, hogy elköltözzenek?! - Miért nem értem néha az embereket... miért nem tudom felfogni miért választotta ezt az utat?! Egyszerűen rám ordít, elordítja magát. Úgy ahogyan én tettem, azután hogy megöltem annyi embert. Szimpla ordítás. Amolyan kétségbeesett vad állatéhoz hasonló. A szél fúj, hideg van... Zayn azt mondta megfázok. És valóban erre gondolnék, hogy megfogok fázni ha hamarosan nem jutok be az épületbe... de nagyon úgy tűnik, hogy már nem fogok bejutni az épületbe. Erőteljesen kár a nátha miatt aggódnom. A szél olyan bizonytalanná tesz a fém pallón... a hajamat az arcomba fúj, átkozom magam a hajgumi hiánya miatt. Nézem a beesett és sötét karikás szemű férfit előttem, erős barna hajjal. Csapzott öltönyben, szét hullva. Mikor megkérdezték, hogy néz ki a halál egy csontvázat képzeltem el kaszával és fekete csuklyás ruhában. Aztán némi idő elteltével már egy szobát láttam ha a halálra gondoltam. Aztán egy képzeletbeli arcot, örült és keskeny szemek. Keskeny száj, nagy orr. Kopaszodó, fura és beteg mozgás... de erős alkat. Valahogy
összegyúrtam az embereket akik valaha meg akartak ölni. Szóval fogtam ezt az alakot, beleraktam abba a szobába és ezt láttam, ha a halálról kérdeztek. És most itt látok, egy vézna férfit, még csak nem is szörnyű megjelenéssel, egy tető tetején... és ő a halál? Ez lenne a halál? A halálom ez a férfi és a mélység alattam? Röhejes. Meghalni ilyen fiatalon? Kiábrándító... és bénító. Nem félsz a haláltól míg nincs vesztenivalód. És hosszú idő óta úgy érzem újra, hogy van. És ez rohadt rosszkor jön.
- Zoe! - Oldalra nézek, tudom hogy a srác azt várja tőlem, hogy mondjak valamit, vagy jelezzek valamit, hogy mégis mi legyen. De nem tudom... nem tudok minimális esélyt adni egy ötletemnek sem... már ami van. Fogalmam sincs hogy juthatnék ki ebből a szituációból. Szóval megvonom a vállam és vissza nézek a saját, megszabott, egyéni halálomra.
- Nos...? Átgondolta amit mondtam? - Nem rám néz, a helikopterre, ami olyan közel van hozzánk hogy legszívesebben káromkodnék és lecseszném a pilótát, mert kurva erős szelet csinál... ami nem segít. A megjelenésével, pedig a kedves úr figyelmét is eltereli rólam. Ami pont annyira elég, hogy ne reagáljon semmit arra, amit kérdeztem, de annyira nem, hogy mozoghassak. Én is szemügyre veszem a helikoptert... a reflektor könnyedén égeti ki a retinámat... ez nem szövetségi gép. Ezek sajtósok?! Ki a faszom enged ide...
- Oh... - csak ennyi jön ki mikor felismerem az egészet. Már értem miért vannak itt. És miért nem hat rájuk a felszólítás, vagy miért ignorálják. Lefogják filmezni a halálomat... kaszálni fognak vele.
- Sajnálom - lefelé mered a férfi, és most már én is lenézek. Azért még mutatok egy gyenge kabbét a kamerásnak. Ez undorító. Ebből gazdag lesz valaki... hogy meghalok. Mi van a halál után? Úgy érzem elkéstem a témával... előbb kellett volna letisztáznom ezt magamban. Hirtelen úgy érzem nincs semmire időm és túl sok mindenre kellene még. Nem tudom mi van a halál után... vagy apám vár a fehér alagút végén, vagy szimplán elúszik a tudatom és... és nem lesz semmi. Konkrétan fájóan semmi. Nem akarom elveszteni a tudatomat... nem akarok elfeledkezni az életemről... túl sok minden történt velem, nem akarom kidobni a kukába. Egy kukához hasonlítom a halált... talán a halál előtt szokás megőrülni is? Nem rémlik erről semmilyen tanulmány. Legalábbis nem konkrét. Újra felnézek a férfira...
- Én sosem hagyom magam... - én nem szoktam belenyugodni. Én küzdök... Kibaszott Fable vagyok... eltemettek, megkínoztak... nem fogok vele kézen fogva leugrani!
- Tudom - Halott szemekkel néz rám, mintha ő már földet is ért volna. Láttam ezt a tekintet a tükörben már. Láttam ezt már Zayn szemében is. Zayn. Ha túlélem poénkodna vele. Ahogy mindenki más is... Az ikrek biztos mondanának valami szar poént, mondjuk hogy nem fájt-e mikor leestem a mennyből mert egy angyal vagyok. Úgy kell majd a cafatkáimat összekaparni a betonról és majd slaggal lemosni a vért. Egy mosolyt mégis megengedek magamnak, a szar vicc miatt amit most találtam ki a saját halálomra. Lenézek a kézfejemre, arra amelyiken a kisujjam már rég halott. A pillangóra. A halál pillangójára. Veszek egy mély levegőt... nyomok a saját kézfejemre egy puszit, ez az egyik kedvenc tetkóm Zayntól magamon. Aztán hátrább csúsztatom a lábam... és felveszem a védekező pózomat.
- Maga lesz a harmadik akit nem tudtam megmenti, és a következő akit megölök azért, mert a helyzet kikényszeríti. Kérem, gondolja át - félek. Nagyon régen féltem és most annyira kislánynak érzem magam. Felzokog és nekem ront. Elütöm az egyik karját, az egyik kezemmel támaszkodom a kevés kis helyen a lábam előtt. Felé rúgok, veszélyes de szükséges mozdulat, nem tudok máshogy védekezni. És kidől az egyensúlyából... Elakad a lélegzetem ahogy dőlni kezd, én viszont ott maradok még egyenesbe. A lábam félig a levegőbe valami capoeira mozdulat közben. Próbálnék elhúzódni tőle, a szemében látom a színtiszta pánikot. Próbál belém kapaszkodni... bárhol. Látom, hogy felém nyúl. A hajamban érzem a kezét, a másikat pedig a kezemen amivel támaszkodom. És ő zuhan... és ő fog engem. Így én is átlendülök.
- Baszki! - Reflexszerű reakció tőlem, azt hiszem amint érzem a súlyát magamon. Aztán már fejjel lefelé találom magam... összekulcsolt lábakkal a vasrúd körül. Fáj... a vádlim sikít, hogy engedjem el... de mindeközben lefelé nézve látom a férfit rajtam lógni és a több tíz méter mélységet. - Úristen - talán ideje hívőnek lenni. Ideje elmondani egy imát.
- Dögölj már meg! - A képembe ordít, míg cibál én pedig tartom minden erőmmel. Minden régi táncos és balettos erőmmel, minden edzésemmel amit a lábaimra szenteltem... az izomzatomra. De fáj... annyira rohadtul fáj! A karom, a hajtövem a lábaim... a gerincem. Összeszorítom a fogaimat és várok, hátha jön valaki aki felhúz majd... mert jönnie kell, ugye? Felnézek, próbálok felnézi és felhúzni magam. Esélytelen. Főleg miközben ez az idióta himbálódzik és rángat engem. A vér kezd a fejembe szállni. Pedig mindössze hat kemény másodperce lehetünk itt, mégis egy örökkévalóságnak tűnik. Sokszor éreztem már, hogy a testem feladja... de most elutasítom ezt az egészet. Csak várok, hátha. És mikor ordítok a fájdalomtól akkor látom meg az első fejet kikukucskálni a peremről. Azt hitték leestem?! Miért nem jöttek eddig?! Látom a döbbenetet a szemén... aztán ahogy óvatosan átmászna... Valami apró nyüszítés szerű hang jön ki belőlem míg a lábam lecsúszik. Ne... kérlek istenem ne... könyörgöm ne! Aztán megérzem a zuhanás hatását. A gyomrom liftezését, a hajam felfelé száll. A kezem úgy nyújtom a saját kollégám felé mintha még megfoghatná... aztán észbe kapok a mellettem lévő üvöltözésre. Zuhanunk, megfogok halni és muszáj őt megmentenem. Szóval felé fordulok, aztán hassal a föld felé. Édes istenem, elzsibbadok. Megnézem a sárga ponyvaszerűséget, becélzom a férfit és arra taszítom, így eltávolodik tőlem, bár némi hajjal a kezében. Aztán újra hátat fordítok a földnek és a távoldó emeletet nézem, mintsem azt, mikor ér utol a vég. Elrontottam... nem akarok meghalni. A kamerán lévő vakú pedig mégis olyan mint a fehér fény. Könyörgöm... istenem... nem akarok meghalni!

2017. december 30., szombat

257. Rész

x--- Zoe Fable ---x


- Izgulsz ilyenkor? - Értetlenül nézek fel Zaynra. Éppen a cipőmet kötöttem újra a kocsiban. Szokásom, ha tetőre megyek... nem akarok egy cipőfűző miatt elbukni.
- Ilyenkor nem. Mikor kiállok a peremre, szoktam. - Annyira ritkán kérdez a munkámról, és hogy mit érzek.
- Miért állsz ki a peremre?
- Mert ezt tanították. El kell nyernem a bizalmát. Ez csak akkor megy, ha a közelébe vagyok.
- És nem biztosíthatnának ki téged? - Felkuncogok, és elernyedek az ülésben.
- Nem, akkor nem bízna bennem. Látná, hogy félek a haláltól. Hogy félek attól, hogy leesek. Hogy a magam épsége fontosabb mint az övé, ezeket illik elkerülni ilyen esetekben.
- Aggódok.
- Tudom, mindig aggódsz. De elvileg rutin - vonok vállat.
- Elvileg - horkan fel míg bekanyarodik az utcába.
- Ez embertől, helytől, időjárástól... és úgy húsz évre visszamenőleg általában függ mindentől, hogy milyen lesz az eset.
- Vajon, ha nem támad rád a beteged úgy... és még mindig szimplán egy irodában ülő híres pszichológus lennél, kimagasló rátával és csoda ésszel, aki mindenkit meggyógyít... akkor hogy alakult volna az életünk?
- Nyugodtabban, én pedig boldogabban, de unalmasabban. Majd túl jutok a krízis pontjaimon, ígérem. Igyekszem majd olyan lenni mint régen, legalábbis hasonlítani a volt önmagamra. Lerendezem ezt és utána összekapom magam, jó? - Én rakom most a kezemet a combjára, ő pedig olyan mélyet sóhajt, hogy ennyiből tudom mennyit jelent neki szimplán az, hogy ezt mondom. Még ha nem is tettem meg.
- Jó... - leparkol, én pedig kiszállok. Ő pedig mellettem lépked, nem érdeklik a fotósok, engem sem. Csak Albust keresem szemmel. Felnézek, mikor Zayn nyög egyet, az épület teteje fura. Mármint látom, hol áll az ember, de az nem a tető. Van maga a tető, az ember pedig valami vaspalló szerűségen áll, mármint mint egy kiugró, de középen lyukas. Szóval gondolom kisétált szimplán. Az egész épület teteje ezzel van szegélyezve. Ennek nagyon örülök... a picsába. - Ilyenekre gondoltál, mikor azt mondtad hogy függ a helytől is?
- Pontosan ilyenre gondoltam - elfintorodom, aztán tovább megyek. Mintha vasból hatalmas szögletes C betűket formáztak volna és oda ragasztották volna a peremhez... néhány építésszel elbeszélgetnék, hogy ugyan miért.
- Hey - ennyit kiállt nekem, és már előttem áll, én pedig előtte, Zayn pedig mellettünk. Mindenki más pedig szintén körülöttünk. Hozzászoktam. - Egy lakó telefonált a szemben lévő házból, kijöttünk, felment valaki, érted őrjöngött, majdnem leugrott, úgy háromszor. Azt mondta ne hívjuk sehogyan sem őt... szóval nem tudom mi a neve. Nem ismeri senki egyelőre, csak hogy melyik cégnél dolgozik. Te tudod mire kiadják az infokat is...
- Csodás... Mit tudott meg az előttem lévő? - Megindulok az épület felé, mindenki jön velem.
- Apuka, muszáj megtennie.
- Mármint mit? Hogy leugrik?
- Igen - megállok az ajtóban, valaki rögtön nyúl felém, a kabátomat akarja... mindig leveszem a kabátomat, ha felmegyek. Zayn értetlenül néz az egyenruhás férfira... Én pedig sóhajtok, leveszem a kabátomat és Zayn kezébe nyomom.
- Feszélyez a mozgásban - hadarom el.
- Milyen mozgásban?!
- Ha leugrik és meg kellene fogni. Szimplán utálom, ha rajtam van ilyenkor.
- Megfogsz fázni! - Ledermedek és felnézek rá. Mi? Megfázok? Éppen több tíz méter magasba fogok kiállni egy akkora helyre, ahol a két lábam sem fér el egymás mellett kényelmesen. És azt mondja megfázok.
- Szeretlek - egyszerűen rámosolygok, aztán vissza Albusra. - Végig jelezni fogok, kapcsolatban vagytok a géppel? - Kérdezek rá, míg a csuklómra nézek... nincs nálam hajgumi, a fenébe! Fent van egy helikopter, mindig valaki közeli nézi, hogy mit jelzek. Hogy baj van, hogy úgy érzem ugrani fog, hogy jó úton haladok. Mindenre van egy jelzésünk.
- Igen.
- Jó, maradj lent Zaynnal - egyszerre kérdeznek vissza, hogy mi. Én pedig nem válaszolom meg, csak belépek az épületbe. Valaki a lifthez kísér. Összedörzsölöm a kezeimet és belelehelek. Hideg... nem tetszik. Jobb egy meleg érintés oda fent mint a jéghideg. Türelmesen várok... aztán kilépek a legfelső emelten. Egyedül is megtalálom a létrát, és egyedül is feltudnék rugaszkodni rá, mégis segítenek.
- Felmehetünk? - Kérdez rá az egyik férfi.
- Csak úgy, hogy ne vegyen titeket észre, ne kockáztassátok - egy fintort küldök még felé, aztán tovább mászok. A hajamba máris belekap a szél és újra elátkozom magam, amiért nem hoztam hajgumit. Oda sétálok a férfi felé, veszek egy mély levegőt, a szívem kihagy két ütemet majd óvatosan rálépek a vas elemre. Négyszög alakú, a két lábam elférne rajta, ha nagyon összeszorítanám. Kinyúlik vagy három métert, majd elkanyarodik jobbra, és mikor vissza kanyarodni az épülethez, abban a sarokban áll a férfi.
- Beszélgessünk, mit szól? - Kérdezek rá, megállva a másik saroknál. Te jó ég... nagyon fúj a szél. Annyira bizonytalannak érzem magam itt. A férfi rám néz, szinte elsírja magát, aztán vissza a mélybe.
- Rendben - jó kezdés.
- A nevem...
- Zoe. Zoe Fable. Tudom.
- Mindig bemutatkozok, erre neveltek - ismét zokogó szerű hangot hallat.
- Szereti a szüleit?
- Mondhatni. Apám meghalt, anyám még él. Nem volt velük soha a legjobb kapcsolatom de sokat tettek értem és ezt tisztelem - biccentek neki. Mégis mit kéne mondanom a szüleimmel való kapcsolatomról?
- Akar gyereket?
- A mai este után azt hiszem igen - apró mosoly kúszik az arcomra.
- Miért?
- Egy fiú miatt - hát nem amiatt, mert ide ki kell állnom. A térdeim kicsit rogyasztva vannak, hátha jobb lesz az egyensúly érzékem. Felnéz rám, szomorúan... annyira szomorúan amit ritkán látok még a tükörben is.
- Annyira sajnálom - zokogva, előreesett vállakkal csak áll ott, mintha nem érezné a szelet.
- Mit sajnál? Miért szeretne véget vetni az életének? - Óvatosan kérdezek rá, míg közelebb lépek.
- Muszáj.
- Dehogy muszáj, miért kéne?
- Mert így jobb életük lesz. A családomnak. Adósságunk van, a cégem csődbe ment! A feleségem családja már évtizedek óta birtokában van annak a háznak és most csak úgy elvinné az ország! - Dühösen néz rám. - Van egy fiam és két lányom... nem kerülhetnek az utcára.
- Attól, hogy leugrik, nem fog megoldódni semmi. És higgyen nekem, jobb egy rossz házban, de apával felnőni mint anélkül. Ott a családja... ott a felesége, a három gyermeke. Ez sokkal több mint ami jó pár embernek megadatik. - Rám néz, olyan szemekkel mintha már rég halott lenne.
- Sajnálom. Meg kell, hogy öljelek - egy mondat és a szívem egyszerre hagy ki nyolc ütemet. Mi? Nem értem...
- Mi?
- Fizetnek érte... átutalják a családomnak - fizetnek érte... fizetnek érte... mármint kik?! Az a szervezet akik kitűzték élet célnak, hogy megölnek csak mert megkínoztam mentálisan pár tagjukat?! Haydart miért nem akarják megölni?! Miért én vagyok előrébb és nem ő?! Ennyivel rosszabbat tettem én mint bárki más aki benne van ebben?!
- Oh istenem - ne. Ez egy szar vicc. Automatikusan hátrább lépek, de ő utánam is nyúl, a lábam pedig meg is csúszik. Fent maradok, de megingok, amitől még jobban félni kezd. Elütöm a kezét és elhűlten nézek rá. Nem tudok vissza ugrani a tetőre. Nem tudok vissza lépkedni a tetőre mert akkor megfog és leránt magával... nem érnének ide időben a tetőn lévők. És ha lezuhanunk ketten...  a fejünk valószínűleg összekoccanna oda lent a ponyvában, és túl erős ütés lenne mert túl magasan vagyunk. Aki leér... így is el fog törni pár dolga A hátam mögé teszem a kezemet ökölbe szorítva. Ez jelenti azt, hogy baj van. Aztán ezután mutathatok egy számot, hogy mekkora. Az egyes, mikor úgy vélem még habozik. A kettes mikor úgy érzem jobban hajlik arra, hogy ugorjon. A hármas, hogy ugorni fog. A többi csak egy skála... nincs megnevezése nálam. De most ötöt mutatok. Nem tudok hova hátrálni a helyzetből...életveszélyben vagyok egy átlag ember miatt.

Kukucs! Igen, igen tudom. Most felcsigáztam mindenkit és akkor vajon mikor lesz rész? Jövőre, de hamar :) Addig is kitartást, boldog újévet és mindenféle ünnepet. Remélem senki nem kap alkohol mérgezést, de azért jó lesz az éjjele! Imádás van! <3 

2017. december 24., vasárnap

256. Rész

x--- Zoe Fable ---x


- Azért, mert én vagyok a legjobb! - Szimplán ráüvöltök, mert elszakad a cérna nálam is.
- A legjobb?! A legjobb aki annyira rohadt labilis, hogy elfordulni sem merek! - Albus pedig simán vissza ordít. A képembe. Mindenki előtt.
- Mindenki tudja jól, hogyha nem engem küldesz oda be, hanem ezt az istenverte puha pöcst, akkor meghalnak bent! - Ez a srác egy nyomorék!
- Zoe...
- Te is tudod - széttárom a karomat... régen éreztem magam ilyen kétségbeesettnek.
- Nem.
- Albus, figyelj é...
- Mint a főnököd és felettesed mondom, hogy nem! Megtagadod a parancsot?! - Elhallgatok és csak megszeppenve nézek rá... aztán a srácra. Greg? Azt hiszem Greg. - Indulj be most, gyerünk! - Albus lök rajta egyet és kissé megszeppenve de egy gúnyos mosollyal elindul. Helyettem. Kibaszottul helyettem! Életemben először végig nézem, hogy valaki más elvesz tőlem egy ügyet. Hogy mást választanak helyettem a szakterületemen.
- Cseszd meg Albus... - motyogva jelentem ki neki, míg nézem, amint belép a bankba aminek elől üvegek a falai.
- Zoe, én csak védelek és... - megrázom a fejemet és összeszorítom az ajkaimat.
- Soha nem történt még velem ilyen, soha... ez... ez szégyen - végig nézni, hogy egy frissen szabadult diplomást előbb beküldenek oda mint engem. Nem tartom magam sokra, alapvetően mint ember nem. Nem vagyok jobb, talán megkockáztatom, hogy rosszabb vagyok mint mások. De a szakmámban... mint pszichológus, mint túsztárgyaló...  ez... ez fáj. Soha nem utasítottak még el munkában. Minden más téren igen, de munkában még soha sem. Szóval csak állok ott és nézem a kézmozdulatokat. Nem alakul jól... vagy már csak ezt akarom bele látni mert megbántott vagyok. Percek... feszült percek és semmi nem történik. Mármint számunkra. Semmi jelzés Greg felől. Nincs több halott, nem mehet be a mentős, nem jön ki senki. Csak a gesztikulálások. Sok ilyen helyzetben voltam... tudom mikor mi történhet, ha nem is sokkal előrébb, de tíz másodperccel korábban már megtudom mondani, hogy ki mit fog tenni. Szóval most lassan felemelem a kezem, mert nem vagyok odabent és nem hallom a hangsúlyokat.
- Mi az? - Albus dühösen mordul rám, én viszont nem tépem el a tekintetemet róluk.
- Fedezékbe! - Elkiabálom magam és abban a pillanatban már át is csúszok a kocsi motorháztetején és lekuporodom a kocsi mögé. Jó tudni, hogy van még szavam, mert mindenki rögtön követ, és rá pár másodpercre meghallom, hogy kitörik az üveg... a golyók pattogását a kocsikon. A sikolyokat. A kocsinak dőlve meredek előre, míg körülöttem megkezdődik a lövöldözés. És szimplán várok míg vége lesz... mert beszélni már nem tudok, fegyverem nincs. És ha lenne sem emelném fel. Szóval ülök és várok a pattogó hangok között. Míg végül felállhatok újra és végig nézhetem hány sebesült lett... hány embert raknak hullás zsákba. És milyen rémült fejjel ül a lépcsőn Greg. Én pedig Albusra nézek aki feszültnek tűnik.
- Gondolom rám amúgy nincs is szükség - megveregetem a vállát, és hallom, hogy mordul egyet.
- Zoe!
- Ne Zoezz nekem! Én szóltam neked előre! Ismersz!
- Annak fejében döntöttem úgy, ahogy... mert ismerlek!
- Tudnod kéne, hogy minden ami megnyugtat az a munkám és hogy bemehetek oda! - A pusztításra mutatok. - És te elvetted tőlem...
- Minden ami megnyugtat? Nem látom bent Zaynt...
- Mert Zayn már elég rég óta nem játszik olyan szerepet az életemben, hogy beszélhessünk róla. És ezt is kurvára tudod Albus!
- És azóta őrült módjára próbálod magad kinyíratni, hogy hősi halált halj! - Rám ordít, én pedig megszeppenek.
- Ez... nem igaz - higgadtan válaszolok neki. - Lehet, hogy vakmerőbb lettem, de sosem vártam és álltam tétlenül, hogy megöljenek, és igen is mindig küzdöttem.
- Zayn nem az aki lenyugtat téged? Hallod te magad... dehogy nem az...
- Főnökként mi közöd a magánéletemhez?!
- Barátként van hozzá közöm...
- Oh, a barátaim megbíznak bennem!
- A barátod vagyok, és a főnököd.
- Ha nem tartasz alkalmasnak a feladatra, akkor minek alkalmazol?!
- Jelenleg nem tartalak rá alkalmasnak, alapvetően...
- Kussolj... - felemelem a kezemet és körbe se nézve indulok meg haza. A SAS elég jónak tart, de az F.B.I. már nem. Szétesik az életem.

---


Az ember mindig meglepődik azon, hogy mennyit változik. Lehet az egy évtized, egy év, pár hónap... vagy egy hét. Van, hogy történik valami és onnantól kezdve van az előtte és az utána. Az első nagyon erős választóvizem apa volt. Aztán az első halál közeli élmény... aztán újra és újra és újra. És mindig meglep és mindig más és mindig félek és... mindig túl élek. Mégis... a mostani énem és az-az énem aki felvételt nyert a Harvardra... nem bírom felfogni. Fogalmam sincs, hogyan lehetettem az-az ember és most hogyan lehetek ez. Nem tudom ép ésszel felfogni azt, hogy lehetek ennyire más, mint ott és akkor. Megkeseredtem. Megnyomorodtam az élettől. Röhejes, húsz évesen nem kéne így lennie. Húsz évesen nem kéne idősnek éreznem magamat. Oldalra hamuzok és újra beleszívok a cigibe. Szóval alapvetően, jobban pofán vág egy videó a régi önmagamról, mint az, hogy meg akar ölni valami terror szervezet. Mint hogy elutasítják a munkámat... mert szíven vág ez az egész. Rémlik mikor Zayn azt mondta nekem, hogy részvétem, amiért meghalt a lány akit szeretett. Jobban fáj most, mint amikor mondta... jobban fáj most, így, hogy látom is. Hogy valójában... tényleg meghalt. Őt megölték, őt tényleg megölték. És most az internet ismét tele van velem... újra. Mert most ők is felfogták hogy... meghalt az a lány. Szóval most R.I.P.ZoeFable... mindenki ezt írja. Én pedig ülök egy padon, lélegzem, szívom a cigit éjjel, hallom a tücsköket, az éjszakai várost... és... és gyászolnak. Újra. Újra meggyászolnak, mint Haydarnal. Felállok és megindulok... elfogok késni. Nem szeretek késni. Soha nem szerettem... Átkarolom magamat, hideg van... jó ötletnek tűnt kiszellőztetni a fejemet és nem kocsival jönni.
- Hello szépség - elfintorodom míg felnézek rá és csak arra tudok gondolni mit reagált volna erre a régi énem. Mosolygott volna és elpirult volna... most pedig... röhejesen szar köszönésnek érzem tőle, mikor tudja hogy nézek ki. Ismeri a testemet és azt a rohadt sok heget rajta...
- Szia.
- Szia? Na most mi? - Kérdez rá tovább vigyorogva. Tudja... tudnia kell.
- Ne hazudj.
- R.I.P. - biccent nekem.
- Jogos.
- Úgy érzed? - Kíváncsian néz le rám, én pedig fel rá.
- Hogy maradtál ugyan az?
- Miattad - megvonja a vállát szimplán. - Vissza rángattál mindig, de egyébként én is változtam csak... csak nem annyit cica. De ezzel nincs baj.
- Mármint mivel nincs baj velem kapcsolatban? Az öngyilkos merényleteimmel, a megcsömörödött személyiségemmel, vagy a leszarom énemmel. Aki kimer veled jönni éjjel egy sétára és cigire mintha normálisak lennénk mikor meg akarnak ölni.
- Téged mindig megakarnak ölni Zoe - felhördül én pedig egy mosolyt megengedek neki.
- Jó volna visszarázódni, tényleg. Csak már nem tudom, hogyan kéne. Nem megy.
- Lehet, hogy kiégtél - átkarol és magához húz én pedig felpillantok rá.
- Csak akkor hagyom abba, ha meghalok. Ezt már megbeszéltük Zayn.
- Komolyan át kellene gondolnod, nem azt mondtam, hogy hagyd ott. Csak hogy pihenj. Lassan öt éve hajtasz egyfolytában... a tini, bulizós éveidet dolgoztad el.
- Ahogy te is.
- Melós volt, de buli. Én rengeteget buliztam... és éltem meg. Ahogy te is, de máshogyan. Én jó értelemben. Én nem fegyverek között.
- Szar.
- Tudom... komoly témákat is felhozhatok így este? - Halkan kérdez rá, míg cigire gyújt, szóval követem a példáját. Hiszek neki, ha cigi kell hozzá.
- Este mindig mindenki őszintébb, a mai napig nem tudom miért... de amúgy persze. - Vállat vonok, sokkal több szar nem történhet már velem.
- Pár hónap és lejár a szerződésem... - Ennyi idő el is telt?! Öt éve a bandában van már?! Elképedve nézek fel rá... beugrik a kis kép rólunk, még fiatalabban... sokkal kevesebb tapasztalattal. Náluk, Bradfordban. Annyival férfiasabb lett... magasabb, izmosabb... és tele tetkóval. A legtöbbje miattam. Elmosolyodom... nemsokára lejár a szerződése.
- És? Mit tervezel?
- Ha maradok a bandában, marad Perrie. Ha kilépek...
- Ha kilépsz nem marad semmi, csak a mocsok és utálkozás és...
- És te. - Beleszívok a cigibe válasz helyett először.
- A fiúk tudják?
- Szerintem sejtik... mindegyikünknek ki van a fasza már a szerződésekkel és csicskáztatással. Zoe én énekelni akarok... de azt amit akarok. Énekelni azokról a dolgokról amiket át is érzek, amikből van tapasztalatom. A szerelmes számok jók, átérzem én őket de... de nem ilyen formában. Magam akarom írni, magam elénekelni és eldönteni hogyan adom elő. Szabadabban írni. És ha ez csak annyit jelent, hogy egyetlen egy káromkodást is belerakhatnék végre egy számomba akkor már jobban érzeném magam igen is. Szimplán... úgy érzem túlnőttünk már mindannyian ezen a bandán. Ki akarok lépni... és... ha esetleg... szóval ha mi... összejönnénk újra. Igazán, nyilvánosan. Rendesen! - nem néz rám, a cigijébe szív és oldalra pillant, de nem rám. - Örülnék neki, úgy érzem újra helyre jönne az életem minden kis részlete. Akkor nem érdekelne mit mondanak rólam. Mert ha elmegy minden pénzem akkor is elmondom, hogy ismerlek régóta, és te löktél oda közéjük és te voltál a támaszom. Büszke vagyok rá, szóval el akarom majd mondani mindenkinek, ha beleegyezel. Viszont úgy érzem, akkor is kifogok lépni, ha nem támogatod és nem jössz velem újra össze. Azt hiszem sikerült eldöntenem... remélem - kifújja a füstöt és nézem őt.
- Szóval kilépsz?
- Ki.
- Mikor mondod el nekik?
- Mikor lebeszéltem már az ügynökséggel is. - A lába elé dobja a cigit és rátapos.
- Ugye tudod, hogy elképesztő reko...
- Persze. Világ elsők vagyunk, a legnagyobbak, a leghíresebbek, ezeregy dolog amit megdöntöttük rekordok terén. Levettük a világot a lábáról... mindenki ismer, hatalmas a nevem... de... jó ez. Ez így jó volt, örülök, hogy elértem. De ugyan arra a sorsa jutok mint te, ha nem lépek ki. És te szarul nézel ki - kicsit nekem jön vállal, tudom, hogy nem megbántani akar de azért az őszinte szavak néha igen is marnak. - És te? Te folytatod, nem változtatsz semmit és az a sorsom, hogy végig nézzem amint elpusztítod önmagadat? Vagy ami megmaradt belőle.
- Ez vagyok én, Zayn. Nem csak egy részem maradt meg... csak átalakult.
- Van ilyen visszafordító varázslatod? Szerettem a lányt aki képes volt velem táncolni az utca közepén és sírásig nevetni velem.
- Tudod hol van az a lány...
- R.I.P. - Halkan morogja de meghallom és csak elfintorodom.
- Nem tudom mi lesz. Bele kellene gondolnod, hogy egy terror szervezet megfog ölni.
- Remélhetőleg nem ma este, szóval beszélhetünk a jövőről... vagy jövőnkről.
- Azt kérdezed, hogy mit kezdek munka téren, vagy azt kérdezed mit teszek veled?
- Is-is.
- Korrekt. - Felsóhajtok ő pedig elmosolyodik. - Minek tepersz még mindig értem? Felfoghatatlan.
- Szeretlek... sajnálom.
- Sajnálod? - Felemelem az egyik szemöldökömet és úgy nézek fel rá, ő pedig csak elvigyorodik.
- Őszintén nem, de úgy éreztem elvárod, hogy szabadkozzak emiatt.
- Nem várok el soha semmit.
- Régen nem vártál el soha semmit.
- Nem változtam meg teljesen...
- Kerülöd a témát és nem akarsz nekem nyíltan nemet mondani, vagy konkrétumot is mondasz végre, Zoe? - Beáll elém, én pedig megtorpanok míg felnézek rá.
- Sok lesz a mocsok.
- Ez egy igen?
- Ki fognak készíteni téged.
- Tudom. - Teljesen őrült...
- Ha elmondod az igazat, mindenről, akkor...
- Akkor oda mindenem amim valaha volt, a pénzemtől a szerződéseimen át minden. De megoldom, talpra állok majd valahogy, viszont akkor is elakarom mondani.
- Ugye tudod, hogy nekem még van munkám és lesz, és vagyonom és házaim és te... meg én... szóval közös kassza?
- Te tényleg közös kasszaként jelented ki nekem, hogy van esélyünk együtt? - Az arcomba nevet, felszabadultan és tényleg boldogan én pedig elvigyorodom.
- Szimplán azt mondtam, hogy számíthatsz rám, és fent tudom tartani az elvárásaidat és szükségleteidet ha a pénz szemszöget néztünk.
- Máshogy is fent tudod tartani őket. Más szemszögből is.
- Dolgozni akarok.
- Élni akarok, veled.
- Ez most már végleg szól vagy...
- Rajtad múlik, ha kidobsz akkor nem mondom, hogy örökké - közelebb lép hozzám én pedig kissé megszeppenek a közelségétől. Régen csókoltam meg.
- Zayn, ez elég komoly kérdés.
- Elég ideje agyalok ezen, én tisztában vagyok azzal mit akarok és hogyan. Te?
- Szeretlek, de ne utálj a munkám miatt.
- Mindig ez a feltételed, én meg már leszarom. Csak... lehetne, hogy végre mi ketten, nyugodtan legalábbis a körülményekhez képest? Szeretlek Zoe... tudsz rólam mindent, én rólad mindent. Nyitott könyvek vagyunk egymásnak... nem tudom kivel élhetném le az életemet, ha nem veled. Jó volna, ha újra a barátnőm lennél.
- De szigorúan akkor hozzuk nyilvánosságra, ha lejárt a lemezszerződés - felmutatom a kisujjamat ő pedig lehunyja a szemeit és a homlokát az enyémnek dönti. Érzem a kezeit a derekam körül. Átkarolom a nyakát és hozzá bújok.
- Nagyon... nagyon hiányoztál, élet.
- Ne hozz zavarba, nem akarok elérzékenyülni - a nyakába motyogom ő pedig halkan felkuncog. Hátrább hajol, látom azt a mosolyt ami még mindig azt érezteti velem, hogy csak tizenhat éves vagyok. Ez a mosoly vissza tud repíteni az időben. És amikor újra megcsókol? Ennyi szar után? Mámorító... annyira ellazít... akkora megkönnyebbülést érzek a testemben és az elmémben. Kettőnk közül viszont ő húzódik el, mikor a telefonom másodjára is rákezd a rezgésre.
- Hajrá - előveszem és megnézem a nevet... Albus. Szerintem ő is letudja olvasni. - Hajnali egykor kétlem, hogy jóéjszakát akar kívánni - halkan motyogja én pedig felveszem.
- Hol vagy?
- A városban.
- Miért?
- Zaynnal el...
- Kellesz.
- Most? Miért? Nem lehetne, hogy most ne? Tudod eléggé...
- Múltkor ez volt a bajod, hogy nem téged hívlak. Azonnal gyere a címre amit átküldök, valaki leakar ugrani.
- Mások is lebeszélhetik erről, húzzatok fel egy olyan nagy felfújható izét alá és kész...
- Érted kiabál Zoe. Ráadásul valami menő cég igazgatója szóval elég sok a kamerás...
- Értem kiabál?
- Most mondtad, hogy egy terror szervezet akar megölni, én nem mennék - Zayn morogva közli a véleményét mellettem.
- Felsőbb utasítást kaptam, hogy hívjalak téged...
- Felsőbbet? Kezd elegem lenni a nagy fejesekből, tisztában vagy vele, ugye?
- Csak gyere... - kinyom, aztán rá három másodperce ott a cím a telefonomon...
- Legalább ezt már le akartad mondani miattam, értékelem - felmutatja a kocsikulcsát és megindul. Gondolom elvisz, mert hátra néz rám... szóval akkor most dolgoznom kell?

Boldog Karácsonyt drágáim! Élvezzétek ki és pihenjetek sokat! <3