275. Rész

x--- Zoe Fable ---x

- Az a pár nyer, akiknél magasabb lesz az a pulzus szám! - Zayn lenéz rám, már fintorogva.

- Őszintén nem hiszem, hogy bármi esélyünk van, ha te ülsz oda... - végig simít a tarkóján míg azt nézzük mind a ketten hogy néhányan már a székekben ülnek, rákötve a kis monitorra ami jelzi a pulzus számát. - Nekem meg elég ha rád nézek.

- Jogos - megindítom a szék felé és röhögve huppan le.

- Egy szó kétszáz pontot ér, két szónál már csak száz pontot kaptok és így feleződik tovább - egy szóval minél magasabbra lökni a pulzus számot? Talán felhozhatnám neki a házat amit megvettük.

Jézusom, az még nekem is megnöveli egy kicsit a pulzusomat... - Akinek a legmagasabb lesz a pulzusa plusz ötven pont.

- Hotel, Californiában - értetlenül nézek oldalra az első párra akik már el is kezdik. A nő pulzus száma egy húszassal meg is ugrik. Két szó, szóval akkor ez száz pont nekik? A kijelzőre nézek, csak hogy biztosan értem-e a játékot. Oké, száz pont nekik.

Hotel és California? Lehet azt kéne neki mondanom, hogy ötszázöt. Sok szép emlékünk van sok ötszázötös szobával.

- Közelgő turné - elnevetem magam, ez szerintem minden énekesnél egy kis pulzus növelő. Szimplán bármelyik turné. Ez is jó volna Zaynnak, de nem hiszem hogy érne az, ha ismételném az előttem szólókat.

Most, hogy nincs mellettem konkrétan, szívesen összefűzném a kezeimet magam előtt. Viszont félek, ha megteszem akkor látszódni fog, hogy van egy kis pocakom már. Viszonylag szerencsések vagyunk, tekintve hogy senki nem néz rám furán amiért ennyit járok kórházba főleg az utolsó évem miatt... de még is cseszhetjük az egészet mivel mindenki tudja az utolsó évemet. F.B.I., katonaság, SAS... nem az a típus vagyok aki csak úgy meghízik egy picit, főleg nem csak hasra. Viszont a bő pólókkal és pulcsikkal sem keltek túl nagy feltűnést. Nem tudom meddig tudjuk húzni még, lassan vásárolnunk kéne, már a tizenhetedik hétben vagyok. Elvileg már bármikor megmozdulhat, bár még nem tette.

- Zoe? - Összerezzenek ahogy a műsor vezetőre nézek, aztán Zaynra. Kérdőn néz rám, tudom hogy rögtön ott hagyna mindent, ha bármi jelét adnám annak hogy nem vagyok jól. Fizikailag vagy akár mentálisan.

Túl megértő velem.

Egy szóval megnövelni a pulzusát.

A számat kezdem rágcsálni míg továbbra is csak meredek rá. Nem beszéltünk róla mikor vállaljuk fel és hogy. A baráti társaságunknak bejelentettünk újra, miután megegyeztünk velük, hogy elfelejtik a kis drámai incidensüket. Mind nagyon meglepődöttet játszottak.

Trisháék napi jelentéseket kérnek tőlünk és nincs is vele bajom. Albus csak tanácsokért hív és érdeklődni hogy jól vagyok, kérek-e valamit, van-e eredmény néhány vizsgálatról... tipikus apukát játszik.

Nem tudom, hogy baj lenne-e Zaynnak ha bejelenteném anélkül, hogy beszélnénk róla.

Végül is, a SAS azt mondja jól haladnak a szervezet egész felszámolásával. Az életem kezd tényleg sínre kerülni, csak az elmémet kell még megoldanom.

Zayn élne és halna is értem. Én is érte. Nem hiszem, hogy kiakadna.

Mégis csak a plafon felé fordítom a fejemet és elröhögöm magam az összes gondolatomon, az én szívem is gyorsabban kezd dobogni pedig nem is mondtam még semmit. Oké, felnőtt nő vagyok, voltam komolyabb helyzetekbe is... anyuka leszek. Anyuka leszek. Kőkemény, érett, felelősségteljes, jó anya leszek. Egy anyatigris. Nevetve nézek rá, ő pedig félig felvont szemöldökkel vissza rám, de azért halványan mosolyog.

- Nate - a kezeimet az arcom elé emelem zavaromban míg ő meglepődve néz rám. Kissé szétnyitom az ujjaimat, hogy lássam őt rendesen. A pulzusa az egekbe szökik, hátra ejtett fejjel nevet fel. Aztán a karfára csap és csak elüvölti magát míg újra rám néz.

- Szeretlek - leszedi a kezéről a mérőkét és máris felém lépked. - Kibaszottul szeretlek - magához és már fel is emel. - Nate - a nyakamba nevet míg el sem enged és pedig átkarolom őt.

- Nate? - A műsor vezető értetlenül néz ránk mint mindenki más is.

- Szabad? - Csak bólogatni tudok neki míg lerak a földre, de nem enged el. - Apuka leszek - megnézem azt a bizonyos mosolyt, ahogy a fogai közé szorítja a nyelvét míg közli a kamerába. Szeretem őt... annyira nagyon szeretem őt. Én érzem a sokkot és a döbbenetet magunk körül de szerintem ő nem. Úgy néz ki mint aki csak rám tud koncentrálni, ránk. A családjára. A kis kibővült családjára. - Szeretlek.

---

- Mi a legcsúnyább emléke? - Egyetlen egy kérdés és úgy érzed nem történt veled semmi a legutolsó személyes kínzó kamrád óta. Mintha csak ott lennél, még mindig.

Hiába valónak érzem az összes éjjeli ébrenlétemet ahol igyekeztem saját magammal és az emlékeimmel elszámolni. Minden pillanatot, percet és tevékenységet amit azért tettem, hogy jobban legyek. Minden ilyen kérdés földhöz vág, mert rájövök hogy nem vagyok jól, még mindig nem vagyok jól. Az a rohadék érzés amikor nem akarsz valami gondolni és tudod, hogy nem akarsz arra a valamire gondolni de már közben is rágondolsz.

Hullák.

Tömérdeknyi, rengeteg hulla. Gyilkosok és áldozatok. Én is gyilkos vagyok. Az emlék ahogy én ölök, vagy döntök, hogy öljenek. Emlék a lányról akinek szétfeszítették egy pincében a hátát mintha pillangó lenne. Pince, kínzás... több emlék. Több rossz emlék. Kikötözve lenni és szenvedni. Mindegy, hogy egy beteg hírszerző farkától és kezétől, vagy Haydar kisujjlevágó technikájától.

Emlék egy fagyasztó kamráról tele hullával. Szaggatottan fújom ki a levegőt míg lehunyom a szemeimet. A képek ugyan olyan élesek mintha most is ott állnék mindegyik előtt. Elvégre ezt gyakoroltam... minden emlék képem legyen éles.

Miért akarják mindig tudni a legcsúnyább dolgokat az életemben? Miért akarják hallani azt a sok mocskot?!

- Ha a hulla merevséget megvárják, hogy elmúljon és utána fagyasztják le a testet akkor az akár egy báb is lehet. Csak el kell érni, hogy a végtagok úgy és arra álljanak míg megfagy. Mintha csak a ravatalra készítenének elő egy hullát. A szemek kitömve, az állkapocs összedrótozva. Undorító ha belenézünk, de kívülről jól néz ki. - Soha nem fogom elfelejteni, pedig elakarom. - Több háborús országban is gyűlölik a katonákat és megakarják őket ölni. Erre rengeteg kreatív módszer van - nem nézek fel a kezeimről. Nem akarom látni, hogy tényleg érdekli őket... de elegem van. Annyira elegem van. - Az út alá ásni a bombát ha arra hajtunk kocsival, kiállítani egy kis gyereket az út közepére hogy megálljunk majd oldalról szétlövik a kocsit. Amiből az jött le, hogy a vezető mindig legyen a legreálisabb és kőszívűbb ember. Az aki áthajt a kölykön. Ez berögzült taktika lett, szóval valahogy nekik is fejlődni kellett. Rejtsünk a kölyökbe bombát. - Ökölbe szorítom a kezeimet, aztán hagyom őket elernyedni. Most, hogy terhes vagyok... lényegesen mocskosabbnak látom az egészet mint azelőtt. Akkor is undorodtam az elgondolástól is, de most olyan dühöt és szomorúságot kelt bennem ami miatt nehéz vissza nyelni a hányásomat. - Ha elütöd, felrobbansz, ha megállsz szétlőnek. De őszintén, ha éppen most keltettek fel úgy, hogy egy bomba van benned, friss vágással és valahol akár csak fél percet kéne állnod...? Nem fest jól, és kilehet szúrni. Szóval ha fogsz egy kölyök hullát, megvárod míg elmúlik a hulla merevség, belevarrsz egy bombát aztán pedig eltöröd pár csontját, hogy úgy nézzek ki mint aki int a kezével egy mosollyal az arcán az úton? Az jobb taktika. - A combjaim közé szorítom a kezemet. - Kitörni a karját, hogy jó hely szögben álljon, a hátába szúrni egy vasdarabot hogy valami kitámassza hátulról és ne dőljön el. A szájának a sarkait felhúzni, a szemhéjait kifeszíteni, egyéb apró kis kozmetikai beavatkozások itt-ott aztán mehet a fagyasztóba majd ki az út közepére. Az a kis srác az egyik legcsúnyább emlékem az embertelen tartásával és arcával együtt. Azt soha nem fogom tudni elfelejteni, akármennyire is akarom - a nőre nézek, ő pedig csak bámul rám. Nem látok undort az arcán, inkább csak megilletődöttséget. Soha nem válaszolok erre a kérdésre. Talán csak azt várta, hogy ismét most is kiakadok amiért felmer tenni nekem ilyen kérdést. Fogalmam sincs mi igaz és mi nem igaz többé magammal kapcsolatban. Esküdt tettem, hogy segítek másokon... hogy majd segítek a világon és én... majd én leszek az ki változtat a világon.

Mert akartam. Tényleg akartam tenni valami jót a ezen az elkúrt világon. Segíteni akartam. Azt hittem jó vagyok abban, hogy segítek másoknak.

Most pedig fogalmam sincs, hogy jó vagyok-e benne mikor mindenki... mindenki a rossz oldalamat akarja. Azt, amelyiket utálom. Aki tönkre tesz másokat, kínoz másokat és megöl másokat. Azt akarják, hogy beszéljem őket rá az öngyilkosságra inkább, mintsem hogy megmentsem őket.

Mert ebben vagyok jó. Ebben és nem abban, hogy segítek azoknak akiknek kell. Egy anya jó, kedves, szerethető és megértő.

Nem gyilkos. Határozottan nem egy gyilkos.

Kukucs! Nem lett átnézve, megírtam és ki is rakom. Friss és ropog még. Viszont olyan régen posztoltam, hogy úgy érzem muszáj kiraknom most. Kifogom javítani, szóval addig is elnézést az elírásokért, valószínűleg rengeteg van benne és késő is van, szóval sajnálom. De imádás van! <3