262. Rész

x--- Zayn Malik ---x

Levegőt sem bírok venni, míg beérek a kórház nyújtotta biztonságos terepre. Kint a sajtó tépne szét, idebent az F.B.I. és a SAS... csodálatos. Felmutatom a személyimet, mintha nem lenne egyértelmű ki vagyok és tovább megyek míg próbálom rendbe szedni magamat.

- Nem irigyellek - Larry a kávéautomatától várja az energiát, de már a szagától is rosszul vagyok... mindent végig próbáltam abban a hülye automatában már. Háromszor.

- Tulajdonképpen, elég jó életem van. - Rám néz és elröhögi magát.

- A fiatal felnőtt éveid nagy részét elkúrtad valamire, amire nem is igazán akartad, míg végig kísért egy se veled se nélküled kapcsolat. És mikor azt mondod a világnak, hogy bocs, de ez nekem annyira nem jön be... akkor ez történik - gondolom a kinti idilli állapotokra mutat. - Azaz, más megfogalmazásban, nem tudsz bejutni a barátnődhöz, akit újra élesztettek mert meg akarták ölni. Vissza tart egy újságíró horda, aminek a fele a csajod miatt van itt, a másik fele meg miattad, hogy azt mondtad kilépsz. És mindeközben mindenki azon gondolkozik, hol a faszban van Perrie?! És te miért Zoeval vagy? És miért hívod nyilvánosan őt cicának és életnek? Szóval három nyílt titok van ebben a kórházban. Kiléptél. Együtt vagytok. És szétkamuztátok a fél életeteket. Plusz egy fél nyílt titok, hogy Zoe meghalt. Hozzá vehetném a régi elbaszott életeteket, de szerintem ennyi érv is elég volt az állításom bebizonyítására. Szar életed van, kurvára nem irigyellek. Gazdag vagy, és nézd mit érsz vele. Nézd ő mit ért vele - újra csak elneveti magát. A barátok arra vannak, hogy a maradék életkedvedet is a földbe tiporják és előtted locsolják le benzinnel majd gyújtsák fel. Gondolom én... - És kihagytam a tényt, hogy még nem kapott telefont vagy laptopot a kezébe, hogy értesüljön minderről. Az emberek véleményéről. Szóval én védeném a farkamat a helyedben!

- Kösz - tovább indulok vele. Azért annyira szar életem tényleg nincs. És elvégre... Zoeval elvileg... talán együtt vagyunk. Akkor meg már minden mindegy. Csak az egyik szemöldököm vonom fel a látványra, hogy Zoe egy kerekesszékben, a már kissé családiassá alakított térben fegyvert fog Albusra. Dühösen. Zoe helyett inkább Albusra nézek kérdőn.

- Nem állhat még fel, de ülni ülhet.

- Hát nem éppen erre a részletre voltam kíváncsi - miért fog rá egy fegyvert?!

- Nincs is megtöltve! - Zoe érve nem a legjobb...

- Akkor süsd el, ha tényleg úgy hiszed. - Albus válasza pedig még annál sem jobb.

- Na jó, akkor én ezt most itt meg is szakítom. Mi a fasz?! - Kiveszem Zoe kezéből a fegyvert és kiveszem a tárat. Tényleg üres. De azért a padló felé lövők egyet, viszont a csőben sincs semmi.

- Mert mondtam, hogy akarok egyet, ha már meg akarnak ölni, de ez a fasz, csak ezt adta. - Ha... ha megakarják ölni.

- Zoe - veszek egy mély levegőt mire úgy érzem kezd kitisztulni az elméje. - Elhiszem, hogy egy terminátor is tudsz lenni, láttuk is. De jelenleg a végtagjaid fele be van gipszelve. A többi testrészed pedig törött vagy megzúzódott, szóval nem kell neked fegyver. Másrészről, ha valaki lent átjut azon az elit katona tömegen, akkor mi már nem sok mindent tudnánk vele kezdeni. Ott a szád fegyvernek - ezzel pedig vissza is adom Albusnak az üres pisztolyt.

- Ez nem igazság, még is csak jobban érezném magam, ha...

- Nem vitát indítottam, kijelentettem - kell egy kis idő, hogy össze szedje magát, azt hiszem. Illetve nekem is... leülök mellé, vagy legalábbis egy másik székre. A kórháznak vannak kisebb szobái, amik el vannak különítve, csak éppen a családtagoknak, ha tovább kéne itt maradniuk. Nincs ágy, vagy ilyesmi, csak egy kis szoba, székkel és asztallal. Leginkább székkel. Szóval abban az egy hétben amit körülbelül itt töltöttünk, eléggé jól belaktuk. Pár napja még mindenki itt dolgozta fel a tényt, hogy halott volt, most meg itt morgolódik velünk... és fegyvert akar. Újra az-az első neki, hogy fegyvert akar. És mi még csak meg sem beszéltünk, hogy most hogyan állunk. Pedig azt mondta, hogy abba hagyja, legalább amíg össze szedi magát. Most pedig duplán annyi összeszedni valója volna. Fáj. Fáj ugyan úgy, mint az elmúlt órák, napok, hetek, hónapok és évek.

x--- Zoe Fable ---x

Gyűlölök gyenge lenni. Legtöbbször pedig megtagadom magamtól, hogy az legyek. Viszont már több mint fél órája úgy érzem, hogy meghalok. Legalábbis rohadt szarul vagyok. És most éppen a büszkeségem és a józan eszem küzd, hogy hívjak-e egy nővért, vagy vészeljem túl az éjjelt. Ha megkérdeznék mi bajom, nem biztos, hogy tudnék válaszolni. Szimplán rosszul vagyok. Mindenhol, és mindenhogy. Végül jó pár gyötrelmes perc után hajlandó vagyok megnyomni azt a rohadt nővérhívót. Mire kettőt pislogok, pedig már egy orvos is bent van.

- Hello Noah - fő az udvariasság, ha már éjjel felkeltem szegényt.

- Mi a baj? - A szemembe világít, és tekintve, hogy szerintem három órája a sötétséget bámulom, ez kifejezetten fáj.

- Rosszul vagyok... - tényleg nem tudom kifejteni. Pedig ő néz rám, várva hogy folytassam, ahogy mindig is. De nem tudom. És talán ezt ő is realizálja, miközben a pulzusomat méri. Aztán tű hegyek, és siető kezek. Furcsa érzés rosszul lenni. Életem során azt hiszem kicsit többször éreztem azt, hogy bármit megtennék, csak azonnal múljon el az-az érzés. De az fájdalom volt. Agyban dől el, tehetettem ellene. Ez rosszullét. Minden rossz, egy mozdulat sem esik jól, nehéz jobbra vagy balra nézni. Nem egy bizonyos pont fáj, hanem minden rossz. Másabb mint amihez hozzá vagyok szokva. Összeszorítom a számat, mikor megindul az ágyam, először csak azt hiszem szédülök, de tényleg tolnak az ágyon. Rákérdeznék, mégis mi történik, de úgy érzem túl sok energiába fájna, szóval csak hagyom. Eljutottam idáig is, mikor a testemnek nem tudok parancsolni és elhagyva magamat rábízom másokra az életemet. Bár eljutottam addig is, hogy meghaljak. Egyre nehezebb eldöntenem, hogy vajon jó életem volt-e ebben a húsz évben. Hogy hasznosan töltöttem, és segítettem-e. Hogy megérte és hogy büszke vagyok-e rá. Már nem tudok tiszta választ adni... nem tudom kimondani, hogy igen vagy nem. Fogalmam sincs. Azt hiszem nem itt lenne a helyem ennyi idősen. Nem kéne a műtőbe tolni, miután már egyszer meghaltam. Valahol át léptem egy bizonyos vonalat amit nem kellett volna és akkor talán nem itt lennék. De melyik volt az a vonal az életemben ahol túl messzire mentem. A katonai csapat pszichológusi állásom volt az? Vagy előtte mikor megakartak erőszakolni és nem tettem semmit a gyógyulásom érdekében? Vagy az, hogy már megerőszakoltak és akkor is csak elraktam egy gondosan lezárt dobozba az egészet és mehetett minden tovább? Ott léptem át, hogy előrébb helyeztem a munkát minden másnál? Vagy eleve már akkor átléptem, mikor az embertömeg alkotta gyűrűt is átléptem és oda mentem szemtől szembe egy elit katonához hogy rám fogja a fegyvert még anno, a Harvardos időszakomból. Nem tudom. Nem tudom mit tettem jól és mit tettem rosszul... nem tudom.


Kukucs! Oké, fogalmam sincs miért nem tudok komizni a saját blogomhoz... DE NEM TUDOK. Szóval csajok, várom az ötleteket, a chat is szarakszik, azzal is próbáltam mit kezdeni. Azt hiszem az oldal kezd elavulni... ha még vannak olyan oldalak amik elvállalnak blog designt pls kérlek egy linkel szálljatok meg! Imádás van!:3