260. Rész

x--- Zayn Malik ---x

Ülök a széken és meredek magam elé. Nem igazán tudok kommunikálni senkivel. Java részt itt van a szűk családja. És tényleg az igazi családját értem ez alatt. Én, anyámék, és a barátai. Azok, akiket ő választott családnak. És mindenki csak itt bent van, és ül. Van aki beszélgetni akar, hogy oldja a feszültséget, és talál magának erre is megfelelő egyedet. Illetve vannak a magam fajták. Akik csak ülnek, és próbálják felfogni, hogy meghalt... hogy halott volt kilencvenhat másodpercig. Folyton újra számolom magamban. Nézem az órát a kezemen és folyton újra számolok kilencvenhat másodpercet. Folyton újra és újra gondolom az egészet. Meghalt. Elég nehéz felfogni ezt az egészet, pedig láttam a testét amint nincs benne élet, és azt is láttam, ahogyan vissza hozzák. De még így sem értem, hogy történhetett meg. Számítani a halálára és átélni teljesen más. Hiába volt annyiszor a szélén még akkor sem történt meg. Soha többé nem szeretnék létezni egy világban, amiben ő nincs benne. Még ha csak kilencvenhat másodpercről van szó, akkor sem. Ebben a négy napban elég sok ideje volt mindenkinek, mégis ugyan olyan, mintha két perce történt volna minden. Kómában van, magától. A doki azt mondta, felkel, ha a teste úgy érzi bírja a fájdalmat és eléggé felépült. Azóta is folyton arra gondolok amit mondott, hogy itt az ideje a sírásnak. És Zoe tényleg sírt. Később megkérdeztem, azt mondta, hogy eddig mindenki, akit visszahozott, sírt. Nincsenek maguknál, csak folyik a könnyük. Érdekes, nem tudott rá magyarázatot adni... de tény, hogy érdekes. Szóval... vajon milyen volt neki odaát?

x--- Zoe Fable ---x

Ülök a zongorán és mosolygok kifelé. Imádom ezt a házat, a legjobb választásunk amink csak lehetett! Ez a szoba überkirály! Az házhoz egy hozzá építés, így viszont a szoba minden másik fala üvegből van. A teteje is. És csodálatos a csillagos égbolt, főleg így... Zaynnal. Zayn és a zongorázása őszintén sokat dob hozzá ehhez az egészhez. Bár magában is elég jó látvány lenne. Kinézek a kertre és látom amint Nate és Keira játszik apával és Watlerrel. Walter bemutat nekem... apám pedig csak röhög és felmutatja a hüvelykujját. Hunyorogni kezdek... olyan rosszul látom őket. Hol vannak a többiek?

- Te is furán látsz ki az ablakon? Lehet le kellene mosnom őket - hátra fordulok Zaynhoz, míg elnevetem magam. Semmi kedvem a ház összes ablakát végig mosni, de azért ezzel a szobával tudnék kivételt tenni. Zaynnak ez lett a zene szobája, a gyerek is szeretnek itt lenni. Én is szeretek itt lézengeni és olvasni.

- 'Cause I'm a fool for you, and the things you do - ő is homályos... rám se néz. Csak énekel.

- Zayn? - Miért homályos?! Felnézek... csillagok, a kertben világos van... mi a fasz?! - Ez meg mi?! - Én ezt nem értem... nem értem... Kimerednek a szemeim a fájdalomra. Mintha megfulladnék. Vagy akarnék legalábbis. Mintha kirántanának a nyugtató víz alól a rideg felszínre. Felpattanok és feltépem az ajtót, itt a nappalinknak kéne lennie... nem... nem ürességnek. Nem látok magam előtt semmit. Megfordulok és minden elmosódik. Aztán mintha egy csomó kéz fogna meg hátulról és rántana ki ebből a nyugodt idilli állapotból...

---

Mély levegőt véve ülök fel, zihálva. Mi a fasz volt ez... mi a rohadt élet volt ez?! - Mi történt?! - Soha nem álmodtam még ilyent... ez... ez túl más volt. A nővér ijedten néz rám. - Mi történt?! - Miért vagyok kórházban, miért néz rám félve?! Mi a faszom történt?! A kezem gipszben... látom a lábamat is gipszben. Úr isten... Leestem. Leestem és... élek?! Nem... ez lehetetlen. Akkora esést... hogyan? A tüdőm szúr. A fejem hasítani kezd. A testem minden egyes pontjába fájdalom nyíllal én mégis felállok. Tudatomnál voltam... tudtam mi hogyan néz ki a házban és a gyerekek... az enyémek. Én...

- Zoe - Jake úgy néz rám mintha egy csoda lennék.

- Jake... - érzem amint a könnyeim össze gyűlnek. Valaki magyarázza ezt meg... ez túl valóságos volt és nyugodt. Mintha kitéptek volna a biztonságomból. Fáj.. annyira rohadtul fáj mindenem. Szédülök... elfogom magam hányni.

- Felkelt?! - Hallom kintről Lau hangját. Lauren?

- Várjátok meg, amíg beszélek vele... - Jake kifelé beszél, nem hozzám. Nekünk nincs olyan házunk. Nekünk nincs Zaynnal gyerekünk... és tisztán éreztem, hogy ők azok voltak. Az a zene... rémlik a ritmusa... a szöveg. Milyen zene az? Kinek a zenéjét énekelte Zayn? Soha nem álmodtam arról, hogy Zayn énekelne... Aztán ránézek a székekre előttem és beugrik a pad. Az amit Zayn mesélt a nagyapjáról és arról a rohadt padról. Arról a kurva padról! Szóval szinte letépem magamról a pólót és látom a kék és lila foltokat a mellkasomon és... a kisebb égés nyomot.

- Meghaltam...? - Egyszerre mondom ki, ahogy az agyamban is előjön a lehetőség. Meghaltam... halott voltam. Az a... túlvilágom?

- Ezt... honnan...? - Azt kérdezi ezt... honnan tudom?! Azt kérdi tőlem honnan tudom... hogy meghaltam?!

- Meghaltam?! - Rá ordítok... - Mi?! Hogyan... én... - halott voltam? Az... az nem álom volt, hanem... a túlvilágom? - Hol lakom?

- Zoe, ülj le... - felém jön én viszont nem értek semmit. Álmodtam? Vagy igaz? Túl valósághű volt... kiesett volna valami? Amnéziám van és most realizálom?

- Beütöttem a fejem?

- Be.

- Amnéziám lehet? - A fejemhez nyúlok. - Hányadika van? Van gyerekem? - Olyan értetlenül néz rám, hogy egy pillanat alatt felfogom, hogy nincs. Vagy talán van, és azért ilyen fura kérdés. - Válaszolj már baszki! - A mellkasomhoz nyúlok, annyira fáj...

- Menj ki - a nővérnek szól, aki rögtön ki is spurizik. - Nem... nem hiszem, hogy amnéziád van. Nincs gyereked. Négy napig voltál kómában, nem tovább. Leállt a szíved.

- Nincs...? És... és hol lakom?

- Van egy panel lakásod a belvárosban és a külvárosban is van egy amit az F.B.I. ad a...

- Úristen...

- Le kell feküdnöd, kárt teszel magadban - lenyom az ágyra, legalábbis leültet.

- Hány másodperc volt? - Nyel egyet míg hátrább lép és a zsebébe rakja a kezét. - Ne játszd meg nekem a protokollt a picsába is már!

- Kilencvenhat másodpercig nem vert a szíved. - Csak nézek rá... és nézek rá és próbálom feldolgozni. Több mint egy percig halott voltam?

- Adj egy tollat és papírt! - Megrázza a fejét és nyitja a száját.

- Le kell feküdnöd és első sorba...

- A férfi... meghalt?

- Majdnem. Zayn majdnem megölte... - Ökölbe szorítom a kezemet... Kell egy papír... le kell írnom amire emlékszem... le kell írnom...

- Kell egy papír - felállok, ő pedig beáll elém.

- Zoe! - De már kicsapom az ajtót. - Eltörtem a bordád újraélesztésnél, nem mászkálhatsz törött bordával! Agyrázkódásod is van! És vérömleny is keletkezhetett, a sebeid jobban véreznek a vérhígító miatt. Zavarok léphetnek még fel és... - Csak jön utánam én pedig előre... kell egy kurva papír és toll. - Adjon már valaki nyugtatót és altatót!

- Papírt adj! - Ráüvöltök és úgy érzem mindjárt összeesek. Kapkodom a levegőt, újra a mellkasomhoz nyúlok... nagyon fáj... nehezen jön a levegő. Érzem, hogy mindenki engem bámul, és oldalra nézek. És... mindenki. Ott van mindenki. Zayn, a családja, és a barátaim. Zayn pedig csak néz rám, érthetetlenül. - Együtt lakunk? - Muszáj rákérdeznem talán Jake nem tudja hogy mi van a magánéletemben?

- Öhm... - a dokira néz. - Ez... amnéziája van?

- Én is ezt kérdeztem, de erre is alig tud válaszolni mert egy puhapöcs és egy kurva lapot sem kaphatok! Együtt lakunk?! Az isten szerelmére, tudom ki vagy és mi van közöttünk. Van fekete versenyzongorád vagy nincs?! Együtt lakunk?! - Mindenki ijedten néz rám én pedig eltakarom az arcomat.

- A halál könnyen össze tudja zavarni az embert, tekintve, hogy...

- Ki ne merj oktatni - felemelem a kezem és rögtön elhallgat.

- Nem lakunk még együtt. És nincs versenyzongorám... - úristen. Jake elém áll, az államnál fogva emeli fel a fejemet, előkapja a kis zseblámpáját és a szemembe világít.

- Mi van veled...? - Halkan kérdi meg tőlem én pedig nem tudok mit mondani. Megörültem...? Kapaszkodva a szédülés miatt, de tovább megyek. A büfét a sarok után meg is találom.

- Kaphatnék egy szalvétát és egy tollat?

- Persze aranyom! - És már kapok is... halálom után már csak a büfés néni ért meg? Konkrétan leesem az egyik székre, és a szalvétákra kezdek írni. A dal szövegét, a ház kinézetét, minden amit tudok róla. A gyerekek nevét és nemét és kinézetét. A zongorát, Zaynt... mindent amit csak láttam és tudtam abban a pillanatban.

- Élet... - leül velem szembe én pedig összegyűröm a szalvétát és az ölembe rakom, hogy ne lásson semmit. Vajon... megőrültem, és álom volt. Vagy... az-az én padom? Mint a nagyapjának, az a kis pad amin haláláig üldögélt és imádta. De mikor halott volt pár másodpercig ő is a padon volt. Ő ott volt a legboldogabb. És én? Én a zongorán? Nem merek ránézni... meghaltam. Halott voltam. - Láttalak meghalni, és láttam, ahogy újra élesztenek. Négy napja nem aludtam, és négy napja arra várok, hogy legalább a szemembe nézz. Tovább mint tíz másodperc. Zoe! - Felnézek rá, és látom a karikákat a szeme alatt. És látom, amint bekönnyezik. - Mi az? Mi a baj? Mi történt? - Megvonom a vállam... honnan tudhatnám? Hogyan érthetném meg ennyi idő alatt? És mégis hogyan tudnám rögtön szavakba is önteni úgy, hogy ne nézzenek őrültnek, mikor még én is annak érzem magamat.

- Nem tudom - halkan suttogom neki, mert tényleg fogalmam sincs. - Mi történt? - Hátha ő érti, mert én rohadtul nem.

- Meghaltál... - Egyszerűen egy pillanatra felnevetek... ez röhejes. Hiszen élek és itt vagyok! Hogy halhattam volna meg? Átnyúlt az asztalon és megfogja a kezemet. - Komolyan halott voltál. Nem dobogott a szíved, és nem reagáltál. - A kedves kézfogásból aztán egy gyengéd szorítás lesz, a kézfejemet az asztalra nyomja és szomorúan rám néz, ott hagyva a tekintetével a pillangót. - Szeretlek - Jake minden előjáték nélkül a kezembe döfi a tűt én pedig értetlenül nézek rájuk. Nem vagyok őrült...


Kukucs! Próbáltam komizni, tényleg akartam válaszolni nektek és valamiért nem adja be a blog... mármint próbáltam már névtelenül mert a google fiókot sem engedi... szóval ennek megpróbálok még jobban utánanézni, nem tudom miért nem hagyja, semmilyen formában. Sajnálom, viszont olvastam az összeset egytől egyig. És imádni valóak vagytok, köszönöm! Imádás van! <3