259. Rész

x--- Zayn Malik ---x

Albus mellettem szinte megörül. Vagy maga köré ordibál utasításokat, vagy egy rádióba vagy telefonon. Én pedig csak állok ott a mozgolódó hangyarajban és meredek felfelé mintha akármit is láthatnék. Szóval inkább egy telefonra meredek mellettem, valamelyik rendőré... de így láthatjuk élőben a fenti adást. Amitől Albus szintén kiborult, mert nem tudja leszedni őket, esetlegesen lelőni mert képes lenne rá, csak éppen akkor itt lent nyilván mindenki meghal... viszont látjuk Zoekat, ami jó. De miután ötöst mutatott, amit Albus egy káromkodással megfűszerezett imával fogadott, minden a feje tetejére állt. És úgy veszem ki, hogy ez nagyon nem jó.

- Mi van?! - Kérdezek most már rá, megfogva.

- Megvannak a skálák, de ötöst soha nem mutatott, bajban van... - Zoe bajban van? Értetlenül nézek rá, és még hagyom is elmenni tőlem intézkedni. Szimplán olyan, mintha részeg lenne... képtelenségeket beszél. Zoe soha nem kerül igazán bajba, mindig kihúzza magát belőle, hogy-hogy most azt jelzi, hogy nem megy neki. Röhejesnek tartom az elgondolást, hogy valami szuicid hajlamú férfi aki magával végezni akar, Zoera veszélyt jelentene. Pont most... mikor az elmúlt hónapban éppen újra kialakul a kapcsolatunk. Mikor nemrég beszéltük meg, hogy annak ellenére is szeretem, hogy gyilkolt mert eddig azt hitte nem így van... mert elzárkózott előlem és most... most állást foglaltunk egymás mellett újra. Az elmúlt hetekben csak ezt csináljuk. Egymás mellett döntünk és elhatározzuk, hogy újra kezdjük. Mindig újra és újra átbeszéljük, mintha mind ketten megadnánk a másiknak a lehetőséget, hogy leléphessen ha akar. De végleg. Viszont mindig maradunk, mind ketten. Azzal viccelődtünk, hogy nem ma hal meg... Nem halhat meg... el nevetem magam. Több értetlenül néznek rám. Én pedig rájuk. Aztán Albus elém áll. - Szedd össze magad, nem vicceltem. Ha úgy ítéli meg, akkor baj van fent! Mi pedig nem tudjuk mi az Zayn. Készülj a legrosszabbra! - Rácsap a vállamra és ott hagy. Mi a faszról pofáznak ezek? Mi a legrosszabb? Nem értem... mi történik...? Sikítás a tömegből, felnézek de aligha látok valamit... vagy nem feltétlen értem mit látok. A telefonra nézek és látom... látom amint ott lóg a levegőben és kapaszkodik.

- Basszátok meg mozogjatok! Húzzatok fel még egy ponyvát! Azonnal! Készüljetek a kézi... - Albus osztja az utasításokat, én pedig nézem a kis telefont, mikor minden felettem történik élőben. Zoe ott fogja a fémet. Rajta csimpaszkodik a férfi, fújja a haját a szél. Egyszerre hagy ki három ütemet a szívem, mégis szilárdan állok míg lecsúszik a keze. Én pedig nem érnék fel, nem tudom elkapni csak állni ott és nézni. A telefonban látszik, amint belenéz a kamerába, ahogy a haja előre hull. Lassítva mozog a világ. Mintha én állítanám meg. Felfelé nézek, és látom amint eltávolodnak egymástól, látom Zoe testét milyen nyugodtan zuhan felém míg mellette a férfi csapkod. Lassan zuhan, mint amikor a moziban lelassítják, hogy jobban elöntsön az adrenalin. Biztosan betömsz három marék pattogatott kukoricát a szádba, és rögtön lehúzol fél liter kólát. Rosszul leszek, ahogy a vérem gyorsan kezd száguldani az ereimben. Ha levágnák a kezemet most, akkor biztosan több méterre spriccelne a vérem, annyira dolgozik a szívem. Annyira erősen adja a vért... az erőt... hogy megmentsem. Én pedig ott állok, pontosan úgy, mint mindenki más és végig nézem, hogy lezuhan mint egy beletörődött angyal. Talán nem én állítom meg az időt, talán mind egyszerre állítjuk meg az időt. Felemelem a kezem, mintha egy szuperhős lennék és lenne valami képességem, hogy megfogjam. Tudom, hogy lehetetlen de... valóban az? Tényleg képtelen vagyok megmenteni? Csak ott log magam előtt a kezem, sápadtan, halálra rémülve és értetlenül míg a férfi azon a fakult sárga felfújt szaron landol. Aligha pár másodperc... szerintem két szívdobbanásomba sem telik, de a mostani tempójából kiindulva ez talán három másodperc lehet. Zoe mellé érkezik három méterrel. A férfi mellé... a férfi ahogy belehuppan és könnyedén felfogja a testét mint egy madártollat, addig Zoe a ponyva már éppen megfeszülő részére érkezik, pontosan a szélére. Az jut eszembe, hogyha elég magasról esik valaki a vízbe, akkor az olyan, mintha a betonra érkezne. Szóval míg egy rohadt mocsadék gerinctelen férget rendeltetés szerűen megment az a szar... addig én végig nézem, amint Zoe konkrétan még le is pattan róla. A rohadt törékeny kis testét szinte kilöki az a semmirekellő életmentő ponyva. Nyög... hallom a tömegen át, ennyi méteren keresztül is, azt az apró elhaló és meglepődő nyögést amint belecsapódik a számára kemény sárga felületbe. Egy apró nyögés... semmi több. Aztán végig nézem, hogy lepattanva a betonra esik, olyan erővel, hogy fordul kettőt. Majd megáll a teste. Ott fekszik a fekete betonon, arccal lefelé, a haja eltakar mindent, a keze és az egyik lába olyant pózt vesz fel, hogy nem bírok pislogni csak nézni a nem emberi kinézetet. Csend... nem szól senki és semmi sem. Még a madarak zaját sem hallom, semmi éjszakai buli foszlányát. Nem hallom a kihallatszódó tévénézőket. Azért mert mind az ablakban van... és lefelé néznek ránk. Zoera.

- Cica... - én vagyok az első. Azt sem tudom, hogy mit csinálok, fogalmam sincs, hogy jön ki hang a torkomon. - Élet... - felé sétálok, senki nem mozdul. Mindenkit sokkolt. Nem csak engem... Albust, a rendőröket, a mentősöket. Akik erre vannak kiképezve... Ez nem történhetne meg. Zoe halhatatlan. - Élet! - erőteljesen szólok rá míg egyre közelebb verekszem magam a kővé dermedt testeken át. Meglátom, amint a hajánál pár árnyalattal erősebb vörös szín folyni kezd a betonon a feje irányából. Vérzik... vérzik a feje?! - Zoe... - olyan halkan nyögöm ki tőle három méterre. Aztán egyik pillanatról a másikra, mintha eltűnne a szuper erőm. Sikítás, mozgolódás, parancsok és emberek akik rögtön mellé mennek. A hátára fordítják a mentősök. És meglátom.

- Zoe... ne csináld ezt velem - hallom a morgását a mentősnek, látom a lenyúzott és betört arcát.

- Szedjétek ki! - Albus hangja mindent felülmúl. A ponyvára nézek, amiből segítik ki a férfit.

- Stabilizálni kell, azonnal! Nyissák meg az utat! Kórházba kell vinnünk! Le fog állni a légzése! - Értetlenül nézem, amint ott a földön kötik be neki az infúziót. Meg fog halni? Haldoklik...? Tényleg? A férfi remegve nézi a mögöttem elterülő haldoklót. Zoet nézi. Nem gondolkozok... ahogy azt mondják, hogy gyenge a pulzusa... túl gyenge úgy érzem mintha én sokkal erősebb lennék. Mintha az a dolog amit mindig vissza fogtam volna, most a holdra vonyítana... minden düh egyszerre robbanna fel bennem. És egyetlen egy célpontom van.

- Nem mozdítom el amíg nem adnak rögtön egy műtőt! Sérülhetett a gerince! Meghal pár percen belül ne szórakozzatok baszdmeg! - Ordítanak a telefonba... és ennyi kell. Megindulok, nem sietek, nem megyek lassan. A férfit szemelem ki magamnak.

- Megöllek! - nem ordítok, csak közlöm vele. Albus is megy, de félre lököm, valaki beáll elém de már a földön van. Nem veheti el tőlem senki...

- Megmondta - motyogja rám nézve, halkan és bambám. Megmondta...? Mit mondott meg?! - Hogy ez lesz... te vagy a férfi...? - Nem kéne ilyeneket mondania nekem most...

- Zain ne! - Hiába kiabál rám Albus, addigra már ütöm. Mindenhol. Teljes erőmből. Olyan erősen, amennyit soha nem mertem kiengedni, hátha megölök valakit. De most megakarom. Azt akarom, hogy halott legyen és én akarom megölni.

- Menj a kórházba vele! Szüksége van rád! - Albus leránt róla, Zoe felé lök... vagy legalábbis a lány felé, ami még maradt belőle.

- Zayn, ugye? - Rám néz a mentős ez pedig kitép abból, hogy megöljem azt a férget... - Veled van együtt?

- Honnan tudod...? - Zoe ezt elmondta ennyi embernek? Akárhányszor bekerültem valami rendőrségi ügybe, vagy egészségügybe mindig mindenki tudta, hogy nem csak Zayn vagyok... hanem Zoe velem van együtt.

- Mesélt rólad - rám mosolyog. - Gyere - rám parancsol, én pedig ahogy nézem a lehorzsolt, elájult lányt, törött végtagokkal... csak cselekedem és teszem amit mond. Szinte nem is emelkedik a mellkasa. - Te vagy az értesítendő személy nála... tudod a vércsoportját?

- B... mínusz - közlöm leülve a mentőben míg őt berakják. És indulunk is.

- Szólj be, hogy készítsenek vért B mínuszhoz! - Előre kiabál, én pedig Zoet nézem. - Oké haver, velünk kell maradnod - megpaskolja az arcomat míg átmászik a mentő másik oldalába és sorra injekciókat nyom Zoeba. - Mire allergiás?

- Semmi komoly... - motyogom az egyre inkább fehéredő bőrét nézve.

- Minden komoly!

- Por - nézek rá értetlenül. A porra allergiás.

- Oké... bocs - jegyzi meg míg a sebei köré nyom be most két-két tűt.

- Mennyire... rossz? - Zoe halhatatlan, soha nem hal meg. Egy kőkemény másodpercig a szemembe néz a mentős. Rendesen a szemembe.

- Erős lány.

- Nem ezt kérdeztem!

- Kevés - a másik mentős szól hozzám. Újra ránézek Zoera... annyiszor... a hajamba túrok és megtépem magamat. Annyiszor meghalhatott volna... miért most?! Hogy most?! Miért így?!

- Élet... - megszorítom a kezét... jég hideg. Nem szorít vissza. Nem történik... semmi. Csak fekszik ott öntudatlanul.

- Készüljetek a szállításra! - A sofőr kiabál hátra.

- Állj fel, mikor mi is, utánunk gyere csak ki, aztán kövess minket. Sietnünk kell. A másodpercek sorsdöntők. - Zsibbadtnak érzem magam. Mintha nem is lennék a saját testemben. De teszem amit mondanak, követem őket.

- Jézusom... mi történt veled kislány? - Az orvos olyan döbbenten nézi Zoet. Egy pillanatra le is dermed az ágy mellett. Követem őket, leginkább futva... és a kórház minden egyes dolgozója döbbenten nézi őt. Páran még keresztet is vetnek, legszívesebben letépném a fejüket. Olyan érhetetlen dolgokat hadarnak egymás között, amit valószínűleg Zoe röhögve fordítana le nekem emberi nyelvre.

- Nem érzem a pulzusát - egy nővér közli ezt be... a doki pedig rögtön felé hajol. Azt hiszem ki kéne küldeni engem, de senki nem vesz észre a műtőben. Eszembe jut Birmingham. Az, ahogy kitöltettem vele a jelentkezési lapját, és az, hogy milyen ideges voltam az egész miatt, hogy elfog hagyni. És most nézem őt, a műtő asztalon, amint levágják róla a pólót. Hallgatom a gyorsuló pittyegő hangot.

- Emelkedik a vérnyomás - hallok pár halk káromkodást és csak nézem őt... ez nem történhet meg. Tíz másodperc alatt legalább tíz pittyegő hang is van.

Aztán csak sípolás.

- Ne, ne, ne! Gyerünk kicsi lány, ne add fel! - A doki ráordít, aztán egy ápolóra és látom a defibrillátort. Bennem pedig megáll minden. Neki dőlök a falnak és nézem Zoe élettelen testét. Nem dobog a szíve. Leállt a szíve. A teste ívbe feszül ahogy a mellkasára szorítják a defibrillátort. A másodpercek bennem lassan törnek össze mindent. A sípolás töröl az agyamból mindent és marad Zoe csupasz lénye helyette. Halott. A tizenhetedik másodpercben már a falnak dőlök és levegőt sem bírok venni. Zoe meghalt... a szemem előtt. Éppen most. Kiengedtem a karjaimból és meghalt. Most halt meg... Ez a Joker kérésem... valaki rugdalja vissza, könyörgöm! Bármimet oda adnám érte... az életemet, a lelkemet! - Adrenalint! - Végig nézem amint beledöfik a szívébe. Látom, amint az orvos szinte rátehénkedik és szívmasszást végez. Nem fogom fel mi történik, de azt igen, hogy soha nem is fogom felfogni azt ami most történt. Nem értem, milyen az a világ, amelyikben ő nem lélegzik. Olyan szürreális, mintha egy álom lenne. Ránézek az órára, aztán újra Zoera és vissza az órára. Azt mondta ha túl horror szerű a helyzet, ő mindig ezt csinálja, hogy megtudja, vajon álmodik-e. Mivel az álmokban az órák sosem működnék. De ez ugyan úgy kattog tovább... negyven másodperce halott. Negyven másodpercet már léteztem egy világban amelyikben ő nem. És úgy érzem az én szívem is mindjárt leáll. Annak ellenére, hogy mindenki kapkod, ordít és mozgolódik, ő duplán olyan nyugodtnak tűnik. Talán azért mert halott. Álmában sem ilyen nyugodt, vagy a karjaimban. Soha nem ölelhetem meg többé a meleg bőrét, és nem érezhetem amint rám csimpaszkodik. Nem fogom látni, a tetkóit és nem ad majd puszit a mellkasomra. Éveket basztam el. Faszságokon akadtam ki... és most itt van amitől mindig is rettegtem. A holtteste. Előttem fekszik és küzdenek az életéért. Amikor először eljött velem bulizini, amikor haza vittem magamhoz, és mikor életemben először aludtam vele... nem gondoltam erre. Ahogy akkor sem, mikor összeköltözünk. Vagy mikor kidobtam.

- Átléptük az egy percet Jason - halkan szólal meg egy nővér. Egy perc. Egy perc túlságosan megváltoztathatja az életedet. Pontosan tisztában vagyok ezzel. Az életem csupa egy perces téteken alapult. Egy perc alatt léptem be az omeglébe. Egy perc alatt varázsolt el Zoe. Egy perc volt bejutnom az X-faktroba és egy percembe került az is, hogy megkérjem a kezét. Ahogyan az is, hogy kimondjuk azt, hogy vége. És most egy perce halott.

- Ne... - csak ennyi jön ki belőlem. És abban sem vagyok biztos, hogy tényleg én mondom-e ki. A doki nyom rajta még egyet, aztán hátrább lép. Az a sípoló hang ketté tépi a gondolataimat. Arra késztet hogy puszta kézzel elpusztítsak egy országot. Állunk ott mindannyian és nézzünk amint egy halhatatlan meghal. Az a rohadt sípolás ami emlékeztet, hogy nem ver a szíve... az a sípolás ami most olyan, mintha a halál röhögne mindenki képébe ebben a teremben. A sípolás ami az én életemet is elveszi nem csak az övét.

- Fable! - A doki ráordít, és végig nézem amint ökölbe szorított kezekkel méreggel a mellkasára üt. Összerezzenek, annyira csúnya az-az erős ütés, a bordája reccsenése és ahogy a teste kicsit megemelkedik. - Gyerünk baszdmeg! Ne szórakozz kislány! - És újra ráüt arra a törékeny testre ami már így is összetört. Megindulok, hogy beleverjem a fejét a falba... aztán megszakad a sípolás és helyette jön egy abszurdan ható pittyegés. Aztán még egy... és még egy.

- Úristen - a mentős leheli ki, aztán újra mindenki körülötte van. A doki párat hátrább lép, kapkodja a levegőt, látom amint megtörli az arcát. Rám néz, megrázza a fejét és vissza lép.

- Hány másodpercig volt halott? - A doki kérdez rá.

- Kilencvenhat - lecsúszok ott a padlón és ráütök. Édes istenem... köszönöm.

- Gyerünk kislány, jöjjön az a halál utáni sírás! 

Nem jövök mentségekkel, sajnálom.