258. Rész

x--- Zoe Fable ---x

Arra gondolok, hogy Zayn pont ezt mondta: le akar vadászni egy terror szervezet, nem biztos hogy mennem kéne. Arra gondolok, hogy azt mondtam nem ma halok meg. Arra gondolok, hogy azt mondtam ez az utolsó munkám most egy ideig, míg rendbe nem szedem magam. És mikor olyan szomorúan néz rám a férfi, de úgy fordul felém, hogy bármikor megtudjon ragadni, ha menekülni akarnék, szimplán annyi jön ki, hogy...

- Ne - ...ne. Ne most.

- Sajnálom - újra zokogni kezd, hát így nekem is lassan zokogni van kedvem. - Ha közelebb jönnek leugrok és magammal rántom! - Kiordít én pedig összerezzenek, a vörös hajtincseimen át nézem őt. Mindenkinek más a halál, nekem most ez a férfi lesz? Annyi mindent túléltem és pont ez?

- Nem kell ezt tennie. Higgye el, mi is tudunk annyit fizetni, hogy...

- Ha nem teszem, akkor megölnek. Engem és a családomat is! Mindenkit! - Rám ordít én pedig összeszorítom az ajkaimat.

- Pszichológus vagyok... a legjobb. Tudom, hogy nem ezért hívott ide, hanem azért, hogy megkapja amit akar és ez jelen esetben a halálom és a vele járó beígért pénz amire semmi garancia sincs, hogy megkapja, de elismétlem: A legjobb vagyok. Elsorolom mi történhet - széttárom a karomat és veszek egy mély levegőt. - Megpróbálok hátrafelé vissza menekülni, maga pedig utánam veti magát és leesünk. Megpróbálok elugrani a tetőig, ha összejön, maga rám ugrik és leránt. Ha nem jön össze, csak utánam ugrik. Megpróbálnak értem jönni a fiúk a tetőn, de meglátja és leránt magával a mélybe. Következő lépés: zuhanás. Zuhanni fogunk, maga úgy fog járni mint minden más öngyilkos: a zuhanás háromnegyedénél rájön, hogy élni akar és pánikba esik. Csapkodni fog. Én nyugodtan fogok zuhanni lefelé. Innen sok lehetőség ágazik. Mindketten ráesünk a ponyvára, és nagy eséllyel mindketten meghalunk, mert a fejünk összekoccan, mivel túl magasan vagyunk. Talán az egyikünk előbb leér, így a másik már a kifeszített ponyvára érkezik... szinte mint a beton. Vagy persze egyikünk sem esik a ponyvára. Zuhanunk... én vagyok a legjobb, szóval elfogom önt magamtól lökni, feltehetően abba az irányba amerre a ponyvát vélem. Ön a ponyván landol, egyelőre élve és sokkosan. Én a betonon, mindenki mást sokkolva. A kamerák felfogják venni, ahogy szétloccsan az agyam, és valószínűleg minden csontom eltörik. Ez lesz a pillanat amikor mindenki sokkot fog kapni oda lent... mindenki. Szóval még önt sem fogják kihúzni a ponyvából, onnan pedig egyedül nem fog kijönni. Ott fogok feküdni holtan, aztán kihúzzák magát, meglátja mi lett a testemből, arra gondol, hogy ezt már elmondtam magának - elmosolyodom... - Megfogja bánni, újra sokkot kap, hogy megölt valakit. Azzal akarja majd közben nyugtatni magát, hogy ezt kellett tennie. És a pillanat... ez az a pillanat - felemelem az ujjamat - A pillanat, amiért hiába haltam meg. Mert maga élni fog miután földet értünk, mert ez a munkám és ha beledöglök is túl fogja ön élni... de emlékszik arra, mit mondtam a gyerek kérdésre? A srácot? Ott van lent. Szóval életem szerelme, akit ismerek tini korom óta, aki miatt itt vagyok most, látni fogja a holttestemet. És az lesz a pillanat, ahol mindenki meghal, aki az útjába áll, csak hogy megölje magát. És az fájdalmasabb lesz, higgyen nekem - összeszorítom a fogaimat, visszafogom a sírást, vissza akarom fogni. - Mert ismerem azt a férfit, és tudom, hogy a poklot elő tudná hozni, ha előtte halnék meg. Ha akkor halnék meg, mikor már megkapott és ő kiengedett a kezei közül azért, hogy feljöjjek ide mikor pont ezen viccelődtünk, hogy nem ma halok meg! - Ez kurvára nem lehet igaz! - Vagy meggondolja magát, vissza megyünk a tetőre és segítek megmenteni a családját.

- Nem érti... nem érted!

- Magyarázza el! - rákiabálok. Életemben először egy kezeltemre rákiabálok.

- Nincs menekvés! Elmondta, hogy nincs menekvés! Ha nem halok meg, majd megöl más. A barátja... azok a tagok! Ha nem halok meg, és maga sem hal meg, akkor a családom hal meg! Ebben sehogy sem nyerhetek!

- A gyerekei apa nélkül fognak felnőni, ráadásul úgy, hogy tudják az apjuk egy gyilkos. Maga szerint ez a jobb út mintsem az, hogy elköltözzenek?! - Miért nem értem néha az embereket... miért nem tudom felfogni miért választotta ezt az utat?! Egyszerűen rám ordít, elordítja magát. Úgy ahogyan én tettem, azután hogy megöltem annyi embert. Szimpla ordítás. Amolyan kétségbeesett vad állatéhoz hasonló. A szél fúj, hideg van... Zayn azt mondta megfázok. És valóban erre gondolnék, hogy megfogok fázni ha hamarosan nem jutok be az épületbe... de nagyon úgy tűnik, hogy már nem fogok bejutni az épületbe. Erőteljesen kár a nátha miatt aggódnom. A szél olyan bizonytalanná tesz a fém pallón... a hajamat az arcomba fúj, átkozom magam a hajgumi hiánya miatt. Nézem a beesett és sötét karikás szemű férfit előttem, erős barna hajjal. Csapzott öltönyben, szét hullva. Mikor megkérdezték, hogy néz ki a halál egy csontvázat képzeltem el kaszával és fekete csuklyás ruhában. Aztán némi idő elteltével már egy szobát láttam ha a halálra gondoltam. Aztán egy képzeletbeli arcot, örült és keskeny szemek. Keskeny száj, nagy orr. Kopaszodó, fura és beteg mozgás... de erős alkat. Valahogy

összegyúrtam az embereket akik valaha meg akartak ölni. Szóval fogtam ezt az alakot, beleraktam abba a szobába és ezt láttam, ha a halálról kérdeztek. És most itt látok, egy vézna férfit, még csak nem is szörnyű megjelenéssel, egy tető tetején... és ő a halál? Ez lenne a halál? A halálom ez a férfi és a mélység alattam? Röhejes. Meghalni ilyen fiatalon? Kiábrándító... és bénító. Nem félsz a haláltól míg nincs vesztenivalód. És hosszú idő óta úgy érzem újra, hogy van. És ez rohadt rosszkor jön.

- Zoe! - Oldalra nézek, tudom hogy a srác azt várja tőlem, hogy mondjak valamit, vagy jelezzek valamit, hogy mégis mi legyen. De nem tudom... nem tudok minimális esélyt adni egy ötletemnek sem... már ami van. Fogalmam sincs hogy juthatnék ki ebből a szituációból. Szóval megvonom a vállam és vissza nézek a saját, megszabott, egyéni halálomra.

- Nos...? Átgondolta amit mondtam? - Nem rám néz, a helikopterre, ami olyan közel van hozzánk hogy legszívesebben káromkodnék és lecseszném a pilótát, mert kurva erős szelet csinál... ami nem segít. A megjelenésével, pedig a kedves úr figyelmét is eltereli rólam. Ami pont annyira elég, hogy ne reagáljon semmit arra, amit kérdeztem, de annyira nem, hogy mozoghassak. Én is szemügyre veszem a helikoptert... a reflektor könnyedén égeti ki a retinámat... ez nem szövetségi gép. Ezek sajtósok?! Ki a faszom enged ide...

- Oh... - csak ennyi jön ki mikor felismerem az egészet. Már értem miért vannak itt. És miért nem hat rájuk a felszólítás, vagy miért ignorálják. Lefogják filmezni a halálomat... kaszálni fognak vele.

- Sajnálom - lefelé mered a férfi, és most már én is lenézek. Azért még mutatok egy gyenge kabbét a kamerásnak. Ez undorító. Ebből gazdag lesz valaki... hogy meghalok. Mi van a halál után? Úgy érzem elkéstem a témával... előbb kellett volna letisztáznom ezt magamban. Hirtelen úgy érzem nincs semmire időm és túl sok mindenre kellene még. Nem tudom mi van a halál után... vagy apám vár a fehér alagút végén, vagy szimplán elúszik a tudatom és... és nem lesz semmi. Konkrétan fájóan semmi. Nem akarom elveszteni a tudatomat... nem akarok elfeledkezni az életemről... túl sok minden történt velem, nem akarom kidobni a kukába. Egy kukához hasonlítom a halált... talán a halál előtt szokás megőrülni is? Nem rémlik erről semmilyen tanulmány. Legalábbis nem konkrét. Újra felnézek a férfira...

- Én sosem hagyom magam... - én nem szoktam belenyugodni. Én küzdök... Kibaszott Fable vagyok... eltemettek, megkínoztak... nem fogok vele kézen fogva leugrani!

- Tudom - Halott szemekkel néz rám, mintha ő már földet is ért volna. Láttam ezt a tekintet a tükörben már. Láttam ezt már Zayn szemében is. Zayn. Ha túlélem poénkodna vele. Ahogy mindenki más is... Az ikrek biztos mondanának valami szar poént, mondjuk hogy nem fájt-e mikor leestem a mennyből mert egy angyal vagyok. Úgy kell majd a cafatkáimat összekaparni a betonról és majd slaggal lemosni a vért. Egy mosolyt mégis megengedek magamnak, a szar vicc miatt amit most találtam ki a saját halálomra. Lenézek a kézfejemre, arra amelyiken a kisujjam már rég halott. A pillangóra. A halál pillangójára. Veszek egy mély levegőt... nyomok a saját kézfejemre egy puszit, ez az egyik kedvenc tetkóm Zayntól magamon. Aztán hátrább csúsztatom a lábam... és felveszem a védekező pózomat.

- Maga lesz a harmadik akit nem tudtam megmenti, és a következő akit megölök azért, mert a helyzet kikényszeríti. Kérem, gondolja át - félek. Nagyon régen féltem és most annyira kislánynak érzem magam. Felzokog és nekem ront. Elütöm az egyik karját, az egyik kezemmel támaszkodom a kevés kis helyen a lábam előtt. Felé rúgok, veszélyes de szükséges mozdulat, nem tudok máshogy védekezni. És kidől az egyensúlyából... Elakad a lélegzetem ahogy dőlni kezd, én viszont ott maradok még egyenesbe. A lábam félig a levegőbe valami capoeira mozdulat közben. Próbálnék elhúzódni tőle, a szemében látom a színtiszta pánikot. Próbál belém kapaszkodni... bárhol. Látom, hogy felém nyúl. A hajamban érzem a kezét, a másikat pedig a kezemen amivel támaszkodom. És ő zuhan... és ő fog engem. Így én is átlendülök.

- Baszki! - Reflexszerű reakció tőlem, azt hiszem amint érzem a súlyát magamon. Aztán már fejjel lefelé találom magam... összekulcsolt lábakkal a vasrúd körül. Fáj... a vádlim sikít, hogy engedjem el... de mindeközben lefelé nézve látom a férfit rajtam lógni és a több tíz méter mélységet. - Úristen - talán ideje hívőnek lenni. Ideje elmondani egy imát.

- Dögölj már meg! - A képembe ordít, míg cibál én pedig tartom minden erőmmel. Minden régi táncos és balettos erőmmel, minden edzésemmel amit a lábaimra szenteltem... az izomzatomra. De fáj... annyira rohadtul fáj! A karom, a hajtövem a lábaim... a gerincem. Összeszorítom a fogaimat és várok, hátha jön valaki aki felhúz majd... mert jönnie kell, ugye? Felnézek, próbálok felnézi és felhúzni magam. Esélytelen. Főleg miközben ez az idióta himbálódzik és rángat engem. A vér kezd a fejembe szállni. Pedig mindössze hat kemény másodperce lehetünk itt, mégis egy örökkévalóságnak tűnik. Sokszor éreztem már, hogy a testem feladja... de most elutasítom ezt az egészet. Csak várok, hátha. És mikor ordítok a fájdalomtól akkor látom meg az első fejet kikukucskálni a peremről. Azt hitték leestem?! Miért nem jöttek eddig?! Látom a döbbenetet a szemén... aztán ahogy óvatosan átmászna... Valami apró nyüszítés szerű hang jön ki belőlem míg a lábam lecsúszik. Ne... kérlek istenem ne... könyörgöm ne! Aztán megérzem a zuhanás hatását. A gyomrom liftezését, a hajam felfelé száll. A kezem úgy nyújtom a saját kollégám felé mintha még megfoghatná... aztán észbe kapok a mellettem lévő üvöltözésre. Zuhanunk, megfogok halni és muszáj őt megmentenem. Szóval felé fordulok, aztán hassal a föld felé. Édes istenem, elzsibbadok. Megnézem a sárga ponyvaszerűséget, becélzom a férfit és arra taszítom, így eltávolodik tőlem, bár némi hajjal a kezében. Aztán újra hátat fordítok a földnek és a távoldó emeletet nézem, mintsem azt, mikor ér utol a vég. Elrontottam... nem akarok meghalni. A kamerán lévő vakú pedig mégis olyan mint a fehér fény. Könyörgöm... istenem... nem akarok meghalni!