256. Rész

x--- Zoe Fable ---x

- Azért, mert én vagyok a legjobb! - Szimplán ráüvöltök, mert elszakad a cérna nálam is.

- A legjobb?! A legjobb aki annyira rohadt labilis, hogy elfordulni sem merek! - Albus pedig simán vissza ordít. A képembe. Mindenki előtt.

- Mindenki tudja jól, hogyha nem engem küldesz oda be, hanem ezt az istenverte puha pöcst, akkor meghalnak bent! - Ez a srác egy nyomorék!

- Zoe...

- Te is tudod - széttárom a karomat... régen éreztem magam ilyen kétségbeesettnek.

- Nem.

- Albus, figyelj é...

- Mint a főnököd és felettesed mondom, hogy nem! Megtagadod a parancsot?! - Elhallgatok és csak megszeppenve nézek rá... aztán a srácra. Greg? Azt hiszem Greg. - Indulj be most, gyerünk! - Albus lök rajta egyet és kissé megszeppenve de egy gúnyos mosollyal elindul. Helyettem. Kibaszottul helyettem! Életemben először végig nézem, hogy valaki más elvesz tőlem egy ügyet. Hogy mást választanak helyettem a szakterületemen.

- Cseszd meg Albus... - motyogva jelentem ki neki, míg nézem, amint belép a bankba aminek elől üvegek a falai.

- Zoe, én csak védelek és... - megrázom a fejemet és összeszorítom az ajkaimat.

- Soha nem történt még velem ilyen, soha... ez... ez szégyen - végig nézni, hogy egy frissen szabadult diplomást előbb beküldenek oda mint engem. Nem tartom magam sokra, alapvetően mint ember nem. Nem vagyok jobb, talán megkockáztatom, hogy rosszabb vagyok mint mások. De a szakmámban... mint pszichológus, mint túsztárgyaló...  ez... ez fáj. Soha nem utasítottak még el munkában. Minden más téren igen, de munkában még soha sem. Szóval csak állok ott és nézem a kézmozdulatokat. Nem alakul jól... vagy már csak ezt akarom bele látni mert megbántott vagyok. Percek... feszült percek és semmi nem történik. Mármint számunkra. Semmi jelzés Greg felől. Nincs több halott, nem mehet be a mentős, nem jön ki senki. Csak a gesztikulálások. Sok ilyen helyzetben voltam... tudom mikor mi történhet, ha nem is sokkal előrébb, de tíz másodperccel korábban már megtudom mondani, hogy ki mit fog tenni. Szóval most lassan felemelem a kezem, mert nem vagyok odabent és nem hallom a hangsúlyokat.

- Mi az? - Albus dühösen mordul rám, én viszont nem tépem el a tekintetemet róluk.

- Fedezékbe! - Elkiabálom magam és abban a pillanatban már át is csúszok a kocsi motorháztetején és lekuporodom a kocsi mögé. Jó tudni, hogy van még szavam, mert mindenki rögtön követ, és rá pár másodpercre meghallom, hogy kitörik az üveg... a golyók pattogását a kocsikon. A sikolyokat. A kocsinak dőlve meredek előre, míg körülöttem megkezdődik a lövöldözés. És szimplán várok míg vége lesz... mert beszélni már nem tudok, fegyverem nincs. És ha lenne sem emelném fel. Szóval ülök és várok a pattogó hangok között. Míg végül felállhatok újra és végig nézhetem hány sebesült lett... hány embert raknak hullás zsákba. És milyen rémült fejjel ül a lépcsőn Greg. Én pedig Albusra nézek aki feszültnek tűnik.

- Gondolom rám amúgy nincs is szükség - megveregetem a vállát, és hallom, hogy mordul egyet.

- Zoe!

- Ne Zoezz nekem! Én szóltam neked előre! Ismersz!

- Annak fejében döntöttem úgy, ahogy... mert ismerlek!

- Tudnod kéne, hogy minden ami megnyugtat az a munkám és hogy bemehetek oda! - A pusztításra mutatok. - És te elvetted tőlem...

- Minden ami megnyugtat? Nem látom bent Zaynt...

- Mert Zayn már elég rég óta nem játszik olyan szerepet az életemben, hogy beszélhessünk róla. És ezt is kurvára tudod Albus!

- És azóta őrült módjára próbálod magad kinyíratni, hogy hősi halált halj! - Rám ordít, én pedig megszeppenek.

- Ez... nem igaz - higgadtan válaszolok neki. - Lehet, hogy vakmerőbb lettem, de sosem vártam és álltam tétlenül, hogy megöljenek, és igen is mindig küzdöttem.

- Zayn nem az aki lenyugtat téged? Hallod te magad... dehogy nem az...

- Főnökként mi közöd a magánéletemhez?!

- Barátként van hozzá közöm...

- Oh, a barátaim megbíznak bennem!

- A barátod vagyok, és a főnököd.

- Ha nem tartasz alkalmasnak a feladatra, akkor minek alkalmazol?!

- Jelenleg nem tartalak rá alkalmasnak, alapvetően...

- Kussolj... - felemelem a kezemet és körbe se nézve indulok meg haza. A SAS elég jónak tart, de az F.B.I. már nem. Szétesik az életem.

---

Az ember mindig meglepődik azon, hogy mennyit változik. Lehet az egy évtized, egy év, pár hónap... vagy egy hét. Van, hogy történik valami és onnantól kezdve van az előtte és az utána. Az első nagyon erős választóvizem apa volt. Aztán az első halál közeli élmény... aztán újra és újra és újra. És mindig meglep és mindig más és mindig félek és... mindig túl élek. Mégis... a mostani énem és az-az énem aki felvételt nyert a Harvardra... nem bírom felfogni. Fogalmam sincs, hogyan lehetettem az-az ember és most hogyan lehetek ez. Nem tudom ép ésszel felfogni azt, hogy lehetek ennyire más, mint ott és akkor. Megkeseredtem. Megnyomorodtam az élettől. Röhejes, húsz évesen nem kéne így lennie. Húsz évesen nem kéne idősnek éreznem magamat. Oldalra hamuzok és újra beleszívok a cigibe. Szóval alapvetően, jobban pofán vág egy videó a régi önmagamról, mint az, hogy meg akar ölni valami terror szervezet. Mint hogy elutasítják a munkámat... mert szíven vág ez az egész. Rémlik mikor Zayn azt mondta nekem, hogy részvétem, amiért meghalt a lány akit szeretett. Jobban fáj most, mint amikor mondta... jobban fáj most, így, hogy látom is. Hogy valójában... tényleg meghalt. Őt megölték, őt tényleg megölték. És most az internet ismét tele van velem... újra. Mert most ők is felfogták hogy... meghalt az a lány. Szóval most R.I.P.ZoeFable... mindenki ezt írja. Én pedig ülök egy padon, lélegzem, szívom a cigit éjjel, hallom a tücsköket, az éjszakai várost... és... és gyászolnak. Újra. Újra meggyászolnak, mint Haydarnal. Felállok és megindulok... elfogok késni. Nem szeretek késni. Soha nem szerettem... Átkarolom magamat, hideg van... jó ötletnek tűnt kiszellőztetni a fejemet és nem kocsival jönni.

- Hello szépség - elfintorodom míg felnézek rá és csak arra tudok gondolni mit reagált volna erre a régi énem. Mosolygott volna és elpirult volna... most pedig... röhejesen szar köszönésnek érzem tőle, mikor tudja hogy nézek ki. Ismeri a testemet és azt a rohadt sok heget rajta...

- Szia.

- Szia? Na most mi? - Kérdez rá tovább vigyorogva. Tudja... tudnia kell.

- Ne hazudj.

- R.I.P. - biccent nekem.

- Jogos.

- Úgy érzed? - Kíváncsian néz le rám, én pedig fel rá.

- Hogy maradtál ugyan az?

- Miattad - megvonja a vállát szimplán. - Vissza rángattál mindig, de egyébként én is változtam csak... csak nem annyit cica. De ezzel nincs baj.

- Mármint mivel nincs baj velem kapcsolatban? Az öngyilkos merényleteimmel, a megcsömörödött személyiségemmel, vagy a leszarom énemmel. Aki kimer veled jönni éjjel egy sétára és cigire mintha normálisak lennénk mikor meg akarnak ölni.

- Téged mindig megakarnak ölni Zoe - felhördül én pedig egy mosolyt megengedek neki.

- Jó volna visszarázódni, tényleg. Csak már nem tudom, hogyan kéne. Nem megy.

- Lehet, hogy kiégtél - átkarol és magához húz én pedig felpillantok rá.

- Csak akkor hagyom abba, ha meghalok. Ezt már megbeszéltük Zayn.

- Komolyan át kellene gondolnod, nem azt mondtam, hogy hagyd ott. Csak hogy pihenj. Lassan öt éve hajtasz egyfolytában... a tini, bulizós éveidet dolgoztad el.

- Ahogy te is.

- Melós volt, de buli. Én rengeteget buliztam... és éltem meg. Ahogy te is, de máshogyan. Én jó értelemben. Én nem fegyverek között.

- Szar.

- Tudom... komoly témákat is felhozhatok így este? - Halkan kérdez rá, míg cigire gyújt, szóval követem a példáját. Hiszek neki, ha cigi kell hozzá.

- Este mindig mindenki őszintébb, a mai napig nem tudom miért... de amúgy persze. - Vállat vonok, sokkal több szar nem történhet már velem.

- Pár hónap és lejár a szerződésem... - Ennyi idő el is telt?! Öt éve a bandában van már?! Elképedve nézek fel rá... beugrik a kis kép rólunk, még fiatalabban... sokkal kevesebb tapasztalattal. Náluk, Bradfordban. Annyival férfiasabb lett... magasabb, izmosabb... és tele tetkóval. A legtöbbje miattam. Elmosolyodom... nemsokára lejár a szerződése.

- És? Mit tervezel?

- Ha maradok a bandában, marad Perrie. Ha kilépek...

- Ha kilépsz nem marad semmi, csak a mocsok és utálkozás és...

- És te. - Beleszívok a cigibe válasz helyett először.

- A fiúk tudják?

- Szerintem sejtik... mindegyikünknek ki van a fasza már a szerződésekkel és csicskáztatással. Zoe én énekelni akarok... de azt amit akarok. Énekelni azokról a dolgokról amiket át is érzek, amikből van tapasztalatom. A szerelmes számok jók, átérzem én őket de... de nem ilyen formában. Magam akarom írni, magam elénekelni és eldönteni hogyan adom elő. Szabadabban írni. És ha ez csak annyit jelent, hogy egyetlen egy káromkodást is belerakhatnék végre egy számomba akkor már jobban érzeném magam igen is. Szimplán... úgy érzem túlnőttünk már mindannyian ezen a bandán. Ki akarok lépni... és... ha esetleg... szóval ha mi... összejönnénk újra. Igazán, nyilvánosan. Rendesen! - nem néz rám, a cigijébe szív és oldalra pillant, de nem rám. - Örülnék neki, úgy érzem újra helyre jönne az életem minden kis részlete. Akkor nem érdekelne mit mondanak rólam. Mert ha elmegy minden pénzem akkor is elmondom, hogy ismerlek régóta, és te löktél oda közéjük és te voltál a támaszom. Büszke vagyok rá, szóval el akarom majd mondani mindenkinek, ha beleegyezel. Viszont úgy érzem, akkor is kifogok lépni, ha nem támogatod és nem jössz velem újra össze. Azt hiszem sikerült eldöntenem... remélem - kifújja a füstöt és nézem őt.

- Szóval kilépsz?

- Ki.

- Mikor mondod el nekik?

- Mikor lebeszéltem már az ügynökséggel is. - A lába elé dobja a cigit és rátapos.

- Ugye tudod, hogy elképesztő reko...

- Persze. Világ elsők vagyunk, a legnagyobbak, a leghíresebbek, ezeregy dolog amit megdöntöttük rekordok terén. Levettük a világot a lábáról... mindenki ismer, hatalmas a nevem... de... jó ez. Ez így jó volt, örülök, hogy elértem. De ugyan arra a sorsa jutok mint te, ha nem lépek ki. És te szarul nézel ki - kicsit nekem jön vállal, tudom, hogy nem megbántani akar de azért az őszinte szavak néha igen is marnak. - És te? Te folytatod, nem változtatsz semmit és az a sorsom, hogy végig nézzem amint elpusztítod önmagadat? Vagy ami megmaradt belőle.

- Ez vagyok én, Zayn. Nem csak egy részem maradt meg... csak átalakult.

- Van ilyen visszafordító varázslatod? Szerettem a lányt aki képes volt velem táncolni az utca közepén és sírásig nevetni velem.

- Tudod hol van az a lány...

- R.I.P. - Halkan morogja de meghallom és csak elfintorodom.

- Nem tudom mi lesz. Bele kellene gondolnod, hogy egy terror szervezet megfog ölni.

- Remélhetőleg nem ma este, szóval beszélhetünk a jövőről... vagy jövőnkről.

- Azt kérdezed, hogy mit kezdek munka téren, vagy azt kérdezed mit teszek veled?

- Is-is.

- Korrekt. - Felsóhajtok ő pedig elmosolyodik. - Minek tepersz még mindig értem? Felfoghatatlan.

- Szeretlek... sajnálom.

- Sajnálod? - Felemelem az egyik szemöldökömet és úgy nézek fel rá, ő pedig csak elvigyorodik.

- Őszintén nem, de úgy éreztem elvárod, hogy szabadkozzak emiatt.

- Nem várok el soha semmit.

- Régen nem vártál el soha semmit.

- Nem változtam meg teljesen...

- Kerülöd a témát és nem akarsz nekem nyíltan nemet mondani, vagy konkrétumot is mondasz végre, Zoe? - Beáll elém, én pedig megtorpanok míg felnézek rá.

- Sok lesz a mocsok.

- Ez egy igen?

- Ki fognak készíteni téged.

- Tudom. - Teljesen őrült...

- Ha elmondod az igazat, mindenről, akkor...

- Akkor oda mindenem amim valaha volt, a pénzemtől a szerződéseimen át minden. De megoldom, talpra állok majd valahogy, viszont akkor is elakarom mondani.

- Ugye tudod, hogy nekem még van munkám és lesz, és vagyonom és házaim és te... meg én... szóval közös kassza?

- Te tényleg közös kasszaként jelented ki nekem, hogy van esélyünk együtt? - Az arcomba nevet, felszabadultan és tényleg boldogan én pedig elvigyorodom.

- Szimplán azt mondtam, hogy számíthatsz rám, és fent tudom tartani az elvárásaidat és szükségleteidet ha a pénz szemszöget néztünk.

- Máshogy is fent tudod tartani őket. Más szemszögből is.

- Dolgozni akarok.

- Élni akarok, veled.

- Ez most már végleg szól vagy...

- Rajtad múlik, ha kidobsz akkor nem mondom, hogy örökké - közelebb lép hozzám én pedig kissé megszeppenek a közelségétől. Régen csókoltam meg.

- Zayn, ez elég komoly kérdés.

- Elég ideje agyalok ezen, én tisztában vagyok azzal mit akarok és hogyan. Te?

- Szeretlek, de ne utálj a munkám miatt.

- Mindig ez a feltételed, én meg már leszarom. Csak... lehetne, hogy végre mi ketten, nyugodtan legalábbis a körülményekhez képest? Szeretlek Zoe... tudsz rólam mindent, én rólad mindent. Nyitott könyvek vagyunk egymásnak... nem tudom kivel élhetném le az életemet, ha nem veled. Jó volna, ha újra a barátnőm lennél.

- De szigorúan akkor hozzuk nyilvánosságra, ha lejárt a lemezszerződés - felmutatom a kisujjamat ő pedig lehunyja a szemeit és a homlokát az enyémnek dönti. Érzem a kezeit a derekam körül. Átkarolom a nyakát és hozzá bújok.

- Nagyon... nagyon hiányoztál, élet.

- Ne hozz zavarba, nem akarok elérzékenyülni - a nyakába motyogom ő pedig halkan felkuncog. Hátrább hajol, látom azt a mosolyt ami még mindig azt érezteti velem, hogy csak tizenhat éves vagyok. Ez a mosoly vissza tud repíteni az időben. És amikor újra megcsókol? Ennyi szar után? Mámorító... annyira ellazít... akkora megkönnyebbülést érzek a testemben és az elmémben. Kettőnk közül viszont ő húzódik el, mikor a telefonom másodjára is rákezd a rezgésre.

- Hajrá - előveszem és megnézem a nevet... Albus. Szerintem ő is letudja olvasni. - Hajnali egykor kétlem, hogy jóéjszakát akar kívánni - halkan motyogja én pedig felveszem.

- Hol vagy?

- A városban.

- Miért?

- Zaynnal el...

- Kellesz.

- Most? Miért? Nem lehetne, hogy most ne? Tudod eléggé...

- Múltkor ez volt a bajod, hogy nem téged hívlak. Azonnal gyere a címre amit átküldök, valaki leakar ugrani.

- Mások is lebeszélhetik erről, húzzatok fel egy olyan nagy felfújható izét alá és kész...

- Érted kiabál Zoe. Ráadásul valami menő cég igazgatója szóval elég sok a kamerás...

- Értem kiabál?

- Most mondtad, hogy egy terror szervezet akar megölni, én nem mennék - Zayn morogva közli a véleményét mellettem.

- Felsőbb utasítást kaptam, hogy hívjalak téged...

- Felsőbbet? Kezd elegem lenni a nagy fejesekből, tisztában vagy vele, ugye?

- Csak gyere... - kinyom, aztán rá három másodperce ott a cím a telefonomon...

- Legalább ezt már le akartad mondani miattam, értékelem - felmutatja a kocsikulcsát és megindul. Gondolom elvisz, mert hátra néz rám... szóval akkor most dolgoznom kell?

Boldog Karácsonyt drágáim! Élvezzétek ki és pihenjetek sokat! <3