249. Rész

x--- Zoe Fable ---x

Egy estére feltenni mindent? Elég idegesítő érzés. Feszengek... szóval csak ülök ott a széken, a kis fekete koktélruhámban, aminek nincsen, háta. Helena állítja, hogy ez az "A" vonal nekem nagyon jól áll, a bokámat nézem, milyen fura pózban áll, ha oldalra döntöm a magassarkúmat. A hajamat csavargatom és várok, hogy kopogjon, csöngessen vagy... vagy valami. Nem tudom... azt mondta, hogy elegánsba várjam, szóval várok. Fura, soha nem kellett igazán várnom semmire már egy jó ideje. Ha mentem valahova, akkor időre mentem, pontosan. Ha valami meló volt, akkor még rám vártak, amíg hajnali háromkor pizsi helyett valami másban megyek ki az utcára. Nem vártam soha semmire és senkire. Zayn pedig folyton várt rám, legalábbis már egy ideje. Én pedig most várok rá, pedig csak perceket... mégis idegőrlő. Már mennék, már túl lennék az egészen. Mintha valami szar vizsga lenne... édesistenem. A telefonomat nézegetem ötpercenként aztán két koppanás az ajtómon és már fel is pattanok. Elég gyorsan, megbotlok és a falon támaszkodom meg. Veszek egy mély levegőt az ajtó előtt, mintha semmi nem történt volna, mintha én lennék a megtestesült nyugalom. Kinyitom az ajtót, egy enyhe mosollyal aztán valahogy az arcomra fagy mikor meglátom őt öltönyben. Nem láttam még Zaynt öltönyben, rendesen... csak miattam. Te jó ég...

- Kukucs - előbb köszönök mint ő. Zayn nem zavartatja magát... végig mér, kétszer is, alaposan.

- Hölgyem - rám vigyorog, előkapja a régi féloldalas rossz fiús mosolyát és a karját nyújtja nekem.

- Egy úr vagy - sóhajtok fel drámaian, míg belekarolok. Behúzom magam után az ajtót, bezárom és máris mellette lépkedem.

- Izgulsz?

- Én? Akkor se ha fegyvert fognak a halántékomhoz - felhördülök, pedig kurvára izgulok. De mégis csak gáz lenne, ha megtudná, nem?

- Akkor már izgulnál ha a húgom fejéhez nyomnák - halkan jegyzi meg, míg a liftbe szállunk. Tulajdonképpen, múltkor Li rákérdezett, miért ilyen lakásban élek. Nem rossz de... lehetne jobb is. Villákat is vehetnék magamnak kedvem szerint de, ez valahogy normálisabb. Koszos liftbe szállni, egy sima házban lakni, fogjuk rá jó kilátással... nem tudnom még feladni a rendes életemet. Talán Zaynnak is ezért van kis lakása. Hiába terelem a gondolatokat, valahogy azért mégis elképzelem, ahogy Wali fejéhez nyomnak egy fegyvert, vagy éppen Safájéhoz.

- Nem lenne időm izgulni, halottak lennének, mielőtt megléphetnék - a legtöbb emberért hajlandó vagyok feláldozni az életemet bármikor, természetesen egy gyerekgyilkosnál elgondolkodnék... de akkor még inkább nem, ha olyanról van szó, akit szeretek.

- Igen, sajnos ezt tudom.

- Sajnos? A húgaidról van szó!

- Akárkiről van szó Zoe... te meghalnál egy fogpiszkáló által is miattuk. Néha úgy érzem, direkt keresed a hősi halált.

- Nem a hősi halált keresem, a sima halált - felfintorgóm rá, míg ő kilöki a lift ajtót.

- Sokkal jobb, jól kezdődik az este, köszi - előre enged a fejét csóválva én pedig mosolyogva lépkedem a kocsiig. Mielőtt kinyitná nekem az ajtót ellököm a kezét és beszállók. Egy hosszú sóhajjal ül be mellém és néz rám.

- Hey! Randinak lehet, hogy randi és sok múlik rajta kettőnket tekintve, de nem szeretem ha ennyire úriemberek velem, te is tudod, hogy nem ehhez szoktam hozzá.

- Jobb lenne, ha végig húználak a földön, majd felkapnálak a hátamra és bedobnálak a kocsiba - összeszűkített szemekkel nézek rá, ezt apa csinálta meg velem, pontosan így, és miatta. - Igen, tudok róla, nagy meglepetés wohoo - elindítja a kocsit és anélkül hogy közölné velem, hova megyünk, nem mond semmit csak ezt.

- Honnan?

- Apádtól.

- Apámtól?

- A lánya kiszemeltje voltam aki miatt teljesen megőrült... igen, beszélgettünk úgy is, hogy nem voltál mindig jelen Zoe - elneveti magát és megrázza a fejét.

- Hova megyünk? - Nem akarok apámra gondolni most.

- Oda érünk, megtudod.

- Utálo...

- Utálod, nem érdekel - megvonja a vállát és látszik rajta, amint elengedi a megfeszített izmait és kényelembe helyezi magát az ülésben.

- Jó - vágom rá rögtön durcásan és inkább bekapcsolom a rádiót. Az adók közt váltogatok, hátha találok valami értelmeset, aztán bejön az ő zenéjük, és abban a pillanatban kinyomja.

- Nincs kedvem ehhez a szarhoz.

- Mármint a saját zenétekhez, amit te írtál? - Nézek rá értetlenül.

- Ja.

- Lemaradtam valamiről?

- Az elmúlt két évben Zoe?! Mi a faszomról nem maradtál le velem kapcsolatban? - Kissé kiakadósan nevet fel, szóval inkább befogom és kifelé nézelődök a csendben. Meg persze a feszültségben. Most még idegesebb vagyok, és nincs jó előérzetem a dolgok alakulásával kapcsolatban. És ez megijeszt. Jobban megijeszt, hogy elvesztem, mint a komoly kapcsolat.

- Sajnálom. - Nem akarom elveszteni őt.

- Én bocs... - látom, amint rámarkol a kormányra, és lopva rám pillant, mint én rá.

- Szóval te is izgulsz? - Kérdezek rá halkan a szoknyám alját babrálva.

- Is? - Az ölemnek fintorodom csak el.

- Te se várhatod, hogy ne tegyem, nem hiheted, hogy én nem izgulok. Pár órára tettük fel azt, hogy boldogok leszünk-e vagy azt csináljuk amit kell.

- Egyszerre a kettő nem megy? - Leállítja a kocsit és nem mozdul, szóval felnézek rá, ő pedig engem néz.

- Nem - képtelenség.

- Ezért izgulok - halványan mosolyodik el. - Mert mindkettőnknek a munka a mindene...  - megvonja a vállát és kiszáll én pedig remegve veszek egy levegőt míg a szélvédőn át nézem őt. Ez úgy hangzott mint egy "nem" az egész estére a részéről. Kiszállok, ő pedig int a fejével, hogy kövessem. Én viszont megakadok... ez... kitör belőlem a röhögés, ő pedig a szemét forgatja. - Van az a hely, amit mások sem vállalnának fel, és olyan fura, hogy könnyű letagadni, szóval Zoe - kitárja nekem a sztriptíz bár ajtaját én pedig belépek. Ez elmés... és nem megszokott. Tetszik.

- Tetszik - közlöm vele is a tényt, hátha félne tőle. Egy apró mosolyt látok az arcán, és inkább előrefordulok, hogy ne tudjam őt elemezni. Érdekelte, hogy tetszik-e nekem vagy sem.

- Örülök - átkarolja a derekamat és átvezet a tömegen, ami megszokott. Beérünk egy hátsó szobába és próbálom visszafogni a mosolyt. Egy asztal, két szék és ennyi. Minimalista, tetszik.

- Egy szobában akarsz romantikus vacsorázni, ahol több száz férfi élvezett el? Fincsi - rámosolygok míg leülünk egymással szemben ő pedig rám fintorog, olyan fájdalmasan. Valami pincér bejön egy ajtó mögül és hiába rakná le elénk a kaját Zayn felemeli a kezét.

- Csak... csak alkoholt - látom, hogy kirázza a hideg én pedig felkuncogok. - Miért kellett így elrontani?

- Sajnálom, őszinte vagyok - nevetek, ő pedig mosolyog amitől zavarba jövök és elcsendesedek. Túl kemény téma jön, és még nem akarom átbeszélni. Még nem menne. - Milyen a turné?

- Megszokott, évek óta nem csinálok mást, csak ezt. Hozzá szoktam. Koncert, lemez, hotelszoba, interjú, autogram osztás, fotózás, koncert, interjú, koncert, buszon alvás, rajongók, interjú, koncert...

- Oké - rekesztem belé a szót fintorogva. - Szereted ezt csinálni?

- Igen.

- Tudnád, hogy legyen jobb?

- Igen.

- Féled megtenni?

- Igen - lehajtja a fejét mosolyogva.

- Nem vagy túl nagy pop fan, az elejétől tudom - vonok vállat egyszerűen, hátha észre veszi így, hogy előttem nem kell szégyellnie semmit.

- Azok a srácok már a testvéreim...

- És boldogok, mint Waliék. Akik megállnak a saját lábukon.

- Szóval akkor most már engednéd, hogy kilépjek?

- Javadd - megcsóválom a fejemet. - Eddig is engedtem volna, bármelyik pillanatba. Ne állíts be egy hárpiának.

- Nem állítalak be, de nem engedted.

- Nem az volt az indokod rá, mint most. Akkor én voltam az indok...

- És az nem elég?!

- Nekem? Nem. Valamit magadért tegyél, ne pedig másokért. Ha úgy érzed, hogy minden hiába, és szarul vagy attól a melótól amit csinálnod kell akkor hajrá. Támogatlak - barátként és párként is...

- Ugye tudod, hogyha meglépem, akkor ki is tálalok.

- És akkor perelnek?

- Nem kell hozzá per, szimplán elveszik a vagyonomat, amit velük kerestem.

- Nos, adtál el dalokat.

- Amik abból bejönnek javarészt arra lesz elég, hogy megtartsam a kocsimat és a házaimat.

- Ez bőven jó Zayn.

- De...

- Itt vagyok - vonok vállat egyszerűen. - Amíg nem kezdenél bele az új solo karrieredbe, addig elintézek minden anyagi dolgot. Tudod... nem egyedül vagy gazdag - a pohár bort, amit kikapunk rögtön a kezem közé fogva forgatom. Csak stresszoldónak.

- Hagyjam, hogy te tarts el?

- Igen, mint ahogy volt, hogy te tartottál el engem.

- De...

- Nincs de. Solo karriert szeretnél, vagy tök más irányt?

- Szeretem a zenét...

- Akkor ez eldőlt.

- Nem ilyen egyszerű megfogalmazni ezt magamban Zoe! Tudom, hogy te tudod. Tudom, hogy előre látsz mindent, mi hogyan lesz de én... nekem még idő kell hozzá.

- A te életed, annyi időt kapsz hozzá amennyit csak akarsz, én csak előre mondtam, hogy ott vagyok, amint kellek.

- Úgyis mint barát, ha ez az este úgy alakul? - Ouch.

- Igen - határozottan bólintok, csak hogy ne legyen benne kétely.

- Köszönöm. Akkor jön a te munkád, gondolom...

- Én szeretem, nem úgy ahogy van, de szeretem.

- Melyik részét nem úgy ahogy van?

- Jobban szeretek különleges osztagoknál lenni, terepre menni, mint az F.B.I.-nál nyomozni.

- Ki hitte volna, hogy te csak feljebb akarnál lépni! - Elneveti magát és rögtön lehúzza a bort.

- Te is feljebb lépsz, és nem lejjebb. A különbség, hogy én meghúztam egy vonalat és most tartom.

- Meddig?

- Életem végéig.

- Akkor hagyod abba, ha meghalsz, ugye?

- Előbb biztosan nem.

- Tehetek bármit?

- Nem akarom, hogy megzsarolj valamivel, vagy választás elé állíts. Te küldtél erre a pályára amit köszönök mert kétlem, hogy ha akkor nem kapom meg a lehetőséget, akkor máskor összeszedtem volna magamat. És élvezem, és néha fáj, hogy ennyire korán beletanultam, de tetszik ez, amit csinálok. Ebbe fektettem bele minden energiámat. Napokat és éjjeleket. Annyit tűrt már az elmém és a testem, hogy... annyit tanultam már... képtelen vagyok ezt csak úgy ott hagyni. Annyi időt nem bírok lehúzni a kukán, már nem. Már rég nem Zayn - megrázom a fejemet és felsóhajtok. - Ne kérd, hogy hagyjam abba. Aggódsz, ez természetes reakció...

- Már megint a munkád. Mindig ott van, mindenhol - megvonja a vállát és szomorúan néz rám.

- Zayn, te beszélsz arról, hogy mindig ott van a munkám mindenhol de... ki miatt vagyunk egy sztriptíz bár hátsó kéjszobájában? - Nem veszi észre? Elhallgat, azt hiszem legalább kicsit rádöbbentettem. - A munkám az, ami régen is voltam. Régen is ezt csináltam, ha tetszik neked, ha nem. Ha nem így lett volna, mostanra halott lennél.

- Kemény, érett önálló nő - felemeli a poharát és felém mutatja aztán újra belekortyol.

- Nem várom el másoktól sohasem a segítséget.

- És ez a baj cica.

- Ez is baj, az is baj... - felröhögök és én is a poharamért nyúlok. - Zayn már nem érdekel neked mi a baj és mi nem a baj. Rossz barátnő és barát voltam neked, ezt elismerem. De akármennyire is fura elhinned még javában tini vagyok, ahogy szerintem még te is, hiába az a pár plusz év a javadra. Gyerekek vagyunk, akik belekényszeredtek ebbe a szar felnőtt világba. Gyerek vagyok, sok mentális problémával ha tetszik, ha nem. Igen is pánikrohamot kapok attól, hogy szerelmes vagyok beléd... öt év után is.

- És öt év után is, megnyugtatnálak.

- Őt év után sem fogod fel, hogy pont el kell kerülj olyankor.

- Mert unom, hogy elkerüljelek? Nem jöhetsz mindig a mentális problémáiddal! Tudom, hogy vannak! A picsába Zoe... én tudom a legjobban, hogy mik vannak és mióta és hogyan. De túl kell tenned rajta magad, mert engem már csak egyszer löksz el és felhagyok ezzel az egésszel.

- Nem mondom, hogy nem jogos és nem ijedtem meg - közlöm vele először halkan. - De hiteltelen vagy Javadd, annyiszor mondtad már nekem, hogy ez az utolsó és... te mindig visszajössz.

- Ez csak rám nézve szomorú - elfintorodik és hátra dől.

- Rám nézve kedvező.

- Szeretsz?

- Szeretlek - biccentek kiegyensúlyozottan. - Megtehetjük, hogy úgy beszéljük ezt meg, mint régi legjobb barátok, és nem mint ügyvéd az ügyvéddel szemben? Nem a munkatársad vagyok - a poharat kapargatom, mert zavarban vagyok és félek. És zavar ahogy velem viselkedik, zavar hogy félek, zavar, hogy így vagyunk mi ketten. Picsába.

- Bocs. - Csak vállat vonok neki, nem tudom mit csinálhatnék, vagy reagálhatnék. - Ismersz... te ismersz engem. Akkor miért csinálod ezt? - Nem nézek rá, csak a combjaimat bámulom, a ruhám anyagával játszom és nem nézek fel rá. Nem akarok felnézni rá. Előbb nézek bele egy fegyver csövébe, de nem a szemébe.

- Mit csinálok Zoe?

- Tovább lépsz - mert ez-az, amit csinál. Ennek az estének az lesz a vége, hogy kegyetlenül berúgok és betépek egyedül. Másnap pedig feltehetően a hányásomban ébredek majd, mert nemet mond. Én pedig soha nem csúszok szét sokáig... annyira sokáig soha sem... de a gondolat, hogy vége lesz most közöttünk mindennek kurvára letaglóz. Olyan fojtogatóan.

- Elsápadtál. - Halványan elmosolyodom, testi tünetek azért, mert belegondolok, hogy vele vége lesz. Ez szégyen rám nézve. Én nem ilyen vagyok. - Mit hiszel, mi lesz ennek az estének a vége? - Hogy mondjam ki mindazt, ami a fejemben van, anélkül, hogy gyengének hangoznék? Kinyitom a számat és csak egy halk nyögés jön ki. Hogy mondjak ki egyáltalán akármit is? Megrázom a fejemet és az újratöltött poharamért nyúlok és beleiszok. De a csomó ott marad, a bor pedig kellemesen zsibbasztó érzést hoz, szóval tovább tartom a számnál és többet kortyolok. - Zoe nézz rám. - És én megteszem, én ránézek. - Szeretlek.

- Ez kurvára nem jelent nálunk semmit, csak szenvedést. Úgy érzem ennek az éjjelnek az lesz a vége, amitől azóta félek, hogy megismertelek és neharagudj, kicsit földhöz vágott. De ismersz...

- De ismerlek - biccent nekem. - Megígértem, ha van rá esélyem, és te is akarod, mindig veled leszek. Az ölemben ültél, én meg a székemben és Bradfordban voltunk és halálosan féltem attól, hogy elvesztelek. És a mai napig félek ettől. És rengeteg olyan éjszakám volt, amikor arra gondoltam, elvesztettelek. Ismersz, ritkán mondod, sőt szinte nem is így szó szerint de ismersz. Tudom, hogy ismersz, mert ha te nem akkor senki sem és az túl fájó lenne. Szóval ismersz engem Zoe... hogy hiheted, hogy képes lennék én nemet mondani neked őszintén?

- Nem kell, hogy őszinte legyen, elég egy kamu nem is, és felállok és itt hagylak - gondolom ez így jogos. - Egyikünk sem tudna őszinte nemet mondani, de ha jobb egymás nélkül valamelyikünknek, akkor ki fogja mondani az-az illető.

- Ketten vagyunk, milyen illetőről beszélsz kimondatlanul?

- Rólad - elnevetem magam és megcsóválom a fejem. - Te idióta fasz, miattad élek még és kétségek közt hagysz megint.

- Nincs vége az estének, kicsit te is szenvedhetsz - rám vigyorog én pedig oldalra nézek.

- A munkám volt a téma.

- És az alapvető téma mi vagyunk. Jó, maradj a munkádban, de viseld el azt, ha kiakadok mert meglőnek, megerőszakolnak, elrabolnak, felrobbantanak, összepréselnek, megkéselnek, követnek, megkínoznak, me...

- Elég - ráförmedek ő pedig villant rám egy győztes mosolyt.

- Gyerekeket is akarok.

- Meghalnának.

- Mi? - Néz rám értetlenül és döbbenten.

- Szar anya lennék, minden anyai ösztön nélkül születtem. Nem kell gyerek.

- Csak túlfélted.

- Csodálod? A munkád és a munkám mellett? Az utálat amit a rajongóidtól kapna, és az őrültek, akiket én akasztanék a nyakába? Sőt az én saját őrületem? Hogy magyarázod el neki, hogy anyának miért van ennyi hege, és apa miért nem mehet ki testőrök nélkül? Ráadásul nincs is meg a fél petefészkem! Zayn, nem is lehet gyerekem!

- Lehet, csak kevesebb valószínűséggel. Te pedig csak félsz, semmi többet nem csinálsz - megvonja a vállát lazán, és olyan kiegyensúlyozottan néz rám, hogy nem értem mi történt. Én szoktam kiegyensúlyozott lenni, ő pedig dühös. És most én félek, és ő kiegyensúlyozott. - Zoe... szeretlek. Több éve, megpróbáltam mással, és nem ment. És neked sem. Szeretném megpróbálni, szeretnélek felvállalni úgy igazán, őszintén. És csak egyet kérek, tényleg csak egy babe.

- Hagyjam ott a munkám? - Az őrület határán nevetek fel. Mióta dolgozom ez a veszekedésünk.

- Nem. Csak ne lökj el. Ne hagyj cserben és ne hagyj magamra bármi történik is... csak ne csináld ezt meg velem - értetlenül nézek rá, ő pedig tök komolyan figyel engem. Szóval ennyi? Túltette magát a munkámon? Így és ilyen egyszerűen?

- Mikor nem voltam ott, amikor szükséged volt rám? - Mikor hagytam én őt cserben valaha is? - Komolyan szükséged - javítom ki magam, ő pedig elmosolyodik.

- Fél évig annyit tudtam rólad, hogy bármikor meghallhatsz. Szükségem volt rád, komolyan... nem egyszer kerültem totál padlóra és te még csak nem is válaszoltál semmit.

- Sajnálom - tényleg így van. De fáradt vagyok... és nem tudom, hogy ebbe az egész kapcsolatos megbeszélősdibe, vagy a testem csak automatikusan menekülni akar és így jelez nekem.

- Én is. - És ennyi, csak ülünk ott egymással szemben és nézünk egymásra. Hosszú csendes percekig egyikünk sem szól semmit.

- Ha összejövünk... nem csalhatsz meg többet... nincs több félre kúrás se semmi - ha már kikötünk dolgokat, akkor én is kiköthetek, nem?

- Sajnálom, hogy valaha is megtörtént, de most már akkor is türtőztetem magam, ha nem is vagyunk együtt. - Jogos...

- Nincs több Perrie... - biccent nekem. - Nincs több balhé a munkámon.

- Ezt nem tudom megígérni.

- Vagy megígéred, vagy már most nemet mondhatunk mind ketten, mert akkor szétmegyünk újra - felsóhajt, megdörzsöli az arcát és hátra dönti a fejét. Hosszú másodpercek telnek el és egyre jobban félek de igaz ami igaz. Ki kell mondania, hogy nem fog emiatt fasz lenni!

- Hazaviszlek, holnap megbeszéljük. - Dermedten nézek rá, míg ő lazán feláll a székből.

- Nem úgy volt, hogy ma...?! - Kérdezek rá értetlenül, ledöbbenve. Mintha a saját csapattársam fogná rám a fegyvert. Nem így állapodtunk meg!

- De. Viszont képtelen vagyok ezt átgondolni most, ennyi idő alatt, veled szemben ülve, kicsit részegen. Holnap interjúnk lesz. Utána pedig megbeszéljük, megfelel?

- Nem - közlöm vele én is felállva. - Úgy volt, hogy...

- Tudom, hogy volt Zoe. De nem tudok erre igent, vagy nemet mondani! - Elhallgatok az erős hangja miatt. Nyelek egyet és biccentek. Jó. Rendben. Legyen így... Kifelé indulok, a kezemért nyúl de elhúzom. Megállapodtunk... nem akartam ezt tovább húzni mint muszáj. Hagyom, hogy hazavigyen, de nem köszönök el tőle, csak kiszállok.

- Az én feltételem, hogy ne menj feljebb az F.B.I.-nál! - Utánam kiabál... én pedig dühösen nézek vissza rá. - Na... most már te sem tudsz dönteni? Megint nem tudsz dönteni, hogy én vagy a munka, ugye? - Csak meredek rá, ő pedig előre, mert nem néz rám. Rácsapom az ajtót és máris egy cigire gyújtok rá. A picsába! A kurva életbe! Miért kell ezt csinálnia velem?! Miért nem dolgozhatok azt, amit akarok?! Khalid nagyon örül nekem fent, de én csak tekerek magamnak remegő kezekkel egy spanglit. Pedig tudom, hogy holnap interjú lesz... de leszarom. Ez most kell.