217. Rész

x--- Zayn Malik ---x

Összekapni magam... annyit tesz, hogy igyekszem józan életet élni. Több időt tölteni a haverokkal, elvinni Perriet egy csomó helyre és boldognak látni. Felhívni a rokonokat és a tágabb ismeretségi körömet. Valahogy élni Zoe nélkül... boldogan élni Zoe nélkül. Egészen jól ment ebben a kőkemény két hétben. Ki hitte volna, hogy egy összeröffenős, éjjeli elzüllés közben zúdul rám Zoe... mindene? Mármint úgy tényleg mindene. Mert most itt ülve az asztal körül, egymás után bontva a söröket... őt nézve, ahogy táncol... gyilkos. Ilyenkor realizálom igazán, hogy miért jöttünk ki olyan jól mindig. Imádtuk ugyan azokat a helyeket, soha nem volt ebből vita. Imádtuk ugyan azokat a dolgokat... vagy azt imádtuk, hogy a másik imádja. Imádtam, hogy imád táncolni. És most csak egyszerűen kiszáradt torokkal a sok sör ellenére is csak... bámulom őt. Nézem, hogy táncol a tömeg közepén. A rövid gatyáját és a feszülős fölsőjét aminek konkrétan nincs háta. Rálátok a bőrére és a tetkókra... Látom, hogy nevet valami lánnyal és leghaloványabb emlékeim alapján is, ő még a Harvardos haverja. De valahogy nem megy a körülötte lévő emberek figyelembe vétele, amikor így dobálja a haját, vagy felemeli a kezeit és így mozgatja a csípőjét. Nem... akkor semmi nem megy.

- Tízes skálán hány perc, míg oda mész? - Niall elröhögi magát én pedig nehezen, de ránézek.

- Skálázni nem így szoktak. - Hívom fel rá a figyelmét, míg elveszem előle azt a kis felest és lehúzom én helyette.

- Nálad most jogos - vonja meg a vállát Liam. - Menj, fedezünk.

- Menyasszonyom van - hogy mondhatják, hogy menjek?!

- Papíron - Louis rám vigyorog én pedig elfintorodom. Ez gonosz volt... Felállok az asztaltól és mielőtt elindulnék lehúzok még egy kis pohárkát... aztán elvegyülök a tömegben. Mit kéne csinálnom, mikor oda érek?! Hogy kéne viselkednem? És mielőtt kigondolhatnám, már mögötte vagyok és magamhoz húzom a hasánál átkarolva. Egy pillanatra megdermed, de tovább táncolni. Lehajolok hozzá de megdermed és jól látom, hogy a kezemet nézi a hasán.

- Nem - közli halkan a kezeit a levegőben tartva. - Kérlek ne...

- Sajnálom - tényleg sajnálom de olyan észveszejtő... annyira rohadtul utálom magam ilyenkor.

- Ki van még itt? - Felém fordul, szimplán megfordul a karjaimba és a kezem a csupasz bőréhez ér...

- A banda... - sokat ittam. Ehhez a közelséghez vele... túl sokat. Oldalra néz, aztán mintha túl nehéz lenne vissza rám. Csak állunk itt a tömeg közepén és bámuljuk egymást. Újra oldalra néz, és kissé felnevet. Mire én is felnézek a srácokra. Harry a hüvelyujját mutogatja, Liam hevesen bólogat. Niall a sörösüvegét tartja felénk. Louis pedig... Louis azt hiszem a dugást imitálja.

- Idióták - lehajtja a fejét és csak röhög. Én pedig élvezem, hogy röhög és mosolyog. - Miért jöttél ide? Elég jól megvoltam nélküled - felnéz rám és egy ideig fel sem dolgozom mit mond. Hogy tehetném, amikor a vörös haját hátratűri és olyan rohadt szexin néz fel rám? Ő és a zöld szemei... én és az ő zöld szemei. Miért jöttem ide? Miért jöttem ide...

- Ittam - első kifogásnak jó. - És túl jól néztél ki... táncolni... beszélgetni... öhm - megcsókolni. Meg is csókolnám... istenem de rohadtul megcsókolnám.

- Keringőt akarsz gyakorolni az esküvödre Zain?

- Hívj még egyszer Zainnek és a kocsimban duglak meg - végig nézek rajta. A lábait is megszemlélem magamnak... a karjait, a hasát... érzem a hátán a bőrt. Az ajkát a szemeit...

- Megint? - Olyan ártatlanul néz fel rám, ami nem illik a témához mert emlékszem minden kis részletére és... és nem... nem nézhetne rám így. - Nem Zayn. Ha táncolunk, abból túl... erotikus tánc lenne. Amiből szex lenne. Beszélgetésben csak az ironikus visszavágások jöhetnek szóba. Egyéb?

- Cigi.

- Beszélgetéssel?

- Szexel.

- Idióta - megforgatja a szemeit és egyszerűen megindul a tömegben én pedig követem őt. Hogyne követném őt?! Az egyik hátsó ajtót használja, látom, hogy kirázza a hideg és összefonja a karjait.

- Tessék - átnyújtok neki egy szálat... elnyitja egy kissé az ajkait és jól tudom mit jelent ez. Megfordítom a cigit a kezemben és a szájába rakom a szálat. Előbb gyújtom meg az övét, mint az enyémet, ő pedig csak az ég felé fújja.

- Istenem... hívd fel Perriet, hogy vigyen téged haza - megpaskolja az arcomat és mielőtt elhúzza megfogom a csuklóját. A tenyerét magam felé fordítom és belepuszilok. Ő nem néz rám... félre néz és rögtön elhúzza a kezét.

- Nem - nem akarok haza menni. Rohadtul nem akarok haza menni. A háta mögé lépek és magamhoz húzom, csak hogy takarjam a hátát. - Lelépünk?

- Zayn... kérlek... - elröhögi magát és csak újra beleszív a cigibe.

- Nem dugni. Csak lépjünk le... felőlem nyilvános hely is lehet.

- Tegyünk úgy, mintha a nyilvános hely visszatartana a piszkos dolgaidtól - rám fintorog én pedig elröhögöm magam.

- Tegyünk úgy. Csak lépjünk le... veszünk piát, van nálam fű...

- Nem Zayn.

- Mint haverok - a kezemet nyújtom felé és fogalmam sincs mit teszek, ha nem egyezik bele. Csak mert beledöglök, ha nem tölthetek vele időt. Muszáj egy kis időt vele töltenem.

- Az első adandó alkalommal, hogy rám mászol otthagylak és hívom Perriet. Plusz én vezetek mert nem ittam annyit, mint te - kezet ráz velem, én pedig elvigyorodom.

- Honnan tudod mennyit ittam? - Értetlenül nézek le rá, míg mellettem lépked a kocsimig ő pedig elneveti magát.

- Nehéz nem észrevenné a kiskutya tekinteted és a fekete hajad meg a tetkóidat - rám vigyorog és beül a kormány mögé én pedig csak elbambulok a kocsim mellett.

- Miért nem léptél le?

- Nem vagyok a gyáva típus - megvonja a vállát és már indulunk is.

- Azt tudom.

- Helyes. Mizus? - Nem néz rám, minden idegszálával a vezetésre koncentrál. Tudom, hogy bizonyos ittas állapotban még lehet vezetni, de Zoe utál és ilyenkor mindig annyira koncentrál, hogy kijózanodik. De komolyan...

- Próbálom összekapni magam - megvonom a vállam és csak elnyúlok az ülésen.

- Miért kell összekapni magad?

- Mert Perrie folyton ordít.

- Máris a házas élet boldog momentumait tudhatod magadénak. - Gonoszan vigyorog maga elé én pedig csak rajta mosolygok.

- Annyira nem rossz. Majd egyszer megnyugszik, hogy már nem vagyok veled.

- Éppen velem vagy.

- Ő ezt nem tudja.

- Tehát jogosan nem nyugszik meg.

- Utálom a pszicho éned - felnyögök és csak a hajamba túrok.

- Szakmai ártalom - lehunyt szemekkel élvezem azt, ahogy a nevetése betölti az egész kocsit. Rohadtul imádom.

- Tehet én róla, hogy téged dobott be az omegle?

- Kellett neked aznap felmenni Omeglére?! - A karomra csap, aztán leparkol valami éjjelnappali mellett és rám néz.

- Jobban szeretnél holtan látni? - Megvonom a vállam ő pedig konkrétan felhördül.

- Hülye pöcs! - A karomra csap újra, és már ki is száll. Végig nézem, hogy elmegy a bolt felé... inkább azt nézem, hogy mozog a feneke. Istenem... Próbálom kiverni a testének a képét a fejemből de... ez lehetetlen.

- Oh nem... oh ne - lenézek a gatyámra és az abszolút kínos merevedésemre. Miért most... miért pont ilyenkor kell, hogy felálljon a farkam rá?! Annyiszor megálltam nyilvánosan is... istenem... rohadtul semmit nem tudok az ölemre rakni! Hátra fordulok, hátha találok valamit hátul. És az egyetlen dolog amit találok, az Perrie egyik kis szar pokróca. És beérem velem... lévén Zoe már a kocsi felé jön. Az ölemre rakom és épp hogy eligazítom magamon mikor kinyitja az ajtót. Egy pillanatra megdermed, aztán csak beül és hátra rakja a szatyornyi dolgot amit vett. Mered előre pár másodpercig aztán végül rám néz.

- Zayn, mi a fasz? - Elröhögi magát és a rózsaszín takaróra néz. - Kislányod lesz?

- Csak menjünk - rámordulok ő pedig elindul minden szó nélkül.

- Ez a te kocsid... ha fázol... szólj - értetlenül nevet tovább míg feltekeri a fűtést. A számat már nyitom, hogy nem feltétlen szükséges... de a fűtés után a takaróért nyúl... és innentől kezdve megállítatlan az égés. A kis gyűrődésnek látszó valami nem az... és azt hiszem ezt egy elég erős tapintással ő is érzi. - Jézusom! - Elkapja a kezét és riadtan néz rám... aztán röhögi kezd és inkább lehúzódik. A kormányra hajol és csak röhög én pedig kínosan mosolygok magam elé.

- Ja, kínosabb szituáció most nem jut eszembe. - Csak még jobban röhög, és valahogy a röhögése rám is átragad.

- Megijedtem...

- Rég volt mikor először megijedtél a farkamtól... - Megtörli a szemeit, látom, hogy már könnyezik a nevetéstől. Rám néz, és ismét elröhögi magát.

- Neharagudj - eltakarj az arcát és próbálja lenyugtatni magát, aztán végül rám néz újra, bár majdnem kitör belőle ismét de csak szelíd fuldoklás lesz. - Évek vannak mögöttünk Zayn és sok helyzetben láttalak. - Felsóhajt és bólint egyet lassan míg látszik rajta, hogy csak a maradék önerejét kaparja össze. - Álló farokkal pedig többször, mint eddig akárki más szerintem... szóval komolyan Zayn. Ennek kéne közöttünk az utolsó kínos dolognak lennie - a gatyámra mutat, én pedig a fejemet rázva röhögök. - Tudott, felnőtt emberek vagyunk. A testünk csinál dolgokat...

- Jézusom, hagyd abba - hátra dobom a takarót ő pedig minden figyelmét ismét az útnak szenteli.

- Jó-jó - nézem, hogy az alsó ajkát harapdálja egyfolytában. Aztán felém néz egy pirosnál. Felvonom a szemöldököm, amolyan mit szeretne kérdezni stílusban de ő lenéz a gatyámra. Vissza rám, erősen lehunyja a szemeit és csak vissza fordul előre míg elpirul. Igen... plusz egy indok miért imádom ennyire Zoet. Leparkol egy fás részen, és kiszáll. Hátul kinyitja az ajtót és már ki is veszi a sok cuccot. Kiszállok és elveszem tőle... értetlenül néz rám, de nem értem miért nem szokott még hozzá.

- Mutasd az utat - előre intek a kezemmel és már meg is indul. Olyan nehéz megállni, hogy ne simítsak végig a fenekén... de megállom. Mert nem akarom, hogy lelépjen. Nem szólok hozzá semmit, mert azt hiszem képtelen lennék normális témát felhozni. Ő pedig csak törtet előre. Negyed óra után kezdem érezni, hogy ez az emelkedő kezd sok lenni nekem. Aztán végül széttárja a karjait és felém fordul. Elmosolyodom, ahogy körbe nézek. Egy sima emelkedő... rét. Bár ahogy elnézem, a vége már csak egy szikla perem mert London elképesztőnek tűnik innen.

- Ez a heti gondolataim születő helye - rám mosolyog ahogy leül a peremhez közel. Felnéz rám, én pedig habozás nélkül ülök le a közelébe. A szikla olyan élesen szalad lefelé, hogy az első gondolatom az, hogyha leesnék legalább nem ütköznék bele egy kiálló szirtbe sem.

- Heti gondolat?

- Az a gondolat amire túl sokáig gondolsz egy ideig és folyton vissza kúszik - lazán magyarázza meg, míg a kezembe nyom egy sört, magának pedig egy spint vesz ki. Kinyitja az üvegemet, aztán az övét is és koccint velem.

- És mi a heti gondolatod?

- Mi a te heti gondolatod? - Rám vigyorog, aztán a város felé néz és belekortyol a zöld színű piába. Én pedig a sajátomba. Elmondjam neki?

- Kétezer-tíz, a meghallgatás napja. - Hadarom el neki gyorsan.

- Miért gondolkozol rajta? - Kíváncsian néz rám, azt hiszem meglepte a válaszom. Biztosan vissza vágott volna valami olyannal, hogy: Azt hittem a szalvéta és a nyakkendőd színén az esküvödre... vissza vágott volna, ha nem döbben le.

- Amikor felkeltem arra, hogy rajtam ülsz. És nem akartam elhinni, hogy vissza jöttél. Arra, hogy mennyire igazam volt ott - rámosolygok. - Azon gondolkozom, hogy vajon jól tettem-e, hogy ott megcsókoltalak, és mégsem azt tettem, amit mondtam, hogy kellene.

- Hm?! - Értetlenül néz rám, leereszti a kis üveget, el a szájától.

- Azt mondtam neked, hogy az-az utolsó esélyed, hogy kimenj az ajtómon vagy soha többé nem hagyom, hogy lelépj tőlem és te maradtál. És azt mondtam ha kellő önuralmam lenne és nem lennék ennyire önző elküldenélek, hogy ne is gondolj rám és boldog életet élj. Nem küldtelek el, mert nem tudtalak. De elkellet volna.

- Miért?

- Mert nem voltam rád soha jó hatással - elröhögi magát. Egyszerűen csak elröhögi magát és iszik még egy kortyot mosolyogva.

- Te is tudod, hogy soha nem tudnálak ott hagyni, és pontosan tudtam, hogy te nem bírtál volna elküldeni. De hogy nem voltál rám jó hatással... Zayn miattad mentem egyetemre - rám nevet. Pusztán egyszerűen rám nevet. - Miattad vagyok sikeres, és miattad tanultam. Miattad szerzem meg nemsokára a doktorimat és még húsz sem vagyok. A legjobb dolog voltál az életemben akkor - megvonja a vállát egyszerűn és elterül a fűvőn. De csak hogy elérje a zacsit és kivegyen belőle magának egy kis gumicukrot. Amivel szenved, szóval végül én nyitom ki neki és oda adom neki. Ő pedig tovább mosolyog rám, aztán végül sóhajt egyet és szorosan mellém ül.

- Azon gondolkozom hogyan tovább. Az elég tág fogalom de ez a heti gondolatom. Tudod mindig meglepsz és egy kicsit mindig ellöksz és ilyenkor mindig pofára esek. Először hogy Zayn Malik már nem az élettársam. Aztán Zayn Malik már tényleg nem a pasim. Zayn Malik nem a barátom. Zayn Malikkal már nem beszélek....

- Muszáj az egész nevemet használni? - Fintorgok rá, mire ő csak nevetve a számba nyom egy piros gumicukrot, én pedig azon gondolkozom, hogy vajon emlékszik-e hogy ez a kedvencem, vagy véletlen nyomta ezt a számba.

- Igen, szeretem a neved. Olyan jól cseng.

- Mert a csapból is ez folyik.

- Talán, de régen is szerettem a neved.

- Mert az elmédben is én folytam - elneveti magát, én pedig diadalittasan iszok egy kortyot mert győzelemnek érzem, hogy fesztelenül nevet mellettem. - Tudod jól, hogy soha nem leszünk két idegen.

- De igyekszünk.

- Úgy nézek ki, mint aki igyekszik ezt elérni? - Féloldalas mosollyal nézek le rá, míg a pár korty sörömet az ő félig üres üvegének koccantom.

- Ugyan már, Perrie gyűlöl engem.

- És?

- A feleséged lesz. Ritkán lesz olyan programod, ahol nincs ott. Vagy amiről nem fog tudni. És nem fogsz vitatkozni miattam vele. Egyszerűen csak... - megvonja a vállát. Nem néz rám, a várost nézi. - Lassan idegenek leszünk ha akarjuk ha nem.

- Nálam egy nem így működik cica.

- Kétezer-tíz - fintorogva húzza le a piáját és rakja maga mellé majd nyúl egy újabbért. - Sok minden történt abban az évben. Mindig azt hajtogattad, hogy akármi is lesz összejövünk. Ha netán szétmegyünk, de találkozunk... - őt nézem, az arcának az élét de ő nem néz rám. - És ismét nyertem egy fogadást - felnéz rám, láthatóan meghökken a közelségemtől én pedig elmosolyodom, de nem gúnyosan, csak úgy lágyan.  Végig simítok az arcán és megrázom a fejem. Rohadt gyönyörű.

- És csak azért nem így van, mert te nem akarod.

- Zayn, elveszel valakit feleségül... ez elég erős érv. - A képembe nyom újra egy gumicukrot... piros.

- A kifejezés elég erős.

- Ezt jelenti megkérni valaki kezét - a tájba merülve rágcsálja az újabb áldozatot a szájában. Aztán elmosolyodik. - Végül is, gondoltam, hogy nem vagy tisztában a lánykérés következményeivel és jelentésével - az üres kis zacsival a keze között ismét hátra fekszik. És bár közelebb emelhetném hozzá azt a szatyrot amibe minden szart összevásárolt, de jó látni, ahogy kicsit felcsúszik a pólója és látom azt a vékony csíknyi bőrt a gatyája és a pólója között. Jó látni, ahogy kinyújtózik... szóval nem mozdulok. Csak magam mellé rakom az üveget. - Emlékszel amikor...

- Zoe... mindenre emlékszem - megvonom a vállamat ahogy a kezembe nyom még egy hideg sört.

- Tudom, én is.

- Most gázak vagyunk?

- Nem tudom, talán - bizonytalanul néz fel rám, aztán egyszerűen elnevetem magam és ő is. - Te min nevetsz?

- Egymás mellett ülni, felidézni a régi emlékeket, mert újakat már félünk együtt csinálni... ez röhejes. És te, te min röhögsz? - Aprót nyel, ismét nem néz rám.

- Szimplán szeretem ha nevetsz - látom ahogy kissé elpirul, de jelét sem adja annak, hogy zavarban van.

- Mi jutott eszedbe, amikor elkezdted mondani - én is a tájra meredek inkább.

- Bradfordra, az elő találkozásunkkor. A suliban a meccsekre a...

- Rohadtul utáltalak sírni látni.

- ... A graffitire.

- Még mindig szeretem azt a graffitit. Jól sikerült.

- Mielőtt leléptem az országból visszamentem megnézni. Még mindig jól néz ki - rákapom a tekintetem. Ő pedig még mindig előre néz, egyszerűen csak felém nyújt egy szál cigit, de nem néz rám.

- Minek?

- Mert le kellett, hogy zárjam azt, ami bennem volt.

- És mi jutott eszedbe a képről?

- Túl sokat adtál. Túl sokat adtam. Túl sokat vettünk el - Olyan lazán sorolja el, hogy egyszerűn tudom, hogy valamikor ez is egy heti gondolat volt nála.

- Nem eleget - felnevet és rágyújt a cigire. Végig nézem, ahogy a hajába túr és hátra dobja majd kissé az ég felé fordítja behunyva a szemeit én pedig csak bámulom őt. Még mindig gyönyörű.

- Van már valakid?

- Nem is nagyon akarom, hogy legyen - lustán szív bele a cigibe, és még lustábban fújja ki az ajkai közül. - Miért? - Értetlenül kukucskál fel rám, csak az egyik szemét nyitja ki, de pontosan rám néz. Mintha egész végig tudta volna, hogy őt nézem... talán így is van. Nyitom a számat, aztán csukom is. Ha elmondanám neki a mögötte gondolat menetet, akkor az eléggé kí... - Ugyan Javadd!

- Csak mert gyönyörű vagy még mindig, és valahogy egyre szebb vagy és nem értem hol van a férfi tömeg ami mindig körül vett.

- Milyen férfitömeg életem? - Olyan hangosan nevet fel, és olyan értetlenül néz rám és mindez jól esik de... életem? Soha nem hívott így. Soha nem becézett másnak mint Zayn, Javadd vagy szépfiú... esetleg nagyfiú és pöcs. De életemnek soha.

- Az a horda amelyikre mindig csúnyán kellett néznem és ki kellett szívjam a nyakad hogy megértsék az enyém vagy - tudnia kell a férfi tömegről... mindig ott legyeskedtek körülötte. - Észre sem veszed és mindenkit lekoptatsz.

- Megszokás. - Megvonja a vállát, nem igazán érdekli. - Anthony mondta, hogy nemsokára akarnak megint valami összeröffenős dolgot és felajánlottam, hogy lehetne nálam.

- Nagy haveri buli?

- Jönnének Helenáék is, igen.

- Helena ott lakik.

- Nem egy házam van Malik - fintorogva néz fel rám, én pedig értetlenül nézek le rá.

- Ahol szeretted volna megöletni magad a sorozatgyilkosoddal?

- Én nem szerettem volna... az szolgálati lakás volt. Persze akármikor oda mehetnék de gondolom megérted, hogy nem feltétlen vonz. Szimplán vettem Londonban is még egy házat.

- Is... - sóhajtok fel.

- Birminghamben is.

- Minek?

- Hátha haza esz a penész. És amúgy is, örülök hogy van ott egy tartalék ház és biztos pont a családomnak.

- Édes.

- Mint te. Trisháéknak is vettél házat.

- Más a kapcsolatom velük mint neked a családoddal.

- Segítek ahol tudok - rám vigyorog én pedig elé tartom az üres üvegemet amibe beledobja ő is az elszívott cigijét. - Hozhatod Perriet is, de tarthatjuk máshol is, és mennem sem kell. Csak gondoltam jó ezeket letisztázni.

- Nem viszem, és megyek és jó ott. Hiányoznak... múltkor kissé para lett a hangulat - előrefelé nézek, bár nem bírok nem mosolyogni csak mert tudom, hogy megfog ütni. És tényleg lendül a kezem én pedig megfogom mielőtt a mellkasomra csapna. - És te emlékszel a tetkómra? - Én jöttem elő a múlttal. És ő beleegyezően folytatta. És szimplán tudni akarom, hogy érez-e még irántam valami erőset. Csak mert minden habozás nélkül táncolnék vissza még mindig.

- Nehéz elfelejteni a hülyeségeidet.

- Nehéz a hülyeségeimet elfelejteni, vagy engem nehéz elfelejteni? - A háta mögé fogom a kezét ő pedig vesz egy mély levegőt míg rám néz.

- Te is tudod, hogy a egybe tartozik a kettő.

- És te is tudod, mit kérdezek.

- És te is tudod, miért nem kéne ilyeneket kérdezned - hördül fel sértetten.

- És te is tudod, miért kérdezem még is - összeszorítja az ajkait, én pedig rámosolygok.

- Ilyenkor utállak.

- Ouch - megforgatom a szemeimet, ő pedig elmosolyodik.

- Zayn, minek ezt?

- Oké - az ölembe húzom, hallom, ahogy élesen beszívja a levegőt. A kezeit a háta mögé fogom és csak bámulom az arcát, ami most így túl közel van hozzá. - Mond azt, hogy engedjelek el, mert nem akarod, hogy lefogjalak és elengedlek - oldalra döntöm a fejem és az arcát nézem. Kikerekedett szemekkel néz rám, érzem, hogy megmozdítja a kezét de szorosan tartom ő pedig csak nyel egyet. - Szerelmes vagy még belém? - kapkodom a tekintetem ide-oda az arcán hátha elárul valamit. Egy pillanatra akarom a képességeit hogy anélkül is tudjam mi a válasz, hogy megszólalna. De ő csak mered rám és kapkodja a levegőt. - Csak válaszolj...

- Engedj el, mert nem akarom, hogy lefogj - olyan gyorsan hadarja el, hogy elmosolyodom és rögtön elengedem a kezeit. Felemelem kettőnk közé, jelezve, hogy szabad az út. De ő nem mozdul rólam, én pedig még mindig csak nézem.

- Csak azért, mert nincs senkim... ez... nem azt jelenti, hogy...

- Szerelmes vagy még belém? - Nem érdekel, hogy mivel terel témát. Nem köt le.

- Pedig szép baráti csevejnek indult, elhittem egy pillanatra, hogy lehetnénk akár... - elakad a szava, ahogy szimplán fordulok egyet, és ő a földre esik, én pedig a fűbe szegezem.

- Okozhatsz lelkiismeret furdalást - kezdem neki halkan, közel az arcához egy mosollyal -, hogy ezt most elbasztam. De nem másztam rád. Nem értem hozzád intim módon... leszámítva hogy imádod ha lefoglak. - Ismerem be az egyetlen jogos indokát. - De azt ne hidd, hogy képes vagy terelni a szót valamiben, ami több éve foglalkoztat. - Oldalra fordítja a fejét, durcásan én pedig majdnem felnevetek. A kezemet a nyakára csúsztatom, érzem hogy milyen gyorsan pulzál a vér az érben a nyakán. Magam felé fordítom a fejét, a pupillái kitágulnak és csak mered rám. Hallom a szuszogását... ennyi idő után együtt pontosan tudom, hogy jelenleg ő most éppen rohadtul kíván. Kár, hogy nála megkellet tanulnom, mikor kíván nagyon és mikor kell rásegítenem, hogy ilyen fejvesztősen akarjon... neki könnyű dolga volt és van: Mindig fejvesztősen akarom őt. - Azt kérdeztem - kezdem el újra a szemeibe nézve, egyik lábammal a lábai közt térdelve -, hogy szerelmes vagy-e még belém. Mire te terelted a témát. Ami nyilván... azért egy igenlő válasz felé hatja az elmémet. És tudod jól, hogy átlátszó, hogy nem mondasz konkrétan nekem nemet... mert nem tudsz - végig nézem ahogy az ajkait vonallá préseli, aztán a kezét lassan emeli fel és a kezemre rakja. De nem húzza el. - Őszintén átérzem, én már nem tudok hazudni veled kapcsolatban, ha egy interjúban kérdeznének rá arra, hogy szerelmes vagyok-e beléd már csak megrántanám a vállam és közölném, hogy valószínűleg a halálomig az is leszek. - Érzem, amint nyel egyet, ahogy a keze kissé remeg az én kezemen. Ahogy az egyik lábát felhúzza és súrolja az oldalamat. - A különbség, hogy én kimerem mondani. És a szemedbe bírom mondani, hogy annak ellenére, hogy eljegyeztem egy lányt önfejűségből még mindig szerelmes vagyok beléd Zoe. - Veszek egy mély levegőt, csak mert látom az arcát, és érzem a lábát... pontosan hallom a kapkodó szuszogását és minden egyes porcikám érzi hogyan reagál a kezemre a nyakán. Kicsit sem fél... ha fél is, akkor a beszélgetéstől amiben éppen vagyunk, de nem a kezem miatt a nyakán. Az bőven más szekcióba tartozik. Főleg nála. - És ez a kimondatlan igened elég lett volna két éve. Annyira elég, hogy akkor most megcsókolnálak és még az sem érdekelne, ha a kocsiig nem jutnánk el szex terén - az ajkait kissé elnyitja, meglepődve néz rám, lepillant az ajkamra aztán vissza a szemembe. - Félre dobnák mindent, minden áron elérném, hogy tiszta legyen a nevem még annak az árán is, ha kirúgnának és a nyakamba varrnák azt a pénzbírságot, amivel járna a szerződés bontásom... megtenném érted. Megtettem volna érted - lecsúszik a kezem a nyakáról, mert tudom, hogy biztosan rám néz. A feje mellett támaszkodom meg. A haja olyan szépen szétterül... olyan gyorsan emelkedik a mellkasa... annyira rohadtul megcsókolnám. - De ma már szükségem van arra, hogy hangosan is kimond, hogy igen. Máshogy már nem megy... már nem tudok mindent eldobni egy talánért - a kezei ott vannak köztem és közte a levegőben félúton. Nem mozdítja felém, de maga felé sem... csak mered rám és kapkodja a levegőt. Veszek egy mély levegőt, egy pillanatra arra gondolok, talán nem kéne, mert így is úgy kapkodja ő, hogy olyan érzésem van, mintha elszívnám előle. - Szerelmes vagy még belém? - Néz rám egy darabig aztán a kezei életre kelnek... egyszerűen a mellkasomra csap. Aztán újra... és újra és újra. Lelök magáról én pedig elterülök a fűvőn és meg sem mozdulok csak nézem a csillagos eget. Értem. Azt hiszem értem. Ez egy nem. Vagy már egy közelgő nem. Nyilván jogosan teszi, sokan megmagyarázták miért teszi... hogy érthető a helyzete. Soha nem állítottam, hogy nem az. Csak egyszerűen szeretem és nehéz elfogadni, hogy nem vagyunk együtt. Az nem ért annyira váratlanul, hogy ütlegelni kezdett mikor fölötte voltam. Ez benne volt a pakliban. De akkor már meglepődök, amikor még úgy is tovább üt, hogy már rég nem vagyok felette, vagy nagyon a közelében. Arra számítottam, hogy feláll és lelép... vagy legalább kioktat és lelép. De nem arra hogy rám ül és tovább üt. Annyira meglepődök, hogy még csak meg sem védem magam tőle és be se feszítem semmimet. És egy dühös Zoe aki kint szolgált fél évet? Összeszorított ajkakkal tűrőm amíg üt... fáj... rohadtul fáj de nem mondom neki. És nem tudom, hogy konkrétan az ütéstől zsibbad a mellkasom, vagy a lelki vonzatától. - Sajnálom élet - a vége már csak elhaló nyögés, mert pontosan tudja, hova kell ütni.

- Utállak, utállak, utállak! - A képembe ordítja, olyan nagyon kétségbeesetten és csapzottan hogy azt akarom, hogy inkább üssön még. Elmondanám neki, hogy álljon be a sorba. Én vagyok az egész főszervezője... én is rohadtul utálom magamat. Dühösen mered rám, a kezei maga mellett lógnak... ahogy az enyémek a földön. Soha nem fognám le őt ilyenkor. Soha nem okoznék neki fájdalmat azért,  hogy ő nekem ne tegye. Ha ütni akar, üssön. Ha jól esik neki csinálja. Felemelem a kezeimet, lassan. Hozzá sem érek, csak amolyan megadás képen. Ő pedig olyan gyorsan nyúl értük és szegezi a földre őket, hogy csak pislogok egyet lassan. Nem húzom el a kezem, pedig mindketten tudjuk, hogy menne. De nem teszem, mert nem akarja. És rohadtul nem fogok olyan dolgokat csinálni, amit ő nem akar. - Hagyd ezt abba Javadd. Hagyd abba amit velem csinálsz mert kinyírsz, felfogod?! Ne csináld ezt velem mert nem bírom. Azt isten szerelmére menyasszonyod van! - A képembe sziszegi, olyan kétségbeesettnek tűnik. Annyira gyűlölöm azt, amit mond. És ritka alkalmakként ismét eljön a pillanat... nem bírok ránézni. Nem bírok a szemébe nézni. Oldalra fordulok. A fákat nézem, London látképét... minden itt Londonban baszodott el, ha úgy vesszük. - Nézz rám az isten szerelmére legalább ennyi gerinc legyen benned! - Teszem amit kér, és nem mondok semmit. Az, hogy ütött valahogy sokkal jobban esett. Sokkal-sokkal jobban. Összeszorítom a fogaimat és elzárok magamba mindent. Az érzelmeimet, és a mondanivalómat is. - Menyasszonyod van - csak suttogja, én pedig biccentek miszerint megértettem. - Akkor miért csinálod ezt velem? - Óvatosan rázom meg a fejemet... nem csinálok vele semmit. Ígérem, hogy nem csinálok vele semmit de ne nézzem rám így és ne mondja ezeket mert megdöglök én is. - Szólalj már meg! - Elcsuklik a hangja, a kezeimet kissé felemeli és a földhöz vágja újra. Nézek rá, dermedten csak nézek rá és átgondolni sem akarom, mint mondanék neki. Zsibbad a mellkasom és még mindig nem tudom, hogy az ütéseitől vagy a ténytől, hogy elutasított... újra. Vagy azoktól, amiket a fejemhez vágott. Nincs értelme megszólalnom mert csak az esne jól neki, ha hazudnék. Ha azt mondanám, hogy nem szeretem... Ha azt mondanám, legyünk távoli barátok, vagy ne akarjunk egymástól semmit egyáltalán de kurvára akarok. Nagyon sok mindent akarok. Szóval összeszorítom a számat és a szemébe nézve újra megrázom a fejemet míg próbálom túltenni magam a fájdalmon. Mert kurvára fáj. Van bennem annyi gerinc, hogy ne hazudjak és ne bántsam őt. Szóval kussolok... kussolok ahogy őt nézem és a kétségbeesett arcát megfogadom hogy azt fogom csinálni amit akar. És hogyha az-az, hogy én elkerülöm őt és barátok vagyunk, akkor ezt fogom tenni. Ha nem akar látni... akkor nem fog látni. A kezére nézek, utalva, hogy nem szükséges a póz, amiben vagyunk. Pedig csak menekülni akarok és magamba roskadni egy kicsit. Elengedi a kezeimet, legördül rólam én pedig felülök. Összeszorítom a fogaimat és meredek Londonra. - Javadd... - Megrázom a fejem újra, akármit is mondana nem igazán akarom hallani. Nem igazán vagyok képes most hallani. Az állkapcsom zsibbad, annyira feszítem, hogy fáj. Gyűlölők éppen mindent. És valahogy az a minden inkább saját magam. Mi a lófaszt csináltam én évekig mellette?! Hogy nem voltam képes jobban boldoggá tenni?! Felém nyúl, látom hogy felém nyúl szóval én felállok. Nyelek egyet és a csomó nem tűnik el. Összeszedem a szemetet magunk után és felveszem a zacsit majd a fejemmel intek arra, amerről jöttünk. Nem szól semmit, követ, én pedig előveszem a telefonomat. Próbálok annyira előre menni, hogy ne hallja azt az egyetlen szipogást ami előtt felveszi a taxitársaság és ide hívok egyet. Kidobom az egész zacsit a kukákba, és csak állok ott a járdán. Látom, hogy előveszi a telefonját és ismét megrázom a fejem. Nem magamnak hívtam taxit. Elrakja a telefont, zavarodottan néz rám de nem szól semmit. - Én... - a zsebembe süllyesztem a kezeimet és ő ismét elhallgat. Nem akarok tőle hallani semmit ma. Csak egy kicsit nem. Amíg össze kapom a megmaradt becsületemet és erőmet, hogy folytassam az összes szart aminek eddig ő volt a hajtóereje. A taxi begördül, kinyitom az ajtót a kezemmel befelé mutatok. Ő egy szó nélkül beszáll, én pedig becsukom az ajtót és máris látom az értetlen pillantását. Behajolok a sofőrhöz és egyszerűen a kezébe nyomom valószínűleg az egész napi keresetét. - Javadd... mondj már valamit ez... te hogy mész haza?! Kocsival?! Részeg vagy ez... - hátrább lépek a taxitól és a férfira nézek kérlelően, hogy induljon már el. Mondja valamit? Mondjak még valamit?! kétezer-tíz, meghallgatás napja: Ki kellett volna sétálnod azon az ajtón, nekem pedig el kellett volna téged küldeni.