2017. március 7., kedd

184. Rész

x--- Zoe Fable ---x


A szorító érzésre kinyitom a szememet. Pár pillanatig tart az, hogy nyugodtan nézem a lila tapétát.
Nekünk nincs lila tapétánk.
Kéz a derekam körül... megfeszülök... a szemeim elnyílnak, és rögtön hátra fordulok.
- Te ki a fasz vagy?! - ez az első dolog, ami kicsúszik az ajkaimon. Egy fáradt kék tekintet pislog rám... totál kész van. Azt se tudja, hol van. Ha már itt tartunk, én sem tudom, hol vagyok.
- Eric... - néz rám ugyan úgy értetlenül. Lenézek magamra... meztelen vagyok. Miért vagyok meztelen? Miért vagyok meztelen, baszki?! Egyszerűen kipattanok mellőle, bugyimat rögtön megtalálom, szóval magamra kapom. És a többi ruhámmal is így vagyok. Te jó ég, te jó ég, te jó ég... - Máris mész? Nem cserélünk számot, vagy valami? Fantasztikus volt a tegnap este Zoe - rám röhög, míg én a pólómat húzom magamra.
- Nem! - förmedek rá. A telefonom a gatyám zsebében van. Hála az égnek, hogy megvan! Szar az új év... legszarabb új év... te jó ég. Én lefeküdtem ezzel a sráccal?! Fekete a haja, kék a szeme... van egy csomó tetkója, meg egy piercing a szemöldökében. Istenem... nem is emlékszem semmire! Addig megvan, hogy Helenával és az ikrekkel elkezdünk inni egy lenti klubban... halvány emlékek egy táncról... oh, te jó ég! Sietve hagyom el a házat. Hol a picsába vagyok?! Körül nézek az úton... elég romos és szemetes. Meglátszik, hogy tegnap este mindenki bulizott. Pánikszerűen indulok előre, míg átölelem saját magamat... lefeküdtem valakivel? Hagytam, hogy megdugjon valaki... és még csak nem is emlékszem rá?! Ki a faszom volt ez?! És miért jöttem fel valakihez?! Hogy lehetek ennyire kicseszett felelőtlen?! És miért nem akadályozták meg a kurva barátaim?! Duda oldalról, ahogy átlépkedek a járdán. Zöld van... miért dudálnak rám?! Oldalra nézek... a rendszám ismerős. Sőt, a kocsi is. Villogtat egyet a fényszóróval, én pedig tovább megyek. Nem... nem lehet ennyire rossz újévem. Ez még tőlem is sok. Ez még a balszerencsémnek is megterhelő lehet, de tényleg. Oké, a balszerencsémet úgy képzelem el, mint egy őrangyalt. Leszámítva, hogy a balszerencse egyfolytában összehozza nekem ezt a sok szart. Egy dagi csávesznek képzelem el. Kilógó köldökkel a már megszürkült fehér pólójában. Kajamaradékkal rajta. Toka, kopaszodó fej, fásult tekintet, beesett szemek... zsíros bőr, szőrös kar. És egy igazi pöcsfej. Oldalt lépkedem tovább a járdán, célirányosan, egy nyilvános mosdóig, hogy elhányjam magam. Esetleg egy hídig, hogy leugorjak. Számításba veszem még a metrót is ugyan... de az első kettőnek jobban örülnék. Zayn mellém hajt, egyszerűen kinyitja az anyósülés ajtaját és felvont szemöldökkel néz rám.
- Elviszlek - persze, hogy ő elvinne. De én most egyedül akarok lenni, amíg fejben kinyírom a köcsög balszerencse angyalomat. Ehhez ő nem kell. Ő is a balszerencse angyalom egyik mellékterméke. - Zoe! - rám förmed... látom, hogy szorítja a kormányt, és beülök. Csak mert bőven eleget kaptam Zayn dührohamaiból már.
- Boldog új évet - motyogom neki, ahogy magamra csapom az ajtót.
- Kicseszett boldog új évet neked is.
- Mi a baj?
- Hogy nem kötöd be magad! - a hangja élesen csattan a kocsiban. Elfintorodom, és ránézek. Mintha ő bekötötte volna magát. Egy sóhajjal köti be magát, és ennek hatására én is bekötöm magam. - Hova mész?
- ... öhm... Haza - igen, haza megyek. London melyik részén vagyok egyáltalán?!
- Merre voltál? - nem válaszol, miért nem válaszol nekem?
- Mi a baj?
- Felbasztak, merre voltál? - vajon, felbaszom, ha azt mondom neki, fogalmam sincs?
- Mivel?
- Zoe, ne csináld... - nyög fel a fejét csóválva.
- Nem tudom... mármint, kicsit sokat ittam. Azt hiszem... gondolom... nem emlékszem - a tarkómhoz nyúlok zavaromban és érzem, amint rám néz, hála egy gyalogosnak egy újabb zebrán.
- Nem emlékszel? - kérdez vissza halkan. - És mégis... hol... hol keltél fel?
- Számít ez? - mosolygok rá, mintha terelhetnék.
- Elmondod és elmondom - vonja meg a vállát.
- Eric mellett - alsó ajkamat beharapom, félek mit reagál.
- Ki az az Eric? - látom, amint elfehérednek az ujjai.
- Nos... ezt én sem tudom - bólintok lassan... istenem, de gáz.
- Cica... te...
- Ja - akasztom belé a szót.
- Ez most komoly?! - a rádióra csap... aztán rájövök, hogy a rádió helyére. Hm... vajon Perrie jelen volt akkor, amikor szétverte?
- Nem terveztem, jó?! És nem tudom, hogy a picsába kerültem mellé meztelenül úgy, hogy...
- Ne részletezd, mert visszafordulok és követelni fogom, hogy megmutasd az ajtaját, és utána még magamat is megfojtogatom - befogom a számat. Ez elég hatásos érv, hogy ne beszéljek. - Csak összevesztem Paullal.
- Min? - Gondolom ilyenkor beszélhetek.
- Sok mindenen. Alá akart íratni velem egy szerződést, hogy együtt maradok Perrivel. Perrie még mindig hisztizik miattad. Akkor elutasították megint két dalomat. Amit már kezdek feleslegesnek érezni, hogy egyáltalán megpróbáljak leadni valamit, ami tudom, hogy más. Ezen felül, haza akarok menni, de Paul nem hiszi, hogy ez jó ötlet lenne, mivel Dannyékkal akarok találkozni, de a múltkori verekedésem miatt is túl sok pénz ment el. Semmi kedvem újabb turnéra indulni. Do összejött azzal a Ray-el. Niall tiszta ideg Daisy miatt, mert összevesztek. Téged most megdugott valaki először és nem is emlékszel rá. Hiányzik Khalid. Szimplán a faszom ki lett így kétezer-tizenháromra. - Hadar... és hadar... aztán a végén vesz egy mély levegőt, én pedig igyekszem sorrendbe rakni magamban a dolgokat és felfogni.
- Haladjunk sorban - kérem őt biccentve egyet, feldolgozva az információ áradatot. - Perrei aláírta a szerződést? Miért hisztizik miattam? Ha elutasítják két dalodat, akkor közöld velük, hogy szopják le  a farkad. Vagy énekeld fel egyedül, esetleg add el őket, ha azt akarod, hogy mindenképpen hallja őket a nagyvilág. Mattel nem kellett volna balhéznod, jöjjenek Danny-ék ide. A turné jó dolog, ha ott leszel, már élvezed. Csak összepakolni gyűlölsz. Donak gratulálok! Amúgy is, örülj neki, tisztára oda, meg vissza van azért a srácért és elmesélések alapján ez kölcsönös. Úgyis megverheted, ha nem. Niallel közöld, hogy kérjen bocsánatot és vigyen neki kaját, vagy virágot, vagy tudom is én, milyen típus Daisy. Lehet, meg sem dugott, mivel nem emlékszem rá. Khalidot elviheted most, ha szeretnéd. Kétezer-tizenhárom tényleg egy szar év! - Mered maga elé. Szimplán mered a semmibe... még csak el sem indul a zöldnél. - Zayn... - lököm meg a vállát. Elindulunk... de nem szól még mindig semmit.
- Nem tudom...
- Melyiket?
- Hogy aláírta-e. Nem gondoltam bele, hogy elé is odatolhatják - motyogja befordulva a házam elé. Nem is voltam olyan messze... hogy nem futottam akkor még arra?
- Értem... - motyogom a házat nézve. Gáz... Gáz... az egész reggel kicseszett gáz. - Nos... ő is híres. Neki is ugyan azok mennek, mint neked. Lehet, előbb neked adták a papírt, mivel a te bandád nagyobb - motyogom az ölemben tördelve az ujjaimat.
- Elmondtam neki, hogy mi volt közöttünk. Ezért akad ki rád... akármiért, amihez közöd van - az ölébe ejtett kezekkel mered kifelé az ablakon.
- Oh... hát... komoly a kapcsolatotok - motyogom elfordulva tőle. Elmondott engem... neki. Ez azt jelenti, százszázalékosan megbízik benne, és nem ad több okot arra, hogy féltékeny lehessen Perrie rám. Jogosan... legalábbis. Szóval akkor többet nem találkozunk. Remek, örülök, hogy burkoltan közölte.
- Hol nem keresnek hírességeket? - néz felém egy fintorral. Ne tőlem kérjen randi helyszínt, mert ide hányok.
- Nem tudom... egyetemen - horkanok fel, undorodva magamtól. Segítenem kéne neki, a haverom... ehelyett képtelen vagyok kizárni a tényt, hogy most én adok neki ötleteket arra, hova vigye a nőjét. - Galériák, múzeumok, tudományos előadások és... - elindítja a kocsit és megindulunk. - Zayn? - én kiszálltam volna előtte.
- Szeretem a múzeumokat - egy apró kis fintor, aztán semmi több.
- És... szóval... - felsóhajtok, röhejes, amit csinálok. - Tudom - közlöm vele végül. - De nem kellek a randitokhoz szerintem - vetem fel neki óvatosan. Egyre többet kell majd visszafelé sétálnom.
- A mihez? Cica... te is híres vagy. Veled terveztem menni valahova - néz rám értetlenül.
- Mi? - ösztönösen kérdezek vissza. - Az előbb közölted, hogy nem találkozunk többet! - csattanok rá, felé fordulva.
- Mi? Mikor? - elröhögi magát, amíg előre dől kissé és elpillant mögém, majd kikanyarodik.
- Hogy, elmondtad Perrienek, hogy mi volt közted, meg köztem! - Mit nem ért ezen?!
- Ez miért jelenti azt, hogy nem találkozunk többet? Tiszta hülye vagy... megint túlgondolsz mindent - a fejét megcsóválja, én pedig értetlenül dőlök hátra újra.
- És most múzeumba megyünk? - kérdezek rá, biztos ami biztos alapon. - Ketten?
- Igen, és igen - bólint nekem lassan.
- De... miért? - nem értem.
- Azért, mert te vagy az egyetlen ember, aki foglalkozik velem olyan szinten, amit szeretek. Mert logikusan átgondolod, mi a bajom. Mert mérges vagyok mindenkire ezen a bolygón. Mondjuk, rád is, mert megdugattad magad, és még csak nem is emlékszel rá. Úgy érzem mindkettőnkre ráfér egy beszélgetés a másikkal, de kicseszettül unom a házamat, a te házadat, a kocsimat és a kocsidat - több éve ezekre szűkült le a találkozásunk. És röhejesnek kevésnek tűnik.
- Talán - adok neki igazat. - Zavar? - felé nézek... felhúzom a lábaimat az ülésre.
- Igen - nem kérdez vissza, hogy mi... Ericről beszélek.
- Kérdezhetek valamit?
- Most is kérdezel - elvigyorodik...
- Szóval... ha... ha annyiszor újra össze akartál velem jönni. Miért nem jöttünk össze? Mármint... tényleg ennyire fontos volt neked az, hogy mindenki tudjon rólunk? - Önző vagyok. Jól tudom. Olyan kis dolognak tűnik ez az egész, de ez azt jelentené, hogy tudatosan feladom a magánéletemet és porba tiprom a szakmámat. Egyszerűen ez tökéletesen megmutatkozott Perrienél. A bandájuk szar... legalábbis szerintem, bár tuti csak azért, mert szimplán gyűlölöm a csajt, amiért Zaynnal van és ez nem szép tudom jól... de ez van. Igyekszem elrendezni magamban a dolgot, tudom, hogy jól énekelnek, de akkor is... szóval a lényeg a lényeg. Perrie megkapta, hogy Zaynon akar felkapaszkodni. És ajánlom neki, hogy tényleg kamu legyen. Én is megkaptam volna ezt, a pszichológiával. Hogy csak hírnevet akarok magamnak. A pszichológia miatt adtam fel mindent, és Zayn miatt... nem vehetik ezt el tőlem. Nem bírnám, hogy közlik velem, hogy szimplán a hírnévre hajtok. Könnyebben elviselem, hogy kifejtik nekem pontokban, miért kéne megölnöm magamat. És miért vagyok szánalmas.
- Igen, tényleg ennyire fontos volt - annyira fontos, hogy az egyik alapja lett a szakításunknak. - Elképesztő, mennyire nem illik össze az életünk - szomorú mosolyt villant rám, aztán újra az utat nézi.
- Sajnálom, tényleg sajnálom. El se tudod hinni, mennyi mindent vesztettem el a személyedben. Nem csak az életemből, és nem csak téged... rengeteg mindent befolyásoltál körülöttem - úgy érzem, nem beszéltük ezt még meg így. Persze, elkezdtük, mikor részeg volt. De úgy érzem, tudnia kell. Leparkol, felsóhajt és kiszáll. És én is...
- Mostanában már nem félsz, hogy együtt mutatkozunk - jegyzi meg, a bejárat felé sétálva zsebre dugott kezekkel.
- Mostanában már komoly kapcsolatban vagy - felmosolygok rá, míg kinyitja nekem az ajtót, én pedig belépek a melegre. Az öreg nő értetlenül néz fel ránk...
- Jó napot - szólal meg, míg odasétálunk.
- Két jegyet - motyogja Zayn a tálcáját elő véve.
- Felajánlanám, hogy fizetem a részem, de fogalmam sincs, hol a pénztárcám - vallom be neki.
- Tudod jól, hogy nem engedném - fintorog le rám, míg odaadja a nőnek a pénzt. Borostás, karikás a szeme. Egy gyűrött zöld póló van rajta és fekete gatya. Rajtam is fekete gatya van. De egy feszülős bordó trikó! Valami szín... - Köszönjük - suttogja Zayn, míg elveszi a jegyeket és máris megindulunk befelé a folyóson.
- Tudom - válaszolok neki végül.
- Szóval... hogy vagy?
- Mérgesen, jelenleg. Fosul kezdődik ez az év - vonok vállat, amíg megállok egy macskás szobor mellett. A fát feketére festették, nagyon megnyúlik... egyenes vonalak. Őszintén szólva tetszik.
- Nem kötelező program, ha nem szeretnéd a...
- A srác miatt vagyok mérges. Helenáéknak nem szabadott volna engedni ezt, én... - elhallgatok és csak tovább indulok. Tök lényegtelen.
- Gondolom akkor jó, hogy mindketten tovább léptünk - felnézek rá, a kép előtt megállva. Semmi extra, szimplán három vászonból összerakott absztrakt minták... Szóval, mindketten tovább léptünk.
- Igen, tök jó - elmosolyodom és a képre nézek. Nem léptem túl rajta. Úgy érzem, kicseszettül nem is fogok tudni túllépni rajta. Hát nem felettébb ostoba és önző dolog a munkát választani a szerelem helyett? Hát nem régimódi dolog ez? Gazdag vagyok... ő is. Jó érzés, nem kell a pénz miatt aggódnom, mint régen... és mégis. Hát tényleg nem hoz boldogságot a pénz.
- Látod benne, amit kell? - kérdi a képet nézve.
- Nem - motyogom a mintákat nézve és a színeket.
- Gyere - középre húz... a középső vászon elé. - Múlt - mutat az elsőre. - Jelen - a középsőre mozdul a keze. - És jövő - fejezi be az útólsóval. - Az múltban ott van a sárga, a piros... látod a fekete vonalat? - hogyne látnám?! - Az a rossz. Az benne a rossz, ennek ellenére, látod, hogy a minták színesek. A jelennél változik a színvilág. A sárgába belekerül a zöld, és a pirosba a kék. Kontraszt... hirtelen váltás, hideg színek.
- Ez lehangoló - motyogom az utolsó képet nézve.
- A remény elveszett, nincsenek egyáltalán színek. Mintha a hideg színek még nem lettek volna olyan rosszak, szimplán eltűnnek.
- Ez itt a depresszió lefestve egy zavarodott elme képében - fordulok felé, háttal a képnek. Nem akarom tovább nézni.
- Nem. Ez itt szimplán a depresszió. Amit néhányan nem értenek - mosolyog le rám.
- Analfabétának érzem magamat melletted - fintorgok fel rá.
- Szimplán szeretem a művészetet, és örülök, hogy valamiben tudok okoskodni neked - indul tovább nevetve. A lépésével eltűnik a testhője is... utána indulok.
- Mindenben tudsz okoskodni - motyogom megállva mellette, ahogy megnéz egy újabb szobrot. Egyenes hasábok... aztán egyre inkább felemelkedik, végül teljesen összezárul egy körré. Legalább tíz hasábból csinálták. Mindegyik egy-egy fázisát mutatja be. Őszintén szólva, elég szép.
- Ez nem igaz - rázza meg a fejét lemosolyogva rám.
- Javarészt mindenben. Szóval... mesélj - felém lép egyet, vállal hozzám ér és lassan sétálunk a nagy teremben.
- Nem tudom. Fos minden - von vállat könnyedén.
- Ennyivel te sem elégednél meg az én részemről - az oldalába csípek, kissé oldalra lép egy mosollyal, majd vissza hozzám.
- Ugye tudod, hogy én is ugyan úgy rengeteg mindent vesztettem veled?
- Tudom. Azt hiszem...
- Walter egy részét is - előre néz, egy másik szoborra. - Tudod, téged teljesen támogatott, és ez a Joker kérés tényleg hatalmas dolog volt nálunk... tartogattuk az igazira.
- A részemről ezt átvetítem apámra. Valahogy mindig fájt egy kicsit, hogy nem lesz ott nagyon sok fontos eseménynél... de... szóval, eddig úgy voltam vele, hogy legalább a srácot elfogadta és szimpi volt neki, akivel terveztem... - mit terveztem?! - ... élni - fejezem be felmosolyogva rá.
- Sajnálom... tudod, hogy sajnálom, de...
- Ne mentegetőzz, ezen már túl vagyunk - vágok a szavába sietve. - Mint egymáson - jegyzem meg ironikusan.
- Perrie nagyon féltékeny rád.
- Azt hiszem jogosan.
- De ő ezt nem tudja, Cica... - rászólnék, hogy ne cicázzon. Ellenben tudom, hogy becézni akar, de az Életet már nem használhatja. Marad a cica... a Zoe talán már túl sablon neki.
- Attól még tudja, hogy együtt voltunk... több évig. Én is féltékeny lennék egy ilyen srácra - akármennyire is fáj beismernem, Perrie jogosan teszi azokat, amiket tesz. Pszichológus vagyok, muszáj objektíven szemlélnem a dolgokat. Meg kell próbálnom.
- Nem örül annak, hogy néha rád írok - az arcát dörzsöli, míg megáll egy újabb kép előtt. - Vagy, ha te rám.
- Értem. Mellőzöm - biccentek neki a kimondatlanra. Ha a barátnőjét zavarja, nincs jogom hozzá. - A három képből összerakott festményekért vagy oda? - kérdezek rá a képet nézve.
- Nézd közelebbről Zoe, elképesztő története van a képnek - közelebb lép. Én viszont nem merek. Nem tudom miért, szimplán nem akarok közel menni a képhez. Vagy hozzá. - És egy szóval sem mondtam, hogy miatta feladom a barátságunkat - ez nem barátság. Ez sokkal kevesebb. - Mit látsz a képeken?
- Barátoknak hívsz minket? Örülnék neki, tényleg. Amúgy ne veszekedj vele, nem éri meg. És nem tudom mit látok... zavaros képeket, undorító halálokat és káoszt - nyögök fel a három képből álló alkotást figyelve.
- A paradicsom - mutat az első képre.
- Ádám meg Éva féle? - nézek felé értetlenül.
- Igen, Ádám meg Éva féle - mosolyog le rám. - Szóval... Biblia. Gondolj a képekre, úgy, mint versekre. Mesélnek, csak látni kell őket igazán. Ez itt tényleg káosz - mutat a középső képre. - Ez itt a rossz. Konkrétan minden, ami rossz. A paráználkodás - mutat egy párra -, az élelem feneketlen fogyasztása, a gonoszság, a gyilkosság... minden féle emberi mocsok. A túlnépesedés - von vállat zsebre rakva a kezeit.
- És az utolsó? - szeretem, ha beszél.
- A megtisztulás. Az igazi rendes pokol eljövetele - sóhajt fel tovább lépve, otthagyva a saját vérükbe fürdő alakokat. - Soha nem gondoltam arra, hogy el kellene adnom a dalokat...
- Fontold meg - fékezek le egy festmény előtt újra. Egy nő... fel van akasztva.
- Megfontolom. Mesélj - nézi ő is a képet.
- Nálunk vannak az ikrek. - Mit meséljek neki.
- Ne ilyenekről mesélj Cica. Igazából mesélj - félre döntött fejjel nézi a képet. - Szerinted gyilkosság, vagy öngyilkosság? - a képet nézi tovább. Egy férfi áll a nő mellett... egy szék fel van borulva a levelekkel borított földön.
- Ősz van a képen. Az-az elmúlás. Szóval a halálra utal. A kérdés, hogy a férfi, vagy a nő szemszögéből. A szék kifelé dőlt el, a férfi is kifelé áll. Szóval öngyilkosság.
- Ha néznéd a színeket, sokkal jobb lennél, de egyébként igen - ad nekem igazat egy mosollyal.
- Meghalt a papám - osztom meg vele egyszerűen. Rám mered... lefagy az arcáról a mosoly. - Szimplán elaludt, semmi extra...
- Részvétem - végigsimít a hátamon és én tovább nézem a nőt. Az előre csukló fejét.
- Köszönöm - tovább indulok. Semmit nem jelent a részvétem szó. Ennek ellenére tudom, mit akar vele kifejezni és ez mégis jelent valamit. - Nagyon gáznak érzem magam. A srác miatt... ez undorító... - motyogom neki egy ivós festményhez érve. Legalábbis egy kocsmát ábrázol.
- Nem akarok hazudni neked. Elvettél tőlem valamit ezzel - a hátam mögött áll. Szerintem ő is a képet nézi.
- Magamtól is - mindkettőnktől elvettem valamit.
- Fura, hogy együtt töltjük ennek a napnak az elejét, mikor még mindenki haldoklik szimplán. Régen volt ilyen normálisan fura reggelem - az állát a fejemen támasztja meg, én pedig tovább nézem a részegedő népet.
- Fura - értek vele egyet.
- Meló terén mizus? - tovább indul, én pedig nézem, hogy lépked a szobrok között.
- Néha úgy érzem, nekem lenne szükségem egy pszichológusra - motyogom egy vasból megformált kezet nézve. Olyan, mintha kinyúlna valamiért... elképesztő.
- Miért?
- Pár ember szerint, túl borús a világképem. Szerintem szimplán realista. Alapvetően pedig... érdeklődésemet veszítem minden iránt. Mármint... - felsóhajtok. - Néha úgy érzem, szörnyű ember vagyok. Alapvetően a gondolataim miatt is. Néha úgy érzem, tök mindegy, mit teszek, nem történik semmi. Egy erős negyvenes férfi halálra erőszakolt egy alig tíz éves kislányt... és megnéztem a holttestét. Én... - nyelek egyet és tovább fordulok egy újabb absztrakt műhöz. - Egy húszéves fiút elütöttek véletlen a minap. A sofőr pedig annyira kétségbeesett, hogy elásta a parkban. A fiú barátnője terhes... Annyi mocsok! - nyögök fel a képet nézve. - Ennek mi értelme?! - mutatok a számomra most is érthetetlen műre.
- Fogalmam sincs, Zoe - motyogja, míg átkarolja a derekamat.
- Én nem tudom Zayn... néha túl... sötétek a gondolataim. Olyan sötétek, amiket néha a betegeimtől hallottam vissza. Ennyi évnyi evolúció. Ennyi szerencsés feltétel és... összesen ennyi az emberiség. Fos - Ez az igazság. Rakat szar az egész.
- Úgy érzem, le kéne állnod a levelek olvasásával - nem kérdezek vissza, honnan tudja, hogy olvasom őket.
- A legfurább okok arra, hogy öljem meg magamat néha még meg is mosolyogtatnak. Például vörös vagyok. Ez is egy indok. Volt már indok, hogy lélegzem. Szóval ez kész megoldás is egyben...
- Élet... - elfintorodom és tovább indulok.
- Alapvetően nem érdekel. Tényleg nem. Az érdekel, hogy emberek lehetnek ilyen gonoszak. Az, hogy öljem meg magam, valahogy nem üt annyira szíven, minthogy ostoba vagyok - az jobban fáj.
- Lehet, tényleg jó volna elbeszélgetned egy pszichológussal.
- Áh nem, félő, eltiltanának végleg a munkámtól. A fű is elég nagy port kavart - felmosolygok rá, ő pedig le rám. - Lassan fél éve együtt vagytok. Te pedig nemsokára huszonegy leszel - felmosolygok rá... valami állat ajándékot kéne neki vennem. Már, hogyha vehetek...
- Hagyjuk ezt. Semmi kedvem semmihez - egy éjszakai festményt néz. Teljesen sötét kék az egész, a csillagok látszódnak. Valami képzeletbeli bolygó a távolban... és két sötét alak. Feketével vannak megfestve.
- Hát nem szép az élet? - sóhajtok fel a képet nézve. Tetszik a csillagos égbolt.
- Nem.
- Határozottan nem - egészítem őt ki egy mosollyal.
- Nincs kedvem hazamenni. Paulhoz sincs kedvem visszamenni megbeszélni ezt az egészet. És Perriet sem akarom felhívni...
- Ott van még lehetőségnek Bradford - osztom meg vele. Megtudom érteni, miért nincs kedve ezekhez.
- Nem megy - von vállat. - Ezért vagyunk most itt. Te meg én... te vagy az utolsó lehetőségem, amitől még nem kap el a hányinger.
- Ez durva, mégis kedves. Szóval kapd be valamilyen szinten, de köszönöm - mégis mit kéne mondanom erre?
- Jó volt vele? - ... Ericcel?
- Nem emlékszem. Tényleg nem emlékszem semmire Zayn - átkarolom saját magamat. Utálom ezt az érzést.
- Miért hagyták a barátaid? - felnézek rá, ő a képet nézi még mindig.
- Gondolom miattam. Gondolom miattad. Gondolom azért, hogy végre tényleg túl legyek rajtad. Ahogy te nem akarsz sehova menni, úgy én nem akarok hazamenni. Se Helenáékhoz. Se Birminghambe. Se az irodába... se Albushoz... sehova - én továbbra is az arcélét nézem, és ő továbbra is a festményt.
- És...? Így tovább léptél? - Talán most realizálja, hogy én még mindig nem léptem annyira tovább, mint ő. Abba beletörődtem, hogy elfelejteni nem fogom Zaynt. De irigy vagyok, amiért ő képes mással lenni. De annak örülök, hogy boldog. Komolyan... esküszöm, hogy örülök neki. Szóval... a tudatra, hogy valakivel szexeltem, annak ellenére, hogy nem emlékszem rá... ezzel tovább léptem?
- Mi a tovább lépés? - Az, hogy elfogadom, hogy mással van? Hogy beletörődök, hogy mással boldog? Beletörődni, hogy soha nem leszünk már többek kínos haveroknál? Vagy a továbblépés azt jelenti, hogy már nem ver félre a szívem, ha szóba kerül ő? Tulajdonképpen... beletörődni beletörődtem.
- Képes vagy elengedni azt, akit szerettél...
- Akkor igen - elengedtem őt. Ha nem így lenne, akkor zokognék neki, hogy jöjjünk össze és könyörögnék neki, hogy elégedjen meg azzal, amit adni tudok. Soha nem voltam ilyen. Soha nem akartam megnehezíteni a helyzetét, így soha nem fogom ezt csinálni. Szóval alapvetően vagyok olyan makacs, és szeretem őt annyira, hogy elengedjem. De ha azért engedem el, mert szeretem... akkor az nem továbblépés, nem?!
- ... És mással újra kezdeni - fejezi be halkan. Ő tovább lépett. Ha ez a továbblépés definíciója, akkor tovább lépett. Lenéz rám, és most már én fordítom el a tekintetem róla. A zöldes bolygót nézem a festményen. Belemerülök a mélyzöldbe és az ezüstbe. Ha szeretem annyira, hogy elengedem... akkor szeretem annyira, hogy ne nehezítsem meg neki a dolgát. Hogy ne adjak esélyt neki arra, hogy úgy gondolkozzon: mi lenne ha.
- Egyelőre nem találtam érdemes példányt... de ja - hazudni könnyű. Csak szavakat kell kiejtenünk. Negyven betű ismétlődése. Szavak külön álló jelentése, amiket egymás után pakolva értelmet adnak. A hazugság annyi, mintha azt mondanám, sütne a nap, csak éppen fájna kimondani. Az a kis bűntudat manócska, ami utána annyi ideig ül a vállunkon, amennyit jónak lát. Mintha a bordáink össze akarnának nyomódni és a szívünk szétdurranna.
- De ja - mosolyodik el visszanézve a képre. Nézem azt a nem őszinte mosolyt az arcán, és nem merem szóvá tenni. Ő lenéz rám, és a mosolya el is tűnik. Nyelek egyet, ahogy belülről kezdi rágcsálni a száját. Nézem a halovány barna szemeit, amik néha esküszöm, aranynak tűnnek. A borostáját... a fekete kusza haját... és a táskákat a szeme alatt. Miért fáradt még mindig?! Miért fáradt, ha már nem vagyok vele? Egy mély levegőt veszek, míg az ajkaira pillantok, aztán újra a képre. Ő is elfordul. - Ha Perrie aláírta azt a szart... félni fogok, mit teszek.
- Dührohamok?
- Sok... erős...
- Lehet meg kéne látogatnod egy...
- ... pszichológust - fejezi be fújtatva. - Amiért te nem mész, azért nem megyek én sem. Muszlim vagyok, cigizek... terrorista vagyok. Kiderül, hogy pszichológushoz járok, és végem.
- Elvállalhatlak magánba... de nem ígérek semmit. Túl közel állsz hozzám, tudod, ezeknek milyen következményei vannak - tényleg szívesen segítenék rajta. De képtelen vagyok, mivel túlságosan ismerem őt. Mivel érzelmek fűznek hozzá. Nehéz rá objektívan tekinteni. Viszont megértem, miért nem keres fel valakit. Tényleg megértem.
- Gondolod, hogy képes lennél meggyógyítani? Azt hiszed, megtudod oldani a dühkezelési problémáimat, és végighallgatni, amint rólad beszélek neked? Vagy Perrieről?
- Nem - tisztában vagyok vele, hogy nem bírnám. - Perrienek amúgy is nehéz lenne kimagyaráznod - esélytelen lenne, hogy én kezeljem.
- Egyszerűen katasztrofális, hogy a barátom is voltál és nem csak a barátnőm - felnevet, kínosan. A képet nézzük, de szerintem mindegyikünk unja már. Szimplán én nem merek ránézni, de mozdulni sincs kedvem.
- Tudom - pontosan tudom. Hozzászoktunk ahhoz, hogy egymással akármit megtudunk beszélni. Egy tipikus tökéletes kapcsolat alapja. De amikor nem azért megy szét egy pár... mert már nem szeretik egymást, akkor ez túl nehéz. Mi azért mentünk szét, mert az életünk összeegyeztethetetlenné vált és a vitáink túl súlyosak lettek. Azért, mert alapvető dolgokban nem jutottunk egyességekre... és tényleg képes megölni egy kapcsolatot az, ha nem mutatkozhatsz nyilvánosan. De egy embert képes megölni az, ha naponta ezer levelet kap, hogy öld meg magad. Vagy, hogy miért vagy csúnya. Buta. Ostoba. Jelentéktelen. Rossz. Felesleges.  - Még hány kicseszett év kell, hogy vége legyen közöttünk?! - Mert nincs vége.
- Nem tudom Zoe - ha tudnám, könnyebben elviselném. - Amíg nem teszek valamit, amiért véglegesen megutálsz. Vagy te nem teszel valamit... azt hiszem addig - hát... akkor gondolom itt az ideje, hogy a lelkembe vágjon egy csákányt.


Sziasztok!
És itt is a rész, bár csak most, mert ez dupla hosszú. Ma még lehet,  hogy lesz egy, de nem ígérek semmit. Vélemények? Le tudják ők valaha is zárni egymást?
Puszi: Klau

4 megjegyzés:

  1. Kurvara remelem hogy nem !!! .. nem kell perrie !! 😢😬😡😢😬😢😢 ... zoe kell zaynhez ... utalom perrit!!! 😢😢😢

    VálaszTörlés
  2. Uhhuuuhh.. ne mar azt hittem ossze jonnek a vegere :( ahhhh legyen mar vege perrinek! ����������������������

    VálaszTörlés
  3. Szia Klau!
    -Zayn nem vagy igazságos..
    te fuvel faval ês bokorral dugmanyoltal....Ő megtette egyszer ugy hogy nem is vagytok egyutt-te tetted akkor is mikor még egyutt voltatok- abban igazaf van hogy az nem jo h ittas volt es nem emlekszik semmire...de az eg szivarvanyhartyajars...nem tud mar mit tenni...kesz...meg tortent...tisztaban van vrle...te pedig nem vagy fer...
    -Zoe nagyon rátokfért ez a bő igazságokkal teli beszêlgetês..
    -Szerintem, igy hogy mostmar nyiltan is tisztaban vagytok dolgokkal...nem csak ugy kimondatlanul tudok tényeket
    ..talán könnyebben tudtok segiteni a masiknak mikor jon a nagy omlas....mert szerintem izz hatalmas lelkik-testi omlas lesz..jo lelki igy is van...testi is..mert a lelek rombol...de en valami drasztikusra gondolok...de ne legyen igazam...
    -Zayn azurkolok, hogy elore lepj es ez a beszelgetes es dolgokra ravilagitad adjon egy loketet arra hogy szolokarierrt indits

    Nagyon szepen koszonom Mindkettotoknek, hogy ezt a reszt is olvashattam!

    Imádlak ám Benneteket <3

    VálaszTörlés
  4. Klau, Des tudjátok, hogy imádlak titeket.... De meddig fogtok még kínozni minket? :D
    Egyetértek BezTinával, hogy mi az, hogy Zayn kiakad mert Zoe végre lefeküdt valakivel... Kár, hogy nem emlékszik rá. Eric pedig fekete haj... Kék szem... Tetkók és pc.... Awww nem lehetne, hogy megjelenjen és ő helyettesítse Zayn-t? :D
    Zoet egyszer a sírba viszi a szíve... Hogy ennyire foglalkozik mindenkivel, főleg Zaynnel magát pedig hátra hagyja. Persze ez becsülendő, de... Zoe most már túlzásba viszi, legyen önző és magára gondoljon.
    Egyébként jó rész volt, még mindig imádom a blogot :) Persze titeket is mivel ti dolgoztok annyit rajta, és csináljátok :)
    Nagyon várom a következő részt :) ❤❤❤

    VálaszTörlés