232. Rész

x--- Zayn Malik ---x

Éhen halok... és érzem az illatokat. Istenem... a gyomrom megkordul, én pedig kissé fáradtan nyomom fel magam az ágyból. Szürke és fekete ágynemű... nincs is ilyenünk, mert Perrie azt mondta, hogy... oh várjunk... Zoe. Zoenál vagyok. A hajamba túrva csoszogok ki a konyhába hozzá. Elnézek az ő szobája felé, ahol nyitva van az ajtó, de ő a tűzhely előtt áll már. Egy francia bugyiban és egy lógós trikóban van... én pedig egy szál boxerben. És valahogy rohadt régen láttam már őt így... reggel, ébredés után, kaját csinálni... pizsiben, még kócosan.

- Jó reggelt - köszönök neki az ajtófélfának dőlve. Kiélvezem a látványt. Kissé összerezzen, aztán hátra fordul és elmosolyodik.

- Jó reggelt, remélem megelégedsz egy kis rántottával is - elfintorodik, aztán visszafordul előre.

- Tökéletes, rég kaptam meleg reggelit - elindulok felé. Át se gondolom, de magamhoz húzom, ahogy átkarolom a hasánál. Szimplán átölelem mind a két kezemmel és az arcomat a nyakába temetem. Utoljára akkor csináltam ezt, mielőtt kiment katonai csapat pszichológusnak. És az már nagyon... nagyon rég volt. Megfordul a karomban és átkarolja a nyakamat. Az egyetlen dolog pedig, amire gondolni tudok, hogy akkor csókolóztunk utoljára, mikor ő megcsókolt a buliban a haverokkal. És rohadtul hiányzik. - Tudom... tudom - motyogom neki, még mielőtt ellökne, vagy elkezdené mondani, hogy barátnőm van és ne gondoljak semmi többre egy ölelésnél. Szóval elengedem, mielőtt kínos lenne és hátrább lépek tőle, mielőtt ennél is nehezebb lenne. Egy mosollyal ülök le a székre, ő pedig csak zavartan fordul vissza a serpenyő felé.

- Kérdezhetek valamit? - Olyan halkan teszi fel, hogy a sercegő hang szinte elnyomja.

- Akármikor.

- Még mindig zavarna az, ha veszélyes munkám lenne? - Elnevetem magam, ő pedig hátra néz rám.

- Most is az van. Most is zavar. Milyen ajánlatot kaptál?

- Semmilyent - rázza meg a fejét. - Csak érdekelt.

- Miért?

- Fura ember vagy Zayn. Csak próbállak kiismerni.

- Akárhogy nézem, tizenhat éves koromban ismertél meg. Volt rá pár éved - elneveti magát és megrázza a fejét... imádom, mikor nevet miattam.

- Perrivel is veszekedsz miatta? - Olyan könnyedén kérdi meg, míg lerak elém egy tányért és magának is teríteni kezd velem szemben az asztalnál.

- Miért tenném? Nem akarják megölni - nevet fel.

- De veszélyes, amit csinál - néz rám értetlenül, villát és kést pakolva elém.

- Zoe... miért lenne az? - Mi az, hogy veszélyes a munkája? Dolgozik valami mást, amiről én nem tudok?

- Világsztár. Pont, mint te.

- De ez nem veszélyes meló - lehet még részeg...

- Emberek letépnék rólad a pólót, csak, hogy szerezzenek tőled valamit. Naponta több ezer levél... mindegyik más hangvétel. Fenyegetések... a színpadra való tárgyak dobálása. Atrocitások mindennap. Ez veszélyes meló - összeszorítom az ajkaimat, ő pedig fintorogva hátat fordít nekem.

- Nem vészes.

- Az enyém sem.

- Utalni akarsz valamire?

- Minden szavam mögött folyton több megbúvó részlet van. Ha nem lenne, akkor nem beszélnék... feleslegesnek tartanám - közli lazán, míg a kaja nagy részét nekem adja.

- Ez java részt lehetetlen lenne - nézek rá elgondolkodva.

- Azt mondom hiányzol, de azt is értem alatta, hogy szarul voltam és rád gondoltam egy csomószor, míg semmit nem bírtam normálisan megcsinálni. Azt mondom szeretlek, de azt értem alatta, hogy mindenemet oda adnám érted. Azt mondom menjünk bulizni, de azért, mert túl stresszes vagyok és a barátaimmal akarok lenni végre kicsit. Azt mondom, Perrie munkája is veszélyes, de csak velem veszekedtél emiatt - leül velem szembe és olyan kiegyensúlyozottan kortyol a teájába, mintha nem mondta volna el, hogy át kéne gondolnom minden szavát, amit az évek alatt hozzám intézett. - Az egyetlen dolog, amiben jó vagyok, azok a szavak... ne nézz ilyen silánynak. Ha valamit mondok, azt okkal mondom és van jelentése. Nem is egy, és nem csak egy szál húzódik mögötte. - Megvonja a vállát és enni kezd.

- Ő nem halhat meg.

- Mindegyikünk meghalhat. Akármikor, akármiben, akárhol.

- Folytathatjuk ezt a beszélgetést addig, amíg nem rakom fel neked a kérdést, hogy újra összejövünk-e és te nemet mondasz rá, vagy témát terelhetünk.

- Néha csodálatosan ostoba vagy - elnyom egy apró mosolyt a bögréje mögött, én pedig értetlenül nézek rá.

- Excusez-moi - hördülök fel, mire halkan felkuncog.

- Hagyjuk - rázza meg a fejét és csak szimplán kinéz az ablakon. Én pedig belerohadok abba, hogy nem tudom, mi van a fejében.

- Ezt már nem hagyhatod így itt lógva a levegőben - felém kapja a fejét és elmosolyodik.

- Mit akarsz tudni?

- Hogy miért mondasz nekem mindig nemet?

- Sok oka van - sóhajt fel megtámasztva a fejét, míg unottan kezdi tömni a szájába a kaját.

- Hajrá, időnk, mint a tenger - mutatok körbe.

- Ironikus. Emlékszel, mikor aligha volt negyvennyolc óránk együtt? - Rám mosolyog, és csak néz és csak mosolyog és a gyomrom összeugrik a nézésétől.

- Emlékszem.

- Most pedig a lakásomon ülsz és a reggelimet eszed, míg előttünk van egy élet - lesüti a tekintetét, aztán egy sóhajjal újra rám néz.

- És már laktál velem együtt - motyogom elveszve a zöld szemeiben.

- Így van - vigyorodik el. - Nem akarok témát terelni, ne haragudj. Csak néha vicces - rántja meg a vállát, míg elveszi előlem a tányért és maga elől is. Lazán a mosogatóba rakja és vissza ül elém. - Szeretem ezt csinálni. Te pedig szereted azt csinálni. Én nem szeretem, ami a tieddel jár. Te meg utálod, ami az enyémmel. Első indok - nyújtja előre a kezét, jelezve a hüvelykujjával. - Túl hevesek vagyunk, szóval sokat veszekszünk... azaz, vagy veszekszünk, vagy dugunk... de a melós részt belevéve sok a veszekedés - magyarázza meg a fejét hol jobbra, hol balra döntve. A mutató ujját is kinyújtja. - Van már valakid - középső új. - Nem engedi a modest - elfintorodik, míg a gyűrűs ujját is felém mutatja. Ezzel az egész tenyerét... nincs kisujja. - És úgy látom, jobban megvagy nélkülem, annak ellenére, hogy velem akarsz lenni. Úgy látom, jobb ez, ahogy most vagyunk neked, mint amikor együtt vagyunk. - Lenéz a kezére, és elfintorodik, látom amint a kis csonkot mozgatni próbálja. Fintorogva rakom oda az én kisujjamat. - Öt - neveti el magát. - De komolyan, nem is engedi a modest. Ha kavarnánk, az már tuti kiderülne. És nem akarok egy kurva lenni. És nem akarom, hogy rossz fiúnak nézzenek, vagy meghurcoljanak. Nem akarom, hogy kilépj a bandából.

- Ez már hány darab indok?!

- Legyen kettő - mutatja fel két másik ujját.

- Szóval nem vagy velem, mert... a körülmények nem engedik. De velem lennél? - Nézek rá kissé összezavarodva.

- A szakításunk óta ezt mondom, Zayn - elneveti magát és leejti a kezeit. - Na, most kinek a melója szarabb? - Féloldalas mosolyt kapok tőle, én pedig elnevetem magam. - Amúgy is, jól megvagy Perrievel, nem?

- Ez most nem arról szól, hogy jól megvagyok-e vele, vagy sem - rázom meg a fejemet.

- Pont erről szól - a bögréjébe halnak el a szavai.

- Elvagyok vele... - biccentek neki egy aprót és csak az arcát nézem. Az ajkait, a szeplőit, a pisze orrát és a hatalmas szemeit. A vörös hullámos haját, és a nyakának az ívét. Értetlenül néz rám, és összeráncolja a szemöldökét. Rohadt aranyos. Mindig is rohadt aranyos volt reggel.

- Ez nem úgy hangzott, mintha befejezted volna a mondatodat, Zayn.

- Nem kéne befejeznem - nyelek egyet a csomó ellen a torkomban. Ennyi eltelt év, és még mindig azt hiszem, hogy egy apró kis nyeléstől jobb lesz.

- Miért?

- Mert van valakid.

- Alakul - vonja meg a vállát unottan.

- Elvagyok vele... - és valahogy nem jön ki a második fele.

- De...? - Halványan mosolyog rám.

- Nem de... hanem inkább csak. Elvagyok vele, csak éppen semmit nem ér. Elvagyok vele, csak annyira rohadtul köcsög vagy, hogy akárhányszor eszembe jutsz, elveszek mellette... kurvára szeretlek. Még mindig. És te közlöd velem, hogy szeretsz és most haza kéne majd mennem hozzá, mikor... mikor te itt vagy! - Felé mutatok, ő pedig lehunyja a szemeit.

- Eléggé nagy a lelkiismeret furdalásom amiatt a szex és csók miatt is. Nem... én nem olyan vagyok, aki hagyja, hogy megcsaljanak másokat. Szimplán itt ülsz velem reggel, én pedig... túl sok mindenen mentem át. Nem akarok hazudni neked.

- Kimondanád végre a picsába már?! A szemembe legalább - az asztalra csapok egy gyengét. Nagyon régóta nem mondta ki nekem úgy, hogy egyértelmű legyen. Mondta, hogy szeret, de mint barát. Olyan közegben mondta, hogy barátinak értsem... Az alsó ajkát kezdi rágcsálni, és a körmét kapargatni, véletlen sem nézne rám.

- Tizenöt éves voltam, amikor te megismertél. Évek teltek el azóta. És attól a naptól kezdve mindenki fölé helyezlek - megvonja a vállát és halkan felnevet. - Az egyetlen dolog, amitől kezdek félni, hogy soha nem leszek már másba szerelmes, és soha nem tudlak majd nem szeretni - a szemembe néz, én pedig csak veszek egy mély levegőt.

- Konkrétan. Ne az ellentétét.

- Szeretlek - elmosolyodik, kissé elpirul, majd vesz egy nagy levegőt. - Pont ugyan annyira vagyok beléd szerelmes, ha nem jobban, mint annak a bulinak az erkélyén Birminghamben, amikor először közöltem veled ezt így nyíltan - egyszerűen a hajamba túrok, mert valahogy túl hihetetlen, hogy tényleg szeret még mindig. Más kimondva hallani a szájából, teljesen nyugodtan, mint azon gondolkodni, vajon jól veszem-e le a jeleket. De túl szép lenne ez az életembe...

- De nem jövünk össze, mi?

- Nem sok értelmét látom, tudod... harmadik fél. - Nem néz rám, én pedig összeszorítom az ajkaimat. Utálom ezt a kurva melót, inká... - Nem, Zayn. Nem hagyod ott, mert ez az életed.

- Te vagy az életem - nem nézek rá, csak a falapra.

- Ne legyél cuki, oké? - Elveti magát, látom, hogy elpirul, én pedig csak mosolygok rajta.

- Rohadtul oda vagyok érted - ez az igazság. Reggel kócosan míg elpirul egy rá túl nagy pólóban és rám nevet... hogy ne lennék oda érte? - Egyezség? - Kérdezek rá, lévén tisztában vagyok azzal, hogy nem jövünk össze.

- Hallgatlak - az asztalra könyököl, minden figyelmét megkapva dől előre kicsit.

- Amint lejár az a maradék egy év körülbelül, újra tárgyaljuk - a kezemet felé nyújtom.

- És addig? - kérdez rá kissé óvatosan.

- Próbálom nem elveszteni a fejemet a közeledben és nem megcsalni Perriet. Te pedig éled az életedet.

- És mi... majd ha már a feleséged lesz, mikor én bébiszitter a gyerekednek, átbeszéljük, ahogy hazaértek a randiból? - Elneveti magát és kérdőn néz rám.

- Nem fogom őt elvenni.

- Akkor átbaszod őt.

- Szokásom egy pöcs lenni.

- Tudod, hogy ezt utálom - fintorog rám.

- Zoe... mindenképpen megfogom vele ezt beszélni - vonom meg a vállamat.

- És mit mondasz neki? Egy év után pattansz, mert szeretem az exem még mindig? - Elfintorodik és megrázza a fejét.

- Adj jobb ötletet - vonom meg a vállamat.

- Nincs - nyög fel megdörzsölve az arcát. - De szeretlek, baszki...

- Én is téged - átnyúlok az asztalon és megsimogatom az alkarját. Kissé összerezzen, aztán leejti a kezeit és simogatni kezdi a kezemet. - Nyugodtan és... rendesen viselkedünk egymással? Lesz, ami lesz és utána tényleg átbeszéljük, hogy még mindig akarjuk-e. Mit szólsz?

- Nyugodtan és rendesen? Az milyen?

- Elviszlek mindenhova, ahova megígértem. Hozzád érhetek és megölelhetlek és nem lesz kínos egyikünknek sem... mintha... a nagyanyám előtt lennénk együtt - szar hasonlat, el is fintorodom, ő pedig felnevet.

- Azért ne veszekedj senkivel, aki csúnyán néz ránk.

- Semmi csók és szex... ugye? - Sóhajtok fel, ahogy végül kezet rázunk lassan.

- Nem lenne jó ötlet.

- Pedig rohadtul hiányzol.

- Cuki - elvigyorodik, én pedig felnevetek. - Tudod, mintha a kilencszázas években lennénk és udvarolnál. Csak visszafogottan - olyan rohadt csábosan néz rám, hogy szimplán elmosolyodom.

- Tisztáztuk, hölgyem? - Kérdezek rá, míg a kézfejére nyomok egy puszit.

- Igen - olyan rohadtul nagyon mosolyog, hogy valahogy extra boldog leszek ettől a látképtől. Felállok és magamhoz húzva ölelem át. Gondolom az ölelés az rendben van. Átkarolja a derekamat és élvezem azt, hogy végre nyugodtan a karjaimban tarthatom.

kukucs. Dont grow up. Its a trap.