2017. július 1., szombat

227. Rész

x--- Zoe Fable ---x


- Márpedig de - csattanok rá. - Ez röhejes - mutatok körbe. - Haza megyek, én szedek össze magamnak cuccokat. Aztán visszajövök... de nem fogok bujkálni! - Elegem van és nem érti meg senki!
- Valaki betegesen vadászik rád Zoe... miért nem értesz meg?! - Albus nem ért engem!
- Sokszor vadásztak rám betegesen... és mind rács mögött van, vagy halott - sziszegem neki. - Nem, fogok, bujkálni - tagolom neki a képébe mászva. - Ha ezt várod tőlem, akkor inkább minden együttműködést megtagadok!
- Lecsuklak!
- Oly mindegy! Pont úgy érzem magam, mint aki már börtönbe van! - Ráordítok és elhallgat. Dühös vagyok, és senki nem baszakodhat velem, ha dühös vagyok. - Saját felelősségre megyek ki.
- Kocsit adunk, szolgálatit. Ketten pedig veled mennek, ők vezetnek. Teljesen felkísérnek és utána vissza.
- Viccelsz, ugye? - Csípőre rakom a kezemet, ő pedig elmosolyodik. Felém lép egyet, nevet és bólogat nekem. Aztán megfogja a kezemet... érzem, hogy fáj... mögém csavarja, belém térdel és máris egy asztalon hasalok el.
- Elfogadod ezt, vagy most azonnal komolyan lecsuklak valamiért?! Az életedről van szó, és nem fogom hagyni, hogy a makacsságod miatt megöljenek - hármat csapok az asztalra, szimbolizálva a feladást.
- Gonosz volt - motyogom neki megrázva a karomat.
- Még finom voltam - rám fintorog, én pedig visszafintorgok. Ő pedig jobban fintorog, én pedig még inkább próbálok. - Idióta - a tarkómra legyint, de látom, hogy mosolyog.
- Én is szeretlek, apu - dünnyögöm halkan, mire már csak lehajolni tudok egy könyv elől és spurizok is kifelé, mielőtt meggondolja magát. Az ajtónál várok addig, amíg oda nem jön hozzám két szekrény méretű pasi. - Hello, Zoe Fable - intek nekik, ők pedig mosolyogva biccentenek.
- Jeremy, Patric - mutat magára, majd a társára a kicsivel magasabb. Megindulok velük kifelé. Mély levegőt veszek és valahogy élvezem, hogy ennyi nap után kijöhetek. Több, mint két hete folyton körül vagyok véve emberekkel. Két hete mindig beszélnek hozzám, de soha nem azok, akik hiányoznak. Mondjuk, nyomon tudom őket követni, de akkor is. Hiányoznak... nagyon. És megnézném Zayn új tetkóját is... Perrieről. Biztos örült neki a lány... Helenának pedig ismét kiállítása lesz és utálom, hogy nem lehetek ott. Beülök hátra a kocsiba, Jeremy előre a kormány mögé, Patric pedig hátra mellém, csak a másik oldalra. Izgatottan nézelődök kifelé. És mégis szörnyű érzés, hogy egy kocsikázás így feldob!
- Jeremy! - Hallom az üvöltést mellőlem... arra nézek és egyszerűen farkasszemet nézek egy másik autó reflektoraival. Élesen szívom be a levegőt és az agyam egy másodperc alatt pontosan felfogja, hogy ezt nem fogjuk elkerülni...


*


Arra eszmélek fel, hogy kiesek a betonra. Felnyögök és kinyitom a szemeimet. A beton forró, lévén a nyár már beköszöntött. Látom az üvegszilánkokat mindenhol a földön. Látom a kocsit... Hangosabb nyögés is kiszalad a számon, ahogy valaki felhúz a torkomnál fogva. Értetlenül nézek fel, aztán szembe találom magam a már sokat tanulmányozott arccal. Görbe és nagy orr, mélybarna szemek, barna rövidre nyírt haj, vonalszerű ajkak, erős áll... oh, ne... oh, ne.
- Ne jöjjön közelebb! - Szinte összeesek, de ő tart... kár, hogy a nyakamnál, mivel így csak még inkább gyengébbnek érzem magam. A levegő... hörögve igyekszem venni egy keveset, de aligha jön össze. Nézem, ahogy a fegyverrel hadonászik, én pedig csak a kezemet a fegyverre rakom. Nem lőhet le senkit... De még, hogy felesleges volt végrendeletet írnom?! Felmordul, megrántja a kezét, nekem pedig leesik a testem mellé. Elenged, én pedig összecsuklok a lábai előtt. Hörögve kezdem kapkodni a levegőt. Nagyon fáj... istenem úgy ég a torkom. A fejemhez nyúlok és érzem a vért... Próbálok elkúszni, hogy egy kicsit ne vegyen észre, de felránt a karomnál fogva és maga után kezd rángatni.
- Nincs sok időnk kicsim... sietni kell - morogja halkan nekem. Próbálok ellenkezni, de csak elesek, ő pedig csak húz. Kinyitja a kocsi hátulját, amivel belénk jött és egyszerűen bedob. Belép mellém, felé rúgok, de ő csak felém áll és felhúz ismét.
- Ne... nem akarom... én nem szeretlek... engedj el! - Rekedtesen jelentem ki neki a rút tényeket, míg megfogja a kezemet és rácsapja a csuklómra az egyik bilincset. Aztán felhúzza a másikat, és arra is rárakja. Felnézek a bilincsre, amit a kapaszkodón bújtatott át. Elenged, én pedig szimplán ott elengedem magam. Fáj a csuklóm, már most vág, de nem bírja megtartani magát a testem. Remegnek az izmaim, szédülök, hasogat a fejem... - Kérlek... - nem akarom. Annyira nem akarom. Én ezt nem bírom... nem vihet el... nem vihet el ő! Nem akarom! Rám csapja az ajtót, én pedig zokogva nézek körbe, míg nyugalmat próbálok magamra erőltetni. Gyorsan indulunk meg, próbálom a térdeimet magam alá húzni, de hiába sikerül, az éles kanyaroknál ugyan úgy kilengek és nekicsapódok a kocsi oldalának. Oké... semmi pánik. Magam alá húzom a lábaimat és egy mély levegő után felnézek a kezeimre. Próbálom megtartani az egyensúlyomat és kihúzni a kezemet. De túl szoros... szinte a csuklómon sem mozdul meg. Szóval utána rángatni kezdem... hátha. De semmi... én viszont addig próbálkozom, amíg meg nem áll a kocsi. Nincs ablak hátul, amin kinézhetnék. Összerezzenek, amikor kinyitja a hátsó ajtót. Az egyik kezemet kiszedi és már vonszol is tovább. Most is csak úgy érzem, mintha vonszolna. És gyűlölöm, hogy ezért edzettem ennyit... azért, hogy egy ütközés után szinte lábra se bírjak állni még rendesen. Másik kocsihoz visz, belök a hátsó ülésre és megint ugyan az jön... áthúzza a bilincs egyik részét a kapaszkodón, és vissza rakja a kezemre. Szét fogom rúgni a fejét, amint beszáll. Elindulunk... most legalább viszont ki is látok. Annyi rendőrautó száguld az utakon, hogy vagy tömegmészárlás volt... vagy Albus rájött, hogy nem vagyok ott, ahol lennem kéne. Rárúgok az ajtóra... aztán újra és újra, de nem enged. Ő elöl röhög, és egyszerűen szörnyű érzés már megint a nevetését hallani, mikor én éppen eléggé rettegek. Szóval minden dühömet ráviszem a következő rúgásomra. Azt a dühöt, hogy felfogom mit éltem át Irakban... nem akarom. Rohadtul nem bírok ki még egyszer egy olyant. Az ablakra rúgok, azon pedig átmegy a lábam... az üveg szilánkokra törik, a levegő megcsap és még farkas szemet is nézek egy rendőrrel. Húsz métert haladhatunk, mikor bekapcsolja a szirénát és a villogót. Elölről pedig káromkodás jön. Rögtön a gázra lép, én pedig lecsúszok a két ülés közé egy éles kanyarban, próbálom kinyitni az ajtót foggal, de esélytelen. Aztán egyszer csak egy rongyot a képembe nyom, én pedig próbálok hátrább húzódni, vagy megrúgni őt, de nem tudom. Száguldunk, tudom, hogy jönnek utánunk, tudom, hogy ettől elájulok... de ő csak az arcomra szorítja és hiába próbálkozom... nem megy.
- Csak lélegezz mélyeket kedvesem! - Nem... nem!


x--- Zayn Malik ---x


Elfintorodom, mikor kiérek a fák közül, és nem látom őt a kis tisztáson. Valahogy reménykedtem benne, hogy lesz akkora szerencsém, hogy ismét itt találom őt. Zsebredugott kezekkel lépkedem tovább, aztán leülök a perem széléhez és az ölembe húzom a gitárt. Lehajtom a fejemet, nem nézem London látképét... a húrokat nézem. Régen is a zenébe menekültem, most is oda menekülök. Vagy ez, vagy a könyvek... de már nincs otthon könyv, amit ne olvastam volna. Egy beletörődött sóhajjal rakom le magam elé a gitárt, amikor folyton elbaszom... elterülök a füvön és csak bámulom az eget. Le kéne szarnom mindent és felmenni hozzá. Csak egy kicsit... egy fél órára, hogy lenyugodjak. Olyan rohadt nyomasztó ez az egész. Rosszabb, mint amikor kiment Irakba. Most tudom, hogy beszélne velem... tudom, hogy elérhető közelségben van számomra. Hiányzik. És ez kurva szar. Nem akarom, hogy hiányozzon... és mégis. Amúgy is mindegy, mivel ez a világ legszarabb dolga: Cserben hagyni őt. Mert éppen cserben hagyom már megint, mint amikor ott hagytam az uszodánál. Most is ott hagyom valaki miatt. És az a baj, hogy már az sem igazán nyugtat le, hogy ezzel neki teszek jót. Szóval kissé félve, de előveszem a telefonomat és hívni kezdem. És abban a pillanatban, már sípol is. Jogos... mit vártam? Hogy Albus hagyja neki, hogy bekapcsolva legyen a telefonja? Fintorogva dobom arrébb a telefont és nézem tovább az eget. Vajon mit kérdeznék még meg tőle, ha már halott lenne? Miért félt ennyire velem lenni, mikor még lett volna időnk boldognak lenni...? Megkérdezném, de ha szembe találnám vele magamat, már nem lenne bátorságom rákérdezni. Így látatlanba rengeteg dolgot kérdeznék tőle. Miért nem akar engem? Miért nem bízik bennem? Miért nem lehetünk boldogok? Miért ilyen nehéz döntenie? Miért érzem azt, hogy rosszul döntött és ezt ő is tudja? Miért nem akar gyereket? Miért nem bízik bennünk?! Csupa miért... de vajon tényleg ezeket kérdezném, ha meghalna? Kétlem... Felállok, lenézek a gitárra és valahogy ismét ugyan az-az érzelem, ami most már hónapok óta kísért... gyűlölet. És még azt is gyűlölöm, hogy gyűlölöm a zenét jelenleg. Otthagyom a gitárt és elsétálok... vissza a kocsimhoz. Magamra csapom az ajtót és csak ülök a kormány mögött. Hova menjek? Hova kéne mennem, hogy ne legyek dühös és megnyugodjak?! Mit kéne még csinálnom?! Kis híján felröhögök... tudom, hova kéne mennem, hogy ne legyek dühös, de oda nem mehetek. Egyszerűen tilos Zoehoz mennem. Mégis elindulok... szükségem van valami őrültre és nem hétköznapira. Szükségem van valami Zoe pótlékra... és ki ez, ha nem az egyetlen nőnemű lény, akit elvisel, mint legjobb barátnő? Soha nem értettem, Zoe miért nem jön ki a lányokkal annyira, mint a fiúkkal. Nyilván gondoltam arra, hogy mindenki irigy rá... ami jogos is lenne, de Zoe eleve nem haverkodna olyanokkal, akik ezt figyelembe veszik. Szóval fogalmam sincs, miért van ez. Kiszállok a kocsiból, beírom a kódot lent és már bent is vagyok a házban. Felsétálok és bekopogok, abban reménykedve, hogy itthon van.
- Hello - rám vigyorog kitárva az ajtaját sokkal jobban.
- Szia - belépek és csak lerúgom magamról a cipőt.
- Mi járatban? - Hátra néz rám, míg én Khalid fejét simogatom. Tuti Zoe is hiányolja őt...
- Hiányzik.
- Nekem is, jókor jöttél, ha így vagy vele - megfogja a kezemet és már be is húz a nappaliba. Igen... valami ilyen őrültségre van szükségem. Aki nem fél tőlem, nem jön zavarba tőlem és nem érdekli, ki vagyok. Helenának csak egy ivós pajti vagyok, és a barátnője exe. És ez megint olyan érzés, amit kevesektől kapok meg.
- Ez...
- Ez mind kép... róla - mutat a nappalira. - Tudod, Zoe szép. És különleges is... természetes vörös, tökéletes érdekes zöld szemek. Szép arc, szép bőr, szeplők... kisugárzás. És velem lakott sokáig... tökéletes modell anyag - elneveti magát és leül a szőnyegre. - Nagyon sok képem van róla. Boldog, ijesztő, sunyi, szép, szexi... válogass és add oda, amit túl tökéletesnek találsz.
- Az összes az - röhögöm el magamat óvatosan leülve mellé.
- Akkor, ami sokkal többet jelent a többinél.
- Hány képet akarsz?
- Amennyi szükséges. Ha csak egyet nem akarok, akkor csak egyet nem akarok. Soha nem szabok határt magamnak, az igazságtalanság lenne - sóhajt fel fintorogva, rám nézve. - Ugye pajti? - Vigyorog Khalidra, mire elnevetem magam. Igen... kell valami pörgős, és Helena pont ilyen. Ez kissé olyan, mint a mennyország. Csupa Zoe... egészen bejön. Végig nézek a képeken, és rájövök, hogy Helena nem túlzott. Rengeteg kép van. A kezembe veszem az elsőt, Zoe egy csomó könyv felé hajol, míg... azt hiszem egy tollal keveri a kávéját. De tökéletesen másra koncentrál. - Az még a Harvardos időszakunkból van. Elég kemény meló volt - a képre pillant, és valahogy imádom azért, amiért mesél. Felveszem a következőt, ott áll egy épület sarkán, a haját fújja a szél, ő pedig csak bámul a végtelenbe. - Az első találkozásunkkor lőttem róla. Az a legelső kép róla. - Elmosolyodik, odanyújtom neki a képet és pár jó hosszú pillanatig belemerül. Zoe és a fura emberek, akiket maga köré vonz... Random veszek magamhoz képeket... úgy tűnik, ezek mint a Harvardos korszakból vannak. Kép, amint Zoe azt hiszem éppen táncol pizsiben egy nyitott ablak mellett. - Inkább csak azokat add ide, amik szerinted nem fontosak - sóhajt fel lerakva a képet maga mellé. Én pedig mosolyogva rakom vissza a földre a táncoló Zoet. A másik képen Zoe éppen kihajol az ablakon. Látom a cigit a kezében. Annyira kihajol azon az ablakon, hogy tuti rászóltam volna, hogy húzódjon beljebb. Mosolyog... imádom, mikor mosolyog. A következő képen alszik, bár az ágyán van, nem a takaróval van betakarva, hanem egy csomó könyvvel. De tényleg... rengeteggel... Fordulok egy kicsit a szőnyegen és a következőt nézem. Jól láthatóan fut a képen. Félig lóg rajta a táska, mellette rohannak az ikrek is, az egyik még éppen el is esik a képen. Ja... azt hiszem Zoe pontosan erre a képre mondaná, hogy egyetemi élet. A következő kép leginkább azért fura, mert Helena is rajta van. És még egyet sem láttam, amin ő is rajta lenne. Zoeval együtt vannak, valami utca közepén állnak, Zoenál egy üveg kevert pia van tippem szerint. Helenánál pedig egy tekert cigi. Helena karolja át Zoe derekát, ő pedig csak a kamerába fintorog.
- Időrendben vannak? - Kérdezek rá felpillantva.
- Arra vagytok ti - mutat az egyik falra.
- Mi? - Kérdezek rá nevetve.
- Igen, a ti boldog időszakotok, amikor mindenki arra vágyott, hogy legyen egy kapcsolata, mint a tietek - motyogja egy másik képet bámulva. Felállok és óvatosan odasétálok a falhoz.
- Te fényképeztél minket? - Ez komolyan meglepő, mivel nem igazán érzékeltem.
- Mindig fényképezek mindent - néz fel rám értetlenül. - Ott van a szomorú Zoe, ott a dühös, ott a szexi, ott a vicces, ott a részeg, ez itt a Harvard, az ott külföld, az London... - felemelem a kezemet és csak visszafordulok ezek szerint a "Mi" falhoz. Helena elképesztően rendszerez. Talán nem kéne ezeket a képeket néznem... az elsőn, amin megakad a szemem mindketten ágyban vagyunk. Az ő haja a párna alól kandikál, ahogy látszik, hogy én is egy párna alatt vagyok vele. A lába a derekamon van, nekem pedig a kezem a combján. Ez volt az első nap a házunkban... december harmincegy. Tovább mozdítom a tekintetemet, megszemlélem magamat, amint jól láthatóan értetlenül nézek rá, míg ő a mozdulatból ítélve táncol. Igen... sok ilyen pillanat volt. És mindig meglepődtem. Elmosolyodom két képen... fogalmam sincs, hogy csinálja ezt Helena, de tényleg van érzéke az egészhez. Az egyik képen Zoe cigizik, de a kamerába nevet. A mellette lévő másik képen pedig én vagyok, amint őt nézem... mármint, mintha a másik képet nézném, de tuti élőben is őt néztem és mosolyogtam. Ja... ez a szerelmes fejem. Ez tutira az. Annyi kép van... ahogy az ölemben ül és tévézünk, ahogy kajálunk, amint sétálunk, ahogy együtt cigizünk, ahogy a nyakába puszilok, ahogy lóg rajtam, én pedig röhögök... túl sok kép. Ellépdelek onnan és arra indulok, amerre a szomorú Zoe van. Az lehűt... végig nézve csak futólag is a képeken... most értem meg, Zoe mennyire közel engedi magához Helenát. Nagyon sok képen sír... felemelek egyet a földről, amin egy szar mosolyt villantva néz oldalra, de látszik, hogy folyik a könnye. Visszarakom oda, ahol volt és tovább mozdítom a tekintetemet. Ez az egész itt Zoe élete... ez mind. Az egyik képen csak lehunyt szemekkel, összeszorított ajkakkal áll a fal előtt. Látom a képeket rajta... biztosan valami esettanulmány volt... látszik rajta, mennyire összetört. A következő képen törökülésben ül a földön, a fejét a falnak hajtva, lehunyt szemekkel. Egy másik már a kanapén van, a nyakát csipkedve mered ki az ablakon. Aztán a hajába túrva áll és teljesen ki van akadva... akkor láttam őt ilyen fajtán kiakadni, mikor meghalt az első betege. Összeszorul a szívem, ahogy felemelek egy újabbat. A kamerába néz, olyan meglepődötten és elkeseredetten, hogy még a légzés is nehéz lesz. Látszik, hogy könnyes a szeme, de tipikusan nem engedi kibuggyanni a könnycseppet. Csak meglepődve és sokkosan bámul a kamerába.
- Ez mikor készült? - Kérdezek rá felé mutatva. Rögtön rám pillant és lerakja azt, ami a kezében van.
- Amikor valamelyik plusz tantárgya miatt végig kellett néznie egy csomó öngyilkosságot. Elég kemény volt... látszott rajta. Azt hiszem, még meg is kérdeztem, hogy csinálhatok-e egy képet. Ő pedig beleegyezett, aztán rá pár percre, már egy fiatal lány vágott eret és végig nézte, hogy elvérzik és senki nem segít neki. - Visszarakom a képet, de nem szakítom el a tekintetem róla. Zoe ezért a legfurcsább, semmi nem egyértelmű neki... nagyon nehéz neki megtanulnia a társas interakciók lényegét, és az emberi létet. De ezt a családja is mindig elmesélte, és ő is... szimplán komolyan semmi nem volt neki világos. Hogy miért kell beszélni, enni, inni... mindig kimerítő válaszokra volt szüksége. Túl mélyre menőkre... Az anyja egyszer elmesélte, hogy már utána kellett néznie annak, hogyan és miért tud beszélni az ember, hogy aztán elmagyarázza neki... és akkor Zoe beletörődött és beszélt. Talán ezért megy neki ilyen jól az emberi manipuláció... mindent megért az alapokig visszamenőleg, de soha semmi nem tökéletesen egyértelmű neki, így nem von le túl átlagos következtetéseket. Őszintén? Fogalmam sincs néha Zoe hogy működik. Oda lépkedem, ahol emlékeim szerint a szexi Zoe van. Be kell harapjak az alsó ajkamba... az első képen csak törölköző takarja a testét, és még azt is felhúzza míg tipikusan röhejesen csábosan néz Helenára. Látszik, hogy csak hülyül, de szexi. A másiknál csak a testének a körvonala látszik, és gondolom zuhanyzik, mert csak egy vékony anyag van a kép és ő közötte tippem szerintem. A harmadik képen az ajkába harap, és felfelé néz a kamerába. Olyan édesen szexi. Elképesztő, hogy csak két, fogjuk rá meztelen kép van a szexik között... az összes többin rendesen és teljesen fel van öltözve. Le kell guggoljak a képekhez, hogy jobban szemügyre vegyem őket. Az egyiken a hüvelykujjára harap rá, míg bámul felfelé, de nem látszik mit. Kissé kócos a haja és olyan rohadt csodálkozóan és szexin néz felfelé, hogy egy pillanatra arra gondolok, mennyire hasonlít a nézése arra, amikor szexelünk.
- Az is a Harvardos időszak - Helena hangja kitép az álmodozásomból. - A kocsmában voltunk, és Zoe nagyon csúnyán leosztott mindenkit, hogy felhangosítsák a tévét... éppen téged néz. X-factor - villant rám egy kissé félénk mosolyt, és máris a képeket nézi tovább. - Ezért imádok fényképezni... annyi emlék és mozzanat, amit amúgy elfelejtenénk, de így megmaradnak. Velünk maradnak... - leejti a vállait, ahogy felnézek rá. - Nagyon hiányzik és nagyon utálom őt - lehajtja a fejét és egy újabb képet vesz fel a kezébe. - Annyira nem szeretem, mikor ezt csinálja. Ne hidd, hogy csak veled teszi azt, amit. Ellök téged, meg szeret. És mindannyiunkkal ezt teszi. Rengetegszer lökött el, hogy tartsuk a távolságot, mert ő túlságosan kötődni kezdett, vagy szeretni. Szóval... ha ellök téged gondolj arra, hogy nem csak veled teszi ezt.
- Nem esik attól még jobban.
- Nekem igen, mert tudom, hogy nem engem utál, hanem valahogy ez lett belé nevelve.
- Magába nevelte.
- A külső hatásokra, Zayn - megvonja a vállát és látom, amint halványan elmosolyodik egy képre nézve. Aztán újra felém néz. - Az ott - mutat egy képre, mire lepillantok én is. Felemelem, ő pedig biccent. - Zoe rád nézett ott is. Előtte álltál, piát hoztál neki és ő végig mért téged és észre sem vetted. Senki nem vette észre... és ezeket szeretem lefényképezni. El tudod hinni, hogy nem szereted téged, mikor így pillant rád? - Értetlenül néz rám, én meg a képre. Zoe kissé féloldalasan mosolyog, beharapva az alsó ajkát... kissé még el is van pirulva és olyan rohadt boldognak tűnik. - Néha nehéz elhinni, hogyan folytatódik egy kép. Csak egy részletet mutathatsz meg, és az a tekintet inkább azt sugallja, hogy megkapta élete kedvenc kajáját... de az ott te vagy. És ezt kevesen tudják... egy kép mindenkinek mást mond. És ez csodás, mert valamilyen szinten mégis közös. Azon a képen Zoe kimondottan megőrül valamiért - lenézek újra a képre a kezembe és csak nyelek egyet. - Oh, mutatok egy atom képet! - Feláll és máris kutakodni kezd, én pedig csak lerakom a képet, ami a kezemben van. Aztán felém lépked és szinte az arcomba nyomja. Zoe mögött víz van, a csípője kissé kitolva. - Megkértem, hogy legyen félelmetes a kedvemért. És ő ezt a fejet vágta - mosolyog. Zoe ott mosolyog... de nem az a szép, észbontó mosoly. Pontosan az a mosoly, amitől feláll a szőr a hátadon és félsz. Olyan mosoly, amit ha tőle kapsz, mikor ketten vagytok egy szobában, akkor elkap a halál félelem. Zoenak ez az-az arca, amiről néha félve beszél. Akit néha megemlítek. Az mosolyog vissza rám a képről, aki sosincs csapdában... az van csapdában, aki vele van. Bárki is próbálja megölni, az halott, vagy halott lesz. A keze alatt ott simul Khalid a képen, a szemei pedig olyan nagyon világosnak tűnnek, mintha valami démon lenne a keze alatt. Khalidtól nagyon sokan félnek, de ha valaki meglátná, hogy milyen, amikor a hátára dobja magát, máris képtelenek lennének rá úgy nézni, mint... ahogy ezen a képen kinéz. Este van, egy lámpa fénye minden világosság a képen... leginkább kontrasztok, de...
- Ez elképesztő - nyögök fel tovább nézve.
- Köszönöm. De persze Zoe érdeme és Khalidé. Csak szeretem megmutogatni ezt a képet.
- Elhiszem - visszaadom neki és nézem, amint mosolyogva visszarakja a megfelelő helyre.
- Tudod, az összes kép, ami itt van... ehhez mind közöd van. Vagy miattad néz ki úgy Zoe, ahogy... vagy miattad van ott Zoe, ahol. Ezek a képek miattad vannak, mert miattad jött a Harvardra és én miattad ismertem meg őt, amit köszönök. - A szomorú képek felé nézek, ő pedig elneveti magát. Feláll és a fejét oda fordítja a nevetős Zoera. - Sír, hisztis, szomorú... de... - elneveti magát, lehuppan mellém és nyújtózkodva elém nyom egy képet.
- Szívritmus? - Kérdezek rá a sűrű zöld kiugrásokra.
- Az ő szívritmusa. A kórházban a nővérek kiakadtak tőlem, mert dolgokat soroltam neki... aztán kimondtam a neved, és a sima szívritmusból ez lett - kocogtatja meg a képet. - A nővérek rohantak, mert azt hitték baj van. És utána ezzel szórakoztam... - vigyorogva néz rám, én pedig elröhögöm magam.
- Ez mikor volt?
- Albus nem csak neked szól, ha baj van. És nem csak téged hívhat... mindegyiken van dátum - megvonja a vállát és ott hagy. Megfordítom... a szülinapja utáni nap. Lerakom a képet és csak nézek Helenára, aki nem néz rám. Megdugtam konkrétan a szeme előtt Perriet. Vagy legalábbis majdnem a szeme előtt... Danny szerint a füle mellett és legyek hálás, hogy Zoe nem engedte őt oda. Szóval Zoe hallotta, ahogy megdugom a szülinapján Perriet... de még szeret. Vagy legalábbis nem vagyok közömbös neki.
- Tudom, Helena.
- És akkor miért van a barátnőd a karodon, és miért nem Zoe neve a belső ajkadon? - Olyan lazán kérdez rá, míg én felállok, hogy csak elmosolyodom. Elemelek egy képet és az ölébe pottyantom, míg leülök.
- Ezért is - mutatok a képre. Dühösen és könnyes szemmel néz a kamerába. - Mert azt mondta nekem, hogy nem. Mert szeret, csak nem megy neki a komoly kapcsolat. Az elkötelezettség... tudod, amit te is tapasztaltál. Megrémül, ha valakit túlságosan szeret - megvonom a vállamat és felveszek egy másik képet, amin a fűben fekszik és Khaliddal játszik.
- Nehéz, mi?
- Tudni, hogy a fal túloldalán van a boldogságod, de azt a falat csak a túloldalról lehet lebontani? Eléggé - elfintorodom, ő pedig együttérzően nyújt át nekem egy következő képet.

2 megjegyzés:

  1. Szia Des!
    Szent jégesô függönny mogül kikandikálô -jégverte- szomorúan mosolygô napsugár!
    - Dűhitő
    - Elképesztő
    - Vérlazitô
    - Bosszúra sarkallô
    - szivszorito
    - sokkolô
    - könny fakasztô
    - fanyar mosolyt előhozô
    - veszettül csodás
    És ez csak egy pötty mind azon erzelem aradatbol amit kihoztal a rész alatt belőllem.

    -Albus...mindig birtalak....ez most sinca maskepp...
    -Te gennymaradvány....a most örülj mig van arcod....fogalmad sincs kivel műveled ezt a nyomoruságot...tudod Zoé kiváloan szörfözik a fájdalom hullámain...szaval vêged öregem....*szivbéli kárörvendő kacaj *
    -Helena elkêpesztő vagy, a kêpeket szinte magam előtt lattam..
    Na es a beszélgetêsetek többi része...ugy imadlak
    -Zayn, adok drôt kefét....hogy megsúrold a larod, ugy 'látom' elég makacs mocsok van rajta...

    Des, kicsinalsz minket, elképesztő vagy!
    Nagyon szépen köszönöm hogy ilyen hamar kaphattunk részt!
    Nagyon szépen köszönöm hogy ezt a részt is olvashattam!
    Nagyon nagyon várom a következő részt!
    További szêp napot!
    Imádlak ám! <3

    VálaszTörlés