174. Rész

x--- Zoe Fable ---x

- Szörnyek? Nekem mik a szörnyek? - elnevetem magam az interjú kérdésen. Mik is nekem a szörnyek... fekete haja van, barna szeme és egy szőkével virít minden újságban. Az elég nagy szörny. - Régen... sem féltem a szörnyektől - kezdek bele kissé lassan, ahogy igyekszem Zaynék képét kitörölni az agyamból. - Imádtam sötétben lenni, folyton arra vártam, hogy jöjjön már egy szörny. Látni akartam egyet! - elnevetem magam, de hát fura kölyök voltam... még mindig fura vagyok. - De tipikusan úgy képzeltem el őket, hogy csúnyák, ijesztőek... gonoszak! Mint általában amiket mesélnek... hogy ott bújnak az ágyam alatt. Azt hiszem, valahogy a gyerekek akkor válnak igazán tinivé, vagy felnőtté, mikor már nyugodtan alszanak és nem csekkolják le az ágy alatti sötét teret, mert rájönnek, hogy szörnyek nem léteznek a valóságban, csak a fejünkben élnek. Körülbelül tizenkettő lehettem, mikor elkezdtem a betegségek után nézni, mert érdekeltek. Onnantól kezdve a szindrómáktól féltem, hogy mikor fordul ellenem az agyam! A szörnyek számomra betegségek... mentálisak. Néha ezek akkorára nőhetnek, hogy bekebeleznek egy egész embert. Azt hiszem láttam már szörnyet, ha ilyen szempontból nézzük... - Chris egy szörny... ő tényleg azzá vált. - De összességében a szörny előjött az ágyam alól, és most nekem panaszkodik, hogy fásult és depresszív, meg, hogy már a félelem sem a régi. - Elnevetem magam, ahogy mindenki más is... túl sok szörny van bennem.

- Elképesztő... van olyan elem az életedben, ami normálisságra utal? - nevet rám a nő hitetlenkedve.

- Azt hiszem, nagyon nincs... nem tudnék felsorolni semmit sem. Fura ember vagyok - vonok vállat könnyedén.

- Mi a legnagyobb szörny szerinted?

- Nehéz őket összehasonlítani... azt hiszem a depresszió. Rengeteg nagyon csúnya betegség van, de a depresszió egyre nagyobb és egyre több van... ráakaszkodik a hátadra és el sem tűnik. Nagyon... nagyon nehéz dolog a depresszió. És súlyos is... rengeteg ember követ el öngyilkosságot szerte a világon. Minden negyvenedik másodpercben egy ember - utálom ezt a statisztikát... túl szomorú.

- A depresszió... rengetegen keresnek rá, az öngyilkosság módszereire. Melyik a leggyakoribb.

- A három legnagyobb számban előforduló az az akasztás, a gyógyszerek és az érvágás. A vagdosás... elég sokáig tart. Ritka az olyan eset, amikor egyszerűen valaki felvágja az ereit és kész, vége! Előtte hónapokig tart... mikor elkezdik... aztán több és több, végül a halál - ha tehetném, megmentenék mindenkit. Meg akarok menteni mindenkit, de képtelen vagyok... túlságosan félek.

- Melyik az a módszer, amivel a legkevesebb fájdalom jár? - kissé előrébb dől, a lábaimra nézek... a kezemmel játszok az ölemben és megrázom a fejem.

- Nem... - ez szar kérdés. - Nincs ilyen. Nincs olyan az öngyilkosságban, hogy fájdalommentes halál. Rengeteg... és hatalmas fájdalmakon mész keresztül, amíg ki nem lyukadsz egy olyan szituációban, ahol öngyilkosságot akarsz elkövetni. Erre nincs fájdalommentes módszer. Ha ott vagy... akkor már eleve minden fájdalommentesnek tűnik.

- Az ördög nem alszik - sóhajt fel drámaian a nő.

- Legalábbis nem akárkivel - mosolygok fel rá. Néha úgy érzem, gonosz vagyok. Nem rossz... hanem gonosz. Rosszak azok, akik jók, de néha tesznek pár csúnya dolgot. Én úgy érzem, gonosz vagyok, és néha teszek pár jó dolgot. Túl... csúnyák a gondolataim. Undorítóak néha. Félek Zaynék után nézni, mert gyűlölni kezdem, amiért mással van. És szánom azt a szerencsétlen lányt, mert annyi féle módon akarnám a földbe tiporni... és ez nem egészséges ilyen szinten. Nem küldhetnék pszichiátriára betegeket, csak mert bántottak... túl gonosz vagyok. Elmennék az ördög feleségének is... így úgy vélem, velem szívesen aludna együtt.

- Folyton feketében jársz, ez nem tesz depresszívé? - A ketamin azzá tesz.

- Nem tudom... lehet... igazából eléggé depresszív vagyok így is. Gyászolom a világot - mutatok végig magamon egy gyenge nevetéssel.

- Oh... kifejetnéd?

- Van ezen mit kifejteni? Néhány ember olyan mély szinten kelt bennem undort, hogy elképeszt. Vannak olyan gonosz emberek, hogy még rettegek is... annyi... annyi minden történt már velem - magam elé meredek, egy kislány cipőire. Minek hozzák ide szerencsétlent? - Tényleg, sok mindent átéltem. Az erőszaktól kezdve... még megölni is próbáltak. És egyszerűen elképesztőnek tartom, hogy értelmes, magas intelligenciával rendelkező lények ellenére... egyszerűen egymást öljük a nagyobb hatalomért háborúkban. Hogy azzal nyugtatjuk az árvákat, hogy az apjuk a hazát védte. Dehogy védte a hazát... galád módon ellopták az életét valami olyanért, ami igazából csak egy elvont fogalom! Csak úgy dobálózunk mások életeivel. Soha nem akartam beszélni a késelésemről, de azt el tudom mondani, hogy irtó dühös voltam - tör ki belőlem... szinte... vagy végre. - Sokszor nevetnek azon az emberek, hogy mikor egyszer le akartak lőni, és kiosztottam azt az ügynököt. De mérges voltam! Ahogy akkor is, mikor ott feküdtem egy szúrt sebbel a földön! Mérges voltam, mert semmi joga nem volt ahhoz, hogy elvegye önkényesen az életemet. Ez az én életem, ha el akarom venni a saját magamét, akkor oké. Ha elvisz a saját testem baja, akkor oké. De ne más. Ne döntsön helyettem valaki arról, hogy élhetek-e, vagy sem. Ne játszunk úgy, mintha istenek lennénk egy ilyen magas szinten! - felhördülök... még mindig mélységesen bánt az, hogy valaki meg akart ölni. És lehet röhejes... most mégsem röhög senki. - Feketében vagyok és gyászolom a világot, mert egyszerűen több... évmillió evolúció eredménye vagyunk, és egyedek képtelen ehhez méltóan viselkedni! - Gesztikulálok a kezeimmel, hogy értsenek... hogy jobban értsenek, miért látom veszettnek ezt a földet. - Naponta halnak meg éhezésben több ezren, míg a világ java része lemegy a sarki boltba és azt vesz, amit csak akar. A föld adóssága összesen... egyszerűen hatalmas! De egymásnak tartozunk... a saját fajunknak. Emberek nem fogják fel, mi az a globális melegedés. Mások elítélnek valakit azért, mert szerelmes. Éppen a saját nemébe. Mindenki... De tényleg, eddig mindenki, akivel találkoztam, azt mondta, hogy nem számít a külső, csak a belső. A személyiség...

- Ez így van - bólint nekem a nő és szinte minden figyelmét megkapom.

- Ezt úgy hívják, Pánszexuális. Amikor nem érdekel semmi, csak a személyisége. Ha összejönnék most egy lánnyal, akkor a személyisége miatt lenne! Ha annyira megfogna, esküszöm összejönnék egy lánnyal is akár! Akárkivel összejönnék, ha úgy érzem, hogy tudom őt szeretni. Emberek pedig ezt képesek homofóbiának hívni. A fóbia definíciója az, hogy valamitől való félelem. Hol félnek a homofób emberek a melegektől? Fóbia... tessék elmenni vele egy pszichológushoz! - hördülök fel, sértve érezvén magam, pedig azt hiszem, hetero vagyok.

- Sokan azt mondják, hogy régen nem volt ilyen... szóval egy mai betegség - fintorog rám a nő, de nem hiszem, hogy ne értene egyet velem, szimplán csak próbálja elmagyarázni nekem, mit éreznek mások.

- Régen olyan meleg orgiák voltak, hogy a pornóban nem forgatnak olyat - legalább néznének utána... - Ez nem egy betegség... nem tudom felhívni a munkahelyemet, hogy bocs, meleg vagyok, ma nem tudok bemenni... és ez nem egy választás! Ha az, akkor legyél meleg egy napra, próbáld ki, tetszik-e, aztán, ha nem, térj vissza ahhoz, amit kedvelsz. Még az állatvilágban is vannak meleg párok! - és miért járok feketében...?! Gyászolom a földön töltött perceimet...

- Ez... elég borús világkép - motyogja maga elé a nő.

- És ez csak egy kis része - vigyorgok rá, bár kissé szomorúan. Sok emberrel helyet cserélnék ilyen szempontból. Jobb volt az egyetem előtt, kevesebb szart hallottam... és tudtam.

- Mikor mosolyogtál vissza legutóbb a tükörképedre? - hördül fel engem nézve, elborzadva. Visszamosolyogni a tükörképemre? Olyan egyszerű kérdésnek tűnik, hogy nyitom a számat, de... nem tudom. Tényleg nem tudom... fogalmam sincs. Nem emlékszem.

- Régen - nyögöm ki lesütve a szemeimet. Oh, baszki... - Nem vagyok az a típus, aki két percnél többet tölt a tükör előtt... általában nem is veszem bele az időmbe - nevetem el magam, oldva a feszültséget, ami bennem biztosan kialakult.

- Majd egyszer jön valaki, aki miatt boldogabban látod az életet - mosolyog rám a nő, segítve engem, terelni a kínos témát. Jött... ment...

- Nem igazán hiszek az ilyenekben - csóválom meg a fejemet nemlegesen. Ha csak Zaynt veszem alapul, akkor sem. Mindent szarabbnak láttam utána. Mármint... felnőttem mellette. Elkezdtem átlátni a dolgokat és ezt ő indította el bennem. Más kérdés, hogy imádtam vele lenni és boldog voltam, ha beszéltünk szimplán.

- A varázs mindenhol ott van - nevet rám a nő könnyedén. Elképesztő lehet az elméje... biztos csupa boldogság, kedvesség és rózsaszín babaágy.

- A világon bárhol várhatja az embert varázs, de azért sokkal valószínűbb egy párizsi kávézóban rálelni, mint egy mumbai nyomortelepen. Én a nyomortelep részen dolgozom - pszichológus vagyok. Értem, miért van nálunk harminc százalékkal több esély az öngyilkosságra. Brutálisak az emberek. Gonoszak... mocskosak, kétségbeesettek, állatok módjára képesek pusztítani. Elképesztően csúnya az egész...

Sziasztok!

Egy kis pszichológia! Na milyen volt? 

Puszi: Klau