2017. február 9., csütörtök

166. Rész

x--- Zoe Fable ---x


Üvölt a zene a fülemben míg rohanok. Khalid is valahol itt van körülöttem, de lévén, hogy mi ketten nem tudunk rendesen egy irányba futni, így általában már rég kialakult ez a rendszer. Rohan, általában körülöttem, néha eltávolodik és ha úgy döntök ideje hazamenni, akkor hívom és ő hiszti nélkül jön. Általában néha még van kedve játszani, amit csak pár percig erőltet és ha nem megyek bele, akkor hagyja és sétál mellettem. Most pedig a második körömet sprintelem ezen a szakaszon. Olyan gyorsan futok, ahogy csak bírok. És zavar, hogy nem megy gyorsabban, hiába erőltetem meg a lábaimat és hiába dőlök be jobban. A levegőm megakad, ahogy a levegőben maradok. Egyszerűen a lábam mintha menne tovább, de a nyakamat fogó kéz miatt, én képtelen lennék. Addig tart, amíg szinte felrepülök a levegőbe. Elenged, én pedig a földön csattanok háttal. Ívbe feszülök a kő miatt, amire ráesek. Megpróbálom beszívni a hideg éjjeli levegőt, de nem jön semmi... értetlenül nézek fel, könnyek között a fájdalom miatt. Hála a könnynek viszont csak egy lámpa fényét látom, azt is elmosódva és egyetlen egy arc körvonalait. Irracionálisan hat, hogy a tüdőm szétszakad, a torkom fáj és égnek a lábaim... irracionálisnak hat, hogy valaki rám vigyorog, ahogy felettem áll, míg én nem kapok levegőt és mindeközben Zaynék hangja boldogan tépi szét az agyam. Az oldalamra fordulok, biztosan felnyögök, de olyan hangos a zene, hogy nem hallok semmi mást. Rettegek kivenni a fülest... mert mi van, ha többet nem hallom a hangját?! Megoldja helyettem, ahogy kitépi a fülemből és a telefonommal együtt egy fának dobja. Köhögve térdelek fel és tudom, hogy kiabálnom kéne Khalidnak.
- Emlékszel rám? - a hang vékony... férfi hang, de vékony. Én pedig egyelőre nem állok készen arra, hogy beszéljek. - Nézz rám kurva! - a hasamba rúg, én pedig egyszerűen ismét a hátamra gördülök. Istenem... még futni sem lehet egy parkban este?! Felnézek rá... szőkés haj... jellegtelen arcvonások. Rideg, kék szemek...
- Akkor is felesleges voltál... nem jegyzek meg neveket feleslegesen - konkrétan felköpök és aláállok azzal, hogy ezt mondtam, de ha már tönkretette a fülesemet... a telefonomat és gyomron rúgott, sőt, kis híján a gégémet is eltörte, megérdemli!
- Oh... akkor most megtanulod - a kés éle kiugrik, ahogy megnyom egy gombot, én pedig felállok. Komolyan nem tudom, hogy hívják. Ő az a srác, aki megölte azt a lányt. A politikus lányát. Öngyilkosságnak álcázta és én mondtam el, hogy nem az. Nem börtönben kéne lennie?! Oké... szólnom kell Khalidnak, ő elintézi. Khalid ki lett képezve. Jelenleg viszont még a suttogás is nehezen megy. Illetve kétlem, hogy valaki most erre járna és megmentene. Tizenegy körül lehet és csütörtök van... Ha nem hallgatok így zenét... hallottam volna. Oh, baszki...
- Beszéljük meg - ajánlom fel neki hátrább lépkedve a telefonom felé, hátha még használható.
- Beszéljük meg?! Egy hónapot a börtönben rohadtam miattad - nem tetszik a kifejezés az arcán. A kés a kezében még inkább nem tetszik. Oké. Ha fél óra múlva nem érek haza, Helena tuti aggódni kezd. Körülbelül egy óra és hívni kezd mindenkit újra. Egy óra?! Két perc alatt is elvérzek. Ez nem lesz jó.
- Megöltél valakit... hogy jutottál ki? - nem értem. Nem jöhetett ki.
- Megmondtam, hogy ne baszakodj velem, mert nem tudod, ki vagyok - rázza meg a fejét, míg kezeit maga mellett megfeszíti. Mögötte van egy lámpa és a sötétben így körbevilágítva pont úgy néz ki, mint a halálom. Picsába... picsába, picsába, picsába. Ne késeljenek meg! Nem akarom, hogy megkéseljenek! Nincs kedvem ahhoz, hogy megkéseljenek!
- Sajnálom - ez tűnik a legésszerűbbnek annak érdekében, hogy túléljem ezt.
- Az ide édes kevés csillagom - vigyorogva lép közelebb hozzám, én pedig rögtön megfordulok és a telefonomért futok. Felkapom, megpróbálom bekapcsolni, de nem történik semmi. A képernyő fekete marad és betörött. Próbálom felfogni, hogy ez azt jelenti, hogy magamra vagyok utalva... A hajamnál fogva vág a legközelebbi fához.
- Khalid! - üvöltöm el magam, reménykedve, hogy elsőre meghall és nincs olyan messze, hogy későn érjen ide.
- Senki nincs a közelben édesem - suttogja a fülembe. Ez nem lesz jó... ki kell szabadulnom... muszáj!
- Kint vagy... ezek után tutira visszakerülsz! - ép ésszel csak lehet rá hatni, nem?! Kérlek, könyörgöm...
- Folyton kijövök - gyűlölöm ezt a nyávogó hangot, amit kiad. Megpróbálom ellökni magam a fától, de visszalök.
- Khalid! - pánikszerűen sikítok fel, mikor megérzem, hogy a kést végighúzza az oldalamon... csíp. Pedig csak a pólómat vágja el. De csíp a vágás... és utálom, hogy ugyan azt az oldalamat vagdossa, amelyiket már egyszer felhasítottak így. Ajánlom neki, hogy egy tetkómat se vágja ketté!
- Azt hiszed valami kis barátocskád megvédhet? - felröhög. Ismét megpróbálom minden erőmmel ellökni magam a fától. Annyira megy, hogy épp, hogy kikússzak alóla és ismét futni kezdek.
- Khalid! - szólok újra, míg nem is figyelem az utat, csak rohanok. Pontosan úgy, hogy tudom: az életem múlik rajta. Amikor ismét hátraesek és a fejem is megrándul, lévén a copfomat fogta meg, elgondolkozom azon, hogy rá kell szokjak a kontyra vagy le kell borotváljam. Szinte rögtön elkúszok tőle, a pólóm anyagát viszont még sikerül elérnie és úgy akar visszarántani. Szerencse, vagy nem... de a pólómat túlságosan szétvágta, így csak a kezében marad, én pedig felkapaszkodok álló pozícióba egy fán. A térdeimnél már nincs gatya... egyszerűen szétszakadt... és ahol nincs gatya, ott helyette a vérem van. Remegek a félelemtől és az adrenalintól, amit a testem áraszt, pontosan azért, hogy képes legyek túlélni... de egyelőre túl csekély esélyt látok erre. Kicsi vagyok... nem tudok olyan gyorsan futni, mint ez a debella állat! Hosszútávokat tudok jól futni, emiatt pedig most a sírás kerülget. - Ne! - figyelmeztetem őt, mikor ismét közelebb sétál. Ellököm magam a fától és egyelőre képtelen vagyok eldönteni, hogy jó-e az, ha én a fák közé futok be, vagy az úton kéne maradnom? De kicsi vagyok, könnyebben futok akadályok között és reménykedem benne, hogy itt lelassul, míg én felgyorsulok. Izzadok, de mégis fázok a hideg szél miatt. Pár ág nekem csapódik, de nem vagyok hajlandó ezekkel foglalkozni. Futnom kell! Futni! Futni!
- Állj meg! - utánam ordít, eszemben sincs megállni! Kurvára nem fogok megállni! Elönt a pánik, ahogy hallom, hogy mögöttem trappol. Ugyan az-az érzés van bennem, mint amikor meg akartak erőszakolni, akkor is menekülnöm kellett. Elönt a pánik és tudom, hogy ez nagyon nem jó. Nem pánikolhatok, mert akkor meghalok. Ez a gondolatmenet viszont csak rátesz egy lapáttal az egészre és ennek meg is lesz a hatása, mivel a félelem miatt egyszerűen sírni kezdek, ami miatt szarabbul látok... és máris megbotlok. Nem esek el, de lelassulok... és én máris arccal a földön találom magam, a hátamon ezzel az őrülttel. Kövek vannak alattam... ez egy másik ösvény. Most áttudom érezni a horrorfilmek logikáját, miért botlik meg mindig a szerencsétlen lány... mert zokog, baszd meg! Azért, mert lófaszt nem lát és pánikol!
- Khalid! - eddig jutok, megfordít maga alatt és befogja a szám. Megpróbálom megütni, de úgy néz ki, mintha meg sem érezné. Hol van már Khalid?! Ugye nem lett baja?! Ugye nem csinált vele semmit?! Megpróbálom megrúgni, de csak a lábaimmal kapálódzok. Ahogy egy vigyorral lenéz rám, míg a saját pólómat tömi a számba, úgy jövök rá, hogy melltartóban vagyok előtte. Kurvára ne! Megpróbálom kiköpni a koszos és szakadt... illetve véres pólómat a számból, de nem megy. Megpróbálom kiszedni, de lefogja a kezeimet a fejem fölé. Felzokogok, míg a kés ismét előkerül a kezébe. Kérlek, ne... kérlek, ne... a csípőmet igyekszem dobálni, hátha lekerül rólam. Fojtott nyöszörgésnek hallatszik az igenis erős zokogásom. Megint az a kurva zene! De legalább, ha már megkésel ez a fasz, követelem vissza a zenét!
- Chris... Chrisnek hívnak - lihegi a kés lapját a torkomhoz nyoma. Így húzza végig a melleim között egészen a hasamig. - Hova akarod a nevemet? Súgd meg! - vigyorogva hajol közelebb... undorító az arca ilyen közelről. - Oh... nem hallom... mi?! - a fülét a számhoz közel tartja és az undorító poénjától még inkább zokogok. - Melyik betűvel kezdjem? - a hasamat nézi, én pedig még mindig küzdök. Kérlek, ne... kérlek, ne... - Felrakjuk az I-re a pontot? - a fejem megrázom, utána pedig egyszerűen elkerekednek a szemeim, ahogy lenézek kettőnk közé és a kés eltűnik bennem. Valahol úgy a köldököm alatt kissé bal oldalt. Nézem... és nem bírom felfogni, hogy az én testemben van. Chris eltűnik rólam, Khalid szinte rögtön tépni kezdi, én pedig remegve húzom ki a számból a pólót és még inkább remegő kezekkel nyúlok a késhez. Aztán valahogy egy pillanat alatt rögtön felfogok mindent... olyan erős fájdalom terjed szét bennem, hogy a zokogást is abbahagyom. Chris ordít. Khalid morog és egyszerűen látom a vért. Chrisét. Mindenhol, ahol Khalid éri. De látom a saját vérem lefolyni oldalra. Meghalok... itt halok meg... hozzáérek a kés nyeléhez, de ahogy megmozdul bennem egy kicsit is felnyögök az érzésre. Kurvára fáj! Rohadtul fáj! Beledöglök, úgy fáj! Kihúzzam, vagy ne húzzam ki?! Ha kihúzom jobb lesz?! Vagy elvérzek?! Megpróbálnék felülni, de esélytelennek látom. A fejem a földhöz szegezem, összeszorítom a fogaimat és az eget kezdem bámulni. Fúj a szél, hideg van, de legalább csillagos. A picsába! Azzal kéne foglalkoznom, hogy lassan el fogok vérezni, míg Khalid konkrétan megöli Christ. És én mégsem merek hozzányúlni a bennem pihenő késhez. Rájuk nézek, Khalid az arca felé kap és életemben nem láttam őt még ilyen félelmetesnek. És én életemben nem féltem még ennyire. Észreveszem a saját ziháló légzésemet. Azt, hogy még mindig fel-felzokogok. Azt, hogy vérzek. Bennem van ez a kurva kés! Hogy jutok ki innen?! Hogy hívok segítséget?! Nem bírok ki itt órákat, amíg megtalálnak... annyit biztosan nem. Nézem Chris rázkódó testét, a vérben fürdő Khalidot. Azt hiszem, ő azért előbb elvérzik, mint én. Hassal fekszik a földön... elkerekedő szemekkel néz rám. Véres... mindenhol véres... Khalid széttépte, tényleg széttépte szinte. Látom a húsát... a sebeit... hogy hol kapott belé Khalid. Életem értelme viszont felém lépked... engem néz és nyüszítve a nyakamhoz nyomja az orrát és érzem, amint a vért rám keni.
- Ügyes fiú... - remegve suttogom neki, míg felemelem a kezem és megsimítom a fejét. Már tutira halott lennék... legalább... húsz percem most tuti van pluszba. Talán kevesebb... Remegek a fájdalomtól, a félelemtől és az adrenalintól. Legalábbis remélem, hogy nem az egyre nagyobb vérveszteségtől. Chris nem játszik szerepet többé a helyzetben. Legalábbis remélem... remélem halott... Már csak meg kell menteni magam... mennie kell... Muszáj! Hallgatom Khalid nyüszögését és nem tudom, hogy ki kéne-e húznom a kést, vagy sem. - Menj hátrább, nagyfiú - kérem őt, mikor döntök. Rohadtul félek... kurvára fájni fog... nagyon fájni fog... Lábait folyton emelgeti, míg alig lép hátrább tőlem. Kapkodni kezdem a levegőt, míg a kés mellett tartom a remegő kezem. - Egy... kettő... - nem várom meg a hármat, mert tudom magamról, hogy meggondolnám magam. Egyszerűen rámarkolok és kitépem. Ha Chris ordítását senki nem hallotta meg... akkor az enyémre most van esély. Oldalra dőlök, míg a kezemet a sebre szorítom. Érzem, ahogy az ujjaim alól így is kibuggyan a vér. Elkerekedő szemekkel nézek egy fára, elátkozva az egész világot. El fog múlni... a fájdalom el fog múlni. Nem tart örökké. Röhejesnek tartom, hogy fejben próbálom a kis vérlemezkéimet utasítani arra, hogy zárják el a vérzést. Hogy a fehérvérsejtek képezzenek végre hálót a sérülés körül, hogy ne vérezzek ennyire. Röhejesnek tartom, hogy biológiai szempontba viszem át a sebemet, mikor elvérzek este egy parkban Khalid mellett. - Oké, most sétálunk, jó, haver? Meg tudsz tartani... ugye? - kérdem meg őt a könyökömre támaszkodva, az egyik kezemet még mindig a szúrt sebre szorítva. Úgy összeszorítom a fogaimat, hogy hallom a csikorgásukat. Remek lesz még egy fogorvost is meglátogatni... már ha nem vérzek el addig, amíg odajutok, amire egyelőre több esélyt látok. Kell pár perc számomra, míg Khalid bundájába kapaszkodva, meg-megrogyó térdekkel, könnyekkel elhomályosítva, előre nézek. Ha nem élem ezt túl, megvernek. Oké, akkor nem fog érdekelni... de engem nem ölhetnek meg csak úgy! Nem... nem és nem! - Menjünk - sziszegem Khalidnak ő pedig lassan megindul előre, én pedig szinte rátámaszkodva lépkedem. Nézem a hasamra szorított kezemet, hogy szinte minden második lepésnél felbuggyan a vér. Bírom a vért. A boncolást. A halált. A sebeket... de nézni, hogy a saját vérem ömlik át a kezemen, kissé sokkosan hat rám. Nem pusztán a seb ténye, hogy látom a saját húsomat és ahogy a bőr felnyílik. Nem pusztán az, hogy az a vér eddig bennem folydogált. Az, hogy megkéseltek... hogy van rajtam egy seb, amin keresztül nem kicsit vérzek. Hogy félmeztelen vagyok. Sokkos... és nemsokára elájulok. Chris maga... túl sok minden tesz rá arra, hogy máris szédülök tizenkét kínkeservesen lassú lépés után. Nem fog menni... tutira itt halok meg. Zayn nagyon ki fog rám akadni... nagyon-nagyon. Öt lépést teszek még meg, éppen, hogy elhagyunk egy kanyart, magam mögött hagyva ezzel Chirs agonizáló testét... én pedig elesek. Összeszorítom a szemeimet, a kezem még mindig a seben van, a kövek nyomják az arcomat... a testem minden részét. Fájok... keservesen és nagyon. A földbe zokogok és csak jobban zokogok amiatt, mert Khalid az orrával bököd. Ugatni kezd, nekem ugat... szinte biztos vagyok benne, hogy éppen szid, miszerint ne sírjak, legyek már emberhez méltó és takarodjak ki erről a helyről, hogy életben maradjak. Ez tuti a vérveszteség, hogy már elképzelem, hogy Khalid éppen biztatni próbál. Pedig azt teszi, a maga módján. - Sajnálom... - nem megy. Tovább ugat... én pedig nem bírok megmozdulni. Aztán elfut tőlem... én pedig nézem a köveken át a fákat. Azt, ahogy fújja őket a szél. Rettegek, hogy Chris felkel és mégis utánam jön. Rettegek most ebben a pillanatban attól, hogy egyedül halok meg. És szimplán zavar a tudat, hogy azért halok meg, mert valaki így döntött önkényesen. Mert Chris így döntött önkényesen... hogy nekem nem szabad élnem, holott még élhetnék. Még élek... mit csinálhat most Helena? Anyu? A nővéreim... és mit csinálhat most Zayn? Fogalmam sincs, mikor jöttem el otthonról. A szabad kezem, amit nem a sebre szorítok, most felemelem a mellkasomig és rászorítok a dögcédulára a nyakamon. Nemsokára elmúlik a fájdalom. Vagy azért, mert meghalok és elájulok, vagy azért, mert élni fogok. És akármilyen kibaszott gáz, ez most Khalidon múlik. A kiképzése alapján, most segítséget kér. De soha nem került még ilyen helyzetbe élesen. És fél... úgy fél, mint én. Hallom Khalid ugatását. Kapkodom a levegőt, pedig tudom, hogy nincs értelme, mert nem lesz jobb, de a testem megköveteli. Érzem magam alatt nőni a tócsát... érzem, ahogy melegen tart egy kicsit... a saját vérem.
- Óh, te jó ég! - nem bírok felnézi, de a hátamra fordít valami idegen.
- Hívná a mentőket? - nem tudom, mit kéne mondanom, vagy, hogy hogyan kéne ösztönöznöm.
- Istenem, istenem, istenem, istenem - motyogja, míg remegő kezeivel nyomkodja a telefonját és a füléhez emeli, ahogy mellém térdel. Végignéz rajtam és látom, hogy elsápad. Kérlek haver, ne ájulj el, oké? Szükségem van rád, amíg elmondod hol a picsába vagyunk. Amint felveszik, ő hadarni kezdi a park nevét... hogy rám talált... hogy vérzek. Hogy nagyon vérzek. Az eget nézem. Vagy kiérnek időben, vagy nem. Khalid mellém fekszik, a kezemet rárakom, de nincs bennem elég erő, hogy simogassam. - Jöjjenek már! Hát elvérzik! - ordít a telefonba és ha menne, elmondanám neki, hogy a protokoll miatt kíváncsiak a nevére, hogy nem kamu bejelentést tesz éppen. Elmondanám neki, hogy körülbelül húsz méterre tőlem fekszik egy őrült, aki szintén haldoklik... Lehunyom a szemeimet egy szaggatott sóhaj kereteiben, mikor hallom a mentő hangját. Percek kérdése és hallom, hogy kaparnak a gumik a kövön. Vajon elüt? Elég gáz lenne... végre ideérne és elütne. Mondjuk illene hozzám. Roppant szerencsés lány vagyok. Csak éppen a balszerencséből kapok sokat.
- Zoe Fable... meglepődjek, kislány? - horkan fel a mentős, míg átemelnek az ágyra. Villantok egy halvány mosolyt Robertnek címezve. Ő vitt be akkor is, mikor a skizofrén rám támadt. És sokszor találkoztam vele a kórházban, mikor megvolt a bordarepedésem. - Pajti befelé! - szól rá Khalidra, aki rögtön ugrik. Szólni sem kéne neki. - Vért - adogatja a parancsokat a másik férfinak... a tű a kezembe kerül, a nyomás erősödik a seben, injekciók sora... És jól tudom, hogy számomra itt a végkimerülés határa. Egyszerűen rájuk hagyom magam. Lesz, ami lesz alapon...


Sziasztok!
Nagyon büszke vagyok magamra, ma is itt a rész! :D Na mit szóltok? Vélemény? Azt hiszem, a kis nyugis részek után ez kissé sokkoló volt... Várom a reakciókat! 
Puszi: Klau

8 megjegyzés:

  1. Bazdmeg... Ez durva... akarok egy olyan kutyát mint Khalid♥... amúgy imádom, csak így tovább.
    Imadas van

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Igen, én is akarok egy saját Khalidot!
      Imádás van!
      Puszi: Klau

      Törlés
  2. Szia Klau!
    Az a horrorfilbeli hasfelmetsző Jack imitatoros mindenségit Neki!

    Elmebegeg állta, ha Khalid életben hagyott akkor se örülj mert már rad küldtem a szuper mókusokat....ha azt hiszed most kivagy. .miutan ok vegeztek veled akkor leszwl igazan ki....és nehogy el kezdj nekem ott komposztalodni mert még az anyatermészet gyomormérgezést kap...
    -Khalid egyelek meg...elkêpesztő voltal...bakker....nagy pacsi neked ...utban van mar a velos csont
    -Zoe...jaj azok a gondolatok....összefüggőek..lényegesen-lémyegtelenet és igen az embernek igy pörögnek le a dolgai...elképesztő ahogy tudat alat is meg ilyrn allapontban is volz egy sorrend ahonnan elinditotzad a gondolataid es ahol vegul kikototed 'őket'
    -A mentős 'mint legjobb ismerős'...addig nem is gond mig nem sürün tol be ...már mint a mentobe...de itt sajna mar az all fent 'hogy kis tulzassal rutin let a dolog'
    -kivancsi leszek, hogy mi lesz a tovabbiakban Zoeval
    -Hogy reagalnak a csaladtagok:idetartozik: Helena, Zayn és Trishaek
    A történtekre...
    Kik lesznek mellette amikor felebred, amikor kiengrdik...hogyan viseli az ujabb traumat...
    Habár szerintrm mar ez a 'termeszetes' megszokott hogy mindig valami brioscsiga szindroma lép fel és ...igy a boldogsagot mar nem hogy dlvezni de mar elhinni sem tudja...

    Koszonom szepen Mindkettotoknek, hogy ezt a részt is olvashattam!
    Puszi
    Imadlak ám Benneteket <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Imádom a szuper mókusokat, csak ne küld rám őket! Ugye nem uszítod rám őket? Akármi is fog következni? Ugye nem?
      Puszi: Klau

      Törlés
  3. neeeemmm!!! ez nem törtést most meg.. sokkoltál engem.. de remélem, hogy ez a sokkhatást a mi drága Zoénk... Mert sokszor kell egy ilyen trauma az eddigiek legyözéséhez.. Szuper volt és köszönöm hogy ezt a részt is olvashattam...
    várom a következöt

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Hát, a sokk néha jó is tud lenni. Remélem, hogy ez a te esetedben is jót jelentett! :)
      Puszi: Klau

      Törlés
  4. Hűha hát ez nem kicsit sokkolt. Eszméletlen rész volt, nagyon élveztem 😊 Most ez nagyon jó volt hogy ennyi részt kaptunk. Nagyon nagyon várom a következő részt.
    Imádás van 😊😘❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy örülsz! :) Úgy látom, ez a rész sokkolt mindenkit, pedig lesz itt még... na de ezt majd később!
      Puszi: Klau

      Törlés