2016. november 4., péntek

132. Rész

x--- Zoe Fable ---x

- Ne csináld - sóhajtok fel hátra dőlve a kocsiban.
- Mit ne csináljak? Tele lesz veled minden - hördül fel felém pillantva.
- Eléggé elkerülhetetlen! Azt azért már rohadtul nem fogom tűrni hogy kamu betegek járjanak hozzám! - azért ez már több volt a soknál. Kamu betegként bejelentkezni hozzám mert nem adok interjúkat... Szóval most adok... A betegeimtől nem vesznek el időt!
- Tudom - motyogja a kormányon dobolva.
- Szeretlek - hajolok át puszit nyomva a szájára.
- Én is szeretlek... - sóhajt fel egy apró csókig vissza húzva, majd kiszállok. Sietősen lépkedem az épület felé. És szinte amint belépek, máris kísérni kezdenek. Én ezt komolyan nem értem. Pszichológus vagyok... nem híresség. De lévén, hogy még az F.B.I.-tól is igyekeznek pár infot szerezni rólam, így már Albus is megfenyegetett, hogy fogadjak el végre egy ilyen szart. A családom zaklatásáról már ne is beszéljünk... én még nem is vagyok olyan híres, mint Zayn... vajon nekik milyen lehet?! Bár... tuti Zayn miatt lettem ennyire felkapott. Elvégre, az-az interjú jó pár emberben felkeltette a fandom lázat. Shippelés... lenyomnak egy székbe és sminkelni kezdenek én pedig elfintorodom.
- Lehetne, hogy ne túl erősen csinálja? - kérdem meg félve a nőt.
- Persze - mosolyog rám, és elkezd dolgozni. Míg valaki más a hajammal. Ez fura... Zaynnal is ezt csinálják mindig?! Azt mondják random interjú lesz. Vagyis nincs konkrét téma, amerre megy, úgy lesz... tuti tesznek fel kérdéseket Zaynnal kapcsolatban. És komolyan, teljesen nyugodt vagyok. Négy dolog van az életemben ami tutira biztos. Az egyik, Khalid. A másik Zayn, hogy megdöglene nélkülem, vagy legalábbis kezelhetetlenné válna, és szeret. Annyira bizonytalan biztos pont, hogyha szétmennénk, vagy elhagyna is, de közölném, hogy bajom van, ő máris itt lenne. A harmadik a skillem, hogy nem esek pánikba és higgadtan tudok gondolkozni nagyon feszült helyzetben. A negyedik a kamuzási skillem és a színészkedés ami ezzel jár. Szóval majd improvizálok, nem is próbálok rákészülni. Úgysem tudom, milyen kérdéseket kapok. Amint késznek nyilvánítanak, máris hívnak, és megállok valami ajtó előtt.
- Ne izgulj - mosolyog rám a lány.
- Végül is, első interjú... élő közönség és egy csomó ember... semmi para - vonom meg a vállamat kipillantva.
- Valahogy úgy - nevet fel.
- Nagyon vészes szokott lenni? Őszintén - kérem őt most már talán kissé parázva. Bár, nem a kérdések miatt. Hanem az emberek miatt.
- Valakiknek igen. Ne vedd túl személyesnek, de szerintem neked nem lesz az. Egy fegyveres fickó nehezebb - kuncog fel.
- Köszi - nevetek fel. Lepillantok fekete gatyámra... a sima sötétzöld ingre ami rajtam van és a bakancsomra... Aztán rájövők, hogy nem pont ilyen öltözékben szoktak megjelenni itt a nők.
- Oké, tíz másodperc - közli nekem halkan kinyitva az ajtót. Gondolom ennyi idő alatt nem találok magamnak új ruhát és átöltözni sem fogok tudni... - Öt... négy... három... kettő... sok szerencsét - lök rajtam egy aprót én pedig kisétálok. Tapsvihar... de gondolom csak a táblás srácoknak köszönhetően.
- Kukucs - köszönök megszokottan míg lehuppanok egy kanapéba. Szar kezdés.
- Hello - nevet rám a nő. - Tegeződhetünk? - kérdi meg rögtön. - Elvégre, először vagy ilyen műsorban, ha jól tudom - vigyorog rám.
- Persze, és igen - vonom meg a vállamat keresztbe fonva lábaimat. Túl sok fény irányul ide, rengeteg kamerás... annyira megrendezett ez az egész. Ironikus, hogy utálom, ha középpontban vagyok.
- Szóval, Zoe Fable - vigyorog rám.
- Azt hiszem ezen túl vagyunk - mosolygok vissza fölényesen. Ők akartak interjút, ne hülyeségekről kérdezzünk.... A nő mosolya lehervad. Tudom, hogy Zayn nézi kint és tutira röhög. Ettől pedig még inkább mosolyognom kell.
- Szóval... - sokat használja a szóval-t. Zavarban van. - Elmesélnéd a szinte gyorsított pályafutásodat?
- Ovi, általános iskola, gimi, idióta barátok akik elküldték a jelentkezésem a Harvardra. Tehetséggondozó, sikeres diploma, és most megnyitottam a saját praxisomat. Gyakorlati részről pedig pszichiátria és F.B.I. profilozás leginkább - hadarom el.
- Tömény ilyen kevés idő alatt - biccent nekem a nő. Hogy is hívják...? Chloe?
- Attól függ. Annyira nem kevés. Rengeteg velem egykorú léphetne osztályt, de nem engedik nekik - rázom meg a fejemet.
- Nos, nem mindenki rendelkezik azzal az intelligencia szinttel, ami neked van - nevet fel a nő. Ő biztosan nem. - Mennyi is?
- Nem tudom pontosan - vonom meg a vállamat. Valahol százharminc környékén van, azt hiszem...
- A rendelőd elég nagy sikernek örvend, alig két, három hónap alatt szinte teljesen kialakított köröd lett, és a ráta, ahogyan kikerülnek... kevés ilyen hely van - kissé előre dől, dekoltázsa olyan mély lesz, hogy még nekem is nehéz nem oda nézni.
- Igyekszik az ember lánya - mosolyodom el.
- Ember lánya... az a hír járja, hogy azután költöztél ide Londonba és indítottad be egymagad a vállalkozásodat, miután édesapád elhunyt - és most állok fel hogy állkapcson rúgjam. Nézek a nőre pár hosszú másodpercig. Majd haloványan elmosolyodom és akaratlanul is a dögcéduláért nyúlok a nyakamban megszokás.
- Ez így van - biccentek neki. Még mindig nem töröltem ki apu számát a telefonomból... képtelen vagyok.
- Ilyen fiatalon eltemetni egy apát... nehéz lehetett - együtt érző pillantást kapok a nőtől. A lelátón ülőktől... és valószínűleg az egész országtól. Ettől pedig felfordul a gyomrom.
- Nem volt nehezebb, mint a többi embernek, akinek meghal az apja. Hirtelen, vagy lassan. Nem könnyű... de egyáltalán nem kell emiatt sajnálni, vagy nagyobb figyelmet kapnom - rázom meg a fejemet. - A halál tény, a halál szükséges és a halál jelen van. Egyszerűen az embereknek az fáj, hogy nincs többé valaki - vonom meg a vállamat hanyagul.
- A halál eléggé kemény téma - dől hátra a nő.
- Miért lenne az? - mosolyodom el.
- A halál olyan rejtélyes - Chloe tényleg megborzong.
- Rejtélyes? Az agy működése leáll. Utoljára veszítjük el a hallási képességünket. A testünk pedig lassan megindul a bomlás útján. Az enzim ami három nappal azelőtt a vacsoránkat emésztette, elkezd minket. Ebben nincs rejtély - tárom szét a karomat.
- De hogy mi van utána - suttogja a nő.
- Mi van utána? - vonom fel a szemöldököm.
- Rengeteg lehetőség van - kontrázik rá.
- Menny, pokol... purgatórium. Ezek a legnépszerűbbek, ugye? - nevetek fel kínosan.
- Igen, szerinted mi van a halál után? - izgatottan dől előre ismét.
- Nos... semmi - mosolyodom el.
- Ez az ijesztő a halálban! - csattan fel a nő, mintha most megfogott volna.
- A semmi nem ijesztő - egyenesedem ki. - A semmit mindennap megtapasztaljuk. A semmi voltunk több billiárd évig, míg végül apánk nem csinált valami piszkos dolgot anyánkkal - nevetek fel.
- A semmi igen is ijesztő, ezt nem lehet érzékelni...
- Ha elájulunk, akkor minden kiesik. - kezdek bele. - Van az ájulás előtti pillanat, ami igazán megnyugtató és jó érzés. Aztán felkelünk... órákkal, napokkal később - világítok rá a tényre. - Elmegyünk aludni, és ott van az esélye, hogy nem kelünk fel - ahogy apunál is - a semmit tapasztaljuk meg és nagyon is imádjuk! - mosolyodom el erőltetetten. - Szóval, a semmi miért lenne rossz?
- Megszűnik a tudatunk - fintorog rám a nő.
- Akkor ezzel már nem fogunk törődni - vonom meg a vállamat hanyagul.
- Szóval, ebben hisz egy ateista? - nevet rám.
- Személy szerint, a determinizmusban hiszek.
- Kifejtenéd? - nevet rám kissé zavarban. Felsóhajtok... hogy magyarázzam el ezt egy tömeg buta embernek?
- A determinizmus azt mondja, hogy mivel a világ ok-okozati rendszerben, jól meghatározható szabályok szerint működik, ezért minden dolog pusztán az azt megelőző dolgokból következik. Egészen visszamenőleg a világ kezdetéig - kezemmel illusztrálom neki, hátha jobban felfogja a világ nézetemet - Minden esemény pusztán az azt megelőző dolgok következménye, így a világot leíró szabályok alapján akár előre ki is lehetne számolni. Pusztán azért nem tudjuk kiszámolni, mert túl sok az ismeretlen tényező.
- Minden előre el van döntve? - vonja fel szépen megrajzolt szemöldökét.
- Igen - biccentek neki.
- Percenként megváltoztathatom, mit akarok - nevet fel.
- A determinizmus világképében olyan, hogy szabad akarat, nincs. Ez csak illúzió. Döntesz egy adott helyzetben. De a döntésedet a gondolataid, az emlékeid alakítják ki. A gondolataid a pillanatnyi ingerekből fakadnak, az emlékeid pedig a régmúlt történéseiből. - kezeimet egymás után pakolom visszamenőleg, hogy megértse, mire akarok kilyukadni ismét. - A determinisztikus kép szerint ha lenne még egy ember, aki pontosan ugyanolyan lenne fizikailag, ugyanazokat a dolgokat élte volna meg, akkor ugyanazt a döntést hozná. Pontosan a múlt és az emlékek miatt.
- Szóval akármit tehetek, az csak a múltam szabályozta kivetülés? - olyan meglepődöttségél néz rám, mintha még soha nem halott volna erről. Aztán rájövők, hogy lehet, tényleg nem hallott.
- Ok-okozat - bólintok neki. - Ezt könnyen lehet reprodukálni, néhány bűvészésztrükkel.
- Tudsz ilyeneket? - lepődik meg rögtön.
- Puszta pszichológia - komolyan ettől az interjútól féltem?
- Mi kell hozzá? Beszerezzük most azonnal! - Nevet rám izgatottan.
- Öhm... - erre nem számítottam. És látom szemében megcsillanni azt a fura gonoszságot. Ez a nő nem olyan hülye, mint mutatja magát. Le akar égetni?! - Jó. Pár lap kártya. Egy filc és egy önkéntes - mosolyodom el.
- Amíg megkapjuk lépjünk tovább a témában - kezdeményez míg egy statiszta feltűnően elkezd futni a kellékekért.
- Természetesen - dőlök hátra. Kár, hogy nem mintás inget vettem fel... akkor jobban menne majd.
- Zayn Malik - vigyorog rám mint valami kiéhezett kurva. Felnevetek, a viselkedése miatt és pusztán a ténytől, hogy Zaynról kell beszélgetnem.
- Zayn Javadd Malik - biccentek neki. - Sajnálom de nem - fordulok a kamera felé. - Komolyan, nincs közöttünk semmi - vonom meg a vállamat egy fintorral.
- Sajnálod? - vonja fel a szemöldökét kíváncsian és utalóan.
- Kérem... nézzünk már meg Zayn Malikról egy képet - sóhajtok fel. - Melyik lány nem mondaná azt, hogy sajnos?! - nyögők fel értetlenül.
- Jogos - nevet rám a nő. - Elég sokszor megvédett nyilvánosan; a shipperek ettől szinte szétolvadnak!
- Ez úton is köszönöm, igazi úriember - mosolygok a kamerába. Ezt a faszt... tuti szakad a röhögéstől. - Ellenben, nem folytatok fele titkos párkapcsolatot - vonom meg a vállamat ismét. Nem vár rám a kocsiban... - Szóval szimplán annyi, hogy áttudja érezni, egy apa kép elvesztését. Ahogy neki nem esik jól ezt az egészet bolygatni, úgy nekem sem. És már elnézést... de ne csorgassák erősen középkoron túllendült férfiak a nyálukat rám. Tizenhét éves vagyok... ez liliom tiprás lenne uraim - nézek végig a közönségen, mire többen felröhögnek.
- Rengeteg kép van rólatok - mutat a nagy tévé felé, ahol tényleg egy csomó remek kép jelenik meg. Kár, hogy nem igaziak. - Ezekről mi jut eszedbe?
- Az, hogy a Directionerek pohotoshop skillje lenyűgöző! - hüledezem pár olyan kép láttán, amit még én is elhinnék hogy úgy készült, hogy mindketten egy helyen voltunk. A közönség felröhög, pedig ez igaz! Elképesztő! - Be kell valljam, csakhogy ne a fandom nyomozó része jöjjön rá - fordulok a kamera felé a tévé helyett - Directioner vagyok - suttogom halkan míg elmosolyodom kissé összehúzom magam. - Oké-oké - csendesítem le a nevető tömeget. - Ki bírja megállni, hogy ne legyen az?!
- Egyet értek veled - nevet rám Chloe. - Viszont ti rólatok, már relationshop goalsok mennek - mutat a tévé felé újra. Egy kép arról, amint Zayn félig kitekeredve, kissé elnyílt ajkakkal nézi az én képemet egy ugyan ilyen rohadt nagy tévén. Alatta a szöveggel "Találj valakit, aki úgy néz rád, mint Zayn Zoera". Felnevetek... istenem ez rohadt édes. Ezt nem is láttam! Ezt tuti az orra alá dörgölöm.
- Ez nagyon tetszik - vallom be nevetve. Újabb kép... Zayn félig felvont szemöldökkel, teljes utálattal nézi a férfit aki interjúztatta őket. Állkapcsa megfeszül... "Ahogy Zayn néz erre a szerencsétlen emberre, miután tett egy perverz megjegyzést Zoera. Végem!" - Elképesztőek vagytok, még én is elhiszem, hogy együtt vagyunk - tapsolok párat hitetlenkedve. Belezúgtam Zaynba. Újra.
- Nem lenne ellenedre egy randevú Zaynnal? - vigyorog rám Chloe.
- Kinek lenne? - sóhajtok fel megtámasztva a fejem. - Ennek ellenére, nem érzem úgy, hogy most beleférne az életembe egy párkapcsolat - rázom meg a fejem. - Bőven elég ez az egész felfordulás most körülöttem - mosolyodom el. Egy srác oda sétál hozzánk. A kezembe adja a kártyát és a filcet. - Köszi - szólok utána míg felállok és oda sétálok a kis asztalhoz önkényűen. - Egy pár másodpercet kérek - nézek körül miközben mondom. Sima falak... nincs itt semmilyen minta. - Szóval, ki lesz a szerencsétlen pára? - támaszkodom meg az asztalon.
- Majd én - áll fel Chloe. Felém tipeg a magassarkújába, megáll az asztal másik oldalánál. Kiveszek a pakliból öt kártyát. Fejjel lefelé fordítom őket. Az elsőre két vonalat rajzolok, aztán egy kört, háromszöget, négyzetet és egy x-et.
- Nos - kezdek bele míg oldalra ledobom magam mellé a maradék kártyát és a filcet is, majd középre tolóm az öt lapot. - A pszichológia roppant egyszerű, és logikus, szóval akkor kezdjük is - dörzsölőm össze a tenyereimet. Magam előtt tartom a két kezemet. - Chloe - kezdem, hogy tutira rám figyeljen. Még biccent is. - Választani fogsz, majd egy kártyát - mutatok a kártyákra, de két kezemen már ott a kör. Mutatóujjamat és hüvelyujjamat összeérintve húzom el két kezemet a kártyák felett. - Akármelyiket választhatod. Amelyik szimpatikus. Én majd el fogok fordulni és a kezemre rajzolom, a mintát... - a körre mutatok - ...amelyiket választani fogod. Ekkor te majd elhúzol egy tetszőleges kártyát - két kezemet imádkozós pózba tartom, majd lazítok rajta úgy, hogy ismét egy kört lásson. Két hüvelykujjam ér össze és mutatóujjam szimplán. Kezemet felé viszem, majd mozdulatom átalakítom, hogy ismét a kártyákra mutassak. - Felmutatod az adott mintát - végig dobbantok a kártyák aljánál, az összesnél szépen sorban. De a körnél egy kis ideig tovább otthagyom az ujjamat. - Én pedig megmutatom a tenyeremet, ahogy felrajzolom az öt minta közül azt, amelyiket választani fogod - beszélek tovább megszakítás nélkül. - Dupla vonal - kezdem könnyedén - Kör - alig észrevehetően nyomom meg a szót, várok egy röpke másodpercet - háromszög, négyzet vagy az X - normálisan mondom el neki. - Tiszta? - kérdem meg felé biccentve, de fejem nem teljesen fel-le mozog, hanem egy kis körben. Felveszem a filcet. Ellépkedem tőle. - Háromtól vissza számolok, és válassz egyet! - figyelmeztetem őt. Tenyeremet a közönség felé fordítva rajzolok bele egy kört. - Három, kettő, egy - közlőm vele. Én pedig várok. - Megvan? - kérdem, amikor a közönség nevet.
- Meg - lépked mellém. Tenyeremet felé mutatom, ő pedig elfintorodik ahogy felmutatja a kőr ábrát.
- Szabad akaratodból választottál? - kérdezek rá.
- Igen... de akkor hogy? - nevet rám.
- Egyszerűen megadtam neked az illúziót, hogy van választási lehetőséged. A kört végig kiemeltem, és kézmozdulatokban is a kört alkalmaztam - mosolygok rá, míg tenyeremből igyekszem ledörzsölni a filcet.
- Ez elképesztő - nevet rám. Megvárom, amíg udvariasan elköszön a nézőktől, és ismét elmondja kivagyok és mennyire szuper... de túl nehéz kivárni, hogy végre leléphessek innen. Végül is, egész laza volt...

3 megjegyzés:

  1. Imádtam mindenegyes betűjét,úgy imádtam ezt a részt mint ahogy az egész történetet💕🙈❤️

    VálaszTörlés
  2. Szuper lett! Csak így tovább! ♥
    Imádás van!

    VálaszTörlés
  3. Heyho Des!
    Na ez îgy amblokk elkepeszto volt...az egesz interju ...ahogy Zoe vegigcsinalta...a valaszai Zaynnel kapcsolatba -szent kaktusz Zayn higy rohighetett már- es a 'rogtonzott' bemutato a vegen imadtam...
    Na draga tipegos magassarkus madam....szedd ösze az állad! :D

    Koszonom szepen, hogy ezt a reszt is olvashattam!

    VálaszTörlés