2016. október 31., hétfő

128. Rész

- Nem, cseréljék ki a két koszorút - rázza meg a fejét Nancy. Dermedten állok a ravatalozó küszöbén. Nézem a kis asztalt, amin ott van egy urna... egy kép, egy csomó kitüntetés, zászló. Testem megfeszül, és csak nézem az egészet. Az oldalt felállított székeket. Az üres tér közepén lévő, sorba rendezett koszorúkat. Katet rakták közepére. És most kicserélik a mienkére. Fekete szalag, ezüst betűk, sötét orchidea. Hatalmas koszorú. Kiráz a hideg míg végül teljesen belépek.
- Hello - köszön rám Mr.fogalmam sincs ki. Ő intézte leginkább a temetést. Őt kaptuk meg erre. És sajnálom őt, de nem tudom már a nevét. Túl sok van. Túl sok új ember.
- Jónapot - köszönök halkan.
- Még nyugodtan sétálhatnak, fél óra múlva kezdünk - sajnáló pillantást kapok tőle, én biccentek és kilépek a ravatalozóból. Nincs kedvem egy légtérben lenni azzal a nővel. Nem érdekel a saját apám halála?! Mély levegőt veszek, míg oldalra sétálok. Minden rendben van. Minden tökéletesen rendben van. Több ezer tini csinálta ezt már végig, nekem is menni fog. Elpillantok oldalra a kattanás hangra.
- Hello - köszönök oda vagy tizenkét katonának, AK-47-esekkel. A tisztelet lövések...
- Szia - olyan lazán köszönnek vissza.
- Jól vagy kiscsaj? - kérdi közelebb lépkedve hozzám Colos.
- Mint te... - motyogom felnézve rá. Vezetékneve a mellkasán díszeleg. Rangja a vállán.
- Most nem számít, hogy remeg-e a kezem - vonja meg a vállam. - Tudod, apád kitépné a tökeimet, ha sírnék - hangja mégis elcsuklik.
- Ebben biztos vagyok, hogy ezt mondta. De tudod, hogy ő lenne az első, aki megvigasztalna - mosolygok fel rá. Aztán nem bírom ki, és magamhoz ölelem.
- Sajnálom, hogy nem vállaltam el a halotti beszédet - suttogja nekem.
- Semmi gond, megértem - rázom meg a fejemet. - Komolyan - engedem el, hátrább lépve. - Hello - köszönök rá Tomra, ahogy oda lépked hozzánk. Úgy ölel meg, hogy a lábam nem éri a földet, és közel állok a síráshoz miattuk. Túl sok katona ruhás ember...
- Hogy vagy kicsi lány? - vigyorog le rám míg elenged.
- Hagyjuk már ezt - fintorodom el. - Tűrhetően - vonom meg a vállamat. - Megnézhetem? - biccentek a fegyver felé, mire ő rögtön a kezembe adja. Felemelem, célra tartom... nehéz. Megnézem a csövet... a tárat... - Szép - adom vissza.
- Tudod, én vigyázok a fegyvereimre - vigyorog rám.
- Több tiszteletet - hördül fel Colos.
- Hol van... Zayn? - kérdi meg Tom körbe nézve.
- Londonban robbantás volt. Nem igazán engedtek ki onnan senkit, amíg le nem tartoztattak mindenkit akit kellett... szóval nem tudom. Valahol úton. Azt hiszem - vonom meg a vállamat a lábamira nézve. Magassarkú...
- Ide ér - simít végig a hátamon Colos.
- Nem zavarna, ha nem - mosolygok rá, csak azért, hogy ne aggódjon.
- Mennünk kell, de beszélünk még, jó? Hívj, akármi is van. Ha csak... lőni akarsz menni, vagy unatkozol, jó? - húz magához ismét Tom.
- Nehéz életetek lesz, ha este hívlak titeket nutelláért - vigyorgok rá, oldva a szomorúságot közöttünk. Nem kellenek potapukák.
- Szörnyű vagy - legyint le Colos, míg vissza mennek a többi emberhez, és valamit elkezdenek megbeszélni. Én pedig körbe fonom magam körül a karjaimat. Végig nézek a szállingozó embereken. Rokonok, akiket csak látásból ismerek. Rokonok, akiket soha nem is láttam. Rokonok, akiket nem szeretek. Li és Nan barátai régről... mikor megkérdeztek minket, szerintünk mennyien lesznek, én azt mondtam nem sokan. A lányok, hogy sokan. Most nem vagyunk olyan sokan. De többen mint számítottam volna rá. Elvégre... apu nem itt szolgált mint katona, nagyon távol vannak haverjai, ráadásul nagyon gyorsan temetjük el. Ennyi idő alatt...
- Szia Zoe - mosolyog rám egy fekete hajú lány.
- Hello - mosolygok vissza, a nővéreim régi barátja.
- Részvétem - nyom két puszit az arcomra.
- Köszönöm - kínos... fogalmam sincs mit kéne erre mondani, vagy hogyan kéne reagálnom. Semmit nem ér ez az egész. Tovább indul, én pedig nézem, ahogy belépdel a kis ravatalozóba. Én mindenkit megkértem, hogy maradjon otthon. Nincs kedvem Pohoz, nem akarom, hogy Helena láttán sírógörcsöt kapjak. Nem kell az ikrek titkos sajnáló tekintete. Egy baráti társaságomra sem vágyok. Xav, Danny és Ant támogatására sem. Nem akarom, hogy akárki is lássa, mennyire szarul vagyok. Nem akarom, hogy akárki is sírni lásson. Őszintén... még Zaynt sem akarom, hogy azt lássa, hogyan omlok össze. Mert bár egész eddig tartottam magam, a testem remegése elárulja, hogy ez most még nekem is túl sok lesz. Szemeimet lehunyom ahogy hátat fordítok a most jövő embereknek, és vissza sétálok a ravatalozóba. Az agyam, azt hiszem még mindig nem fogta fel, hogy mi történt. Azt, hogy apu... meghalt. Hogy a bús picsába férne apu bele abba a kis urnába?! Nézem a róla kirakott fekete keretes, fekete szalaggal átkötött képet. Katonai egyenruhában van rajta, nem mosolyog. Igazolvány képnek ment. De úgy döntöttünk, ez a legjobb. Katona volt, legyen hát ez a képe. Ott állok a fal mellett. Az ajtón belép Kate és a két fia. Plusz azok barátnői. Látom, ahogy megakadnak, mikor a koszorú nincs középen. Kate tekintete oda villan a nővéreimre. Előbb indulok meg, mint ő. Felé nézek, szemöldököm felvonom és fejem kissé oldalra biccentem. Próbáljon meg jelentet rendezni, és kettétépem. Vesz egy hatalmas levegőt, és a fiai végül elvezetik.
- Minden oké? - fordulok oda Lilithékhez. Nan értetlenül néz rám, ugyan úgy, mint Li.
- Apu temetésén? Persze húgi - nevet fel erőtlenül Li. Vállamat megvonom és zsebre dugom a kezeimet. Két fegyveres besétál, és megáll a fel állítot asztal két szélén.
- Apu ennek örülne - vigyorodik el Nancy.
- Tuti ezt ecsetelné mindenkinek - értek vele egyet. Két katona nő fogja közre... komolyan, apu még szellem mivoltában is tutira csajozna. Ennek pedig most valahogy örülök.
- A szőkét választaná - méri végig mindkettő Li.
- De a barnával élne inkább együtt - fordul felénk Nan.
- Jobb a feneke - osztom meg az információt Livel. Elmosolyodnak, úgy igazán... ennek pedig örülök. Apuval kapcsolatban képesek még mosolyogni, és ez már valami. Halk zene kezd szólni... tipikusan gyászoló zene. Remek. Végig simítok zsebemben lapuló telefonomon. Úgy hallgatnék most zenét. Leginkább Zaynékat... csak azért, hogy halljam a hangját. Beletúrok a hajamba, szemeimet lehunyom egy pillanatra és próbálom megőrizni a hidegvéremet. Őszintén igyekszem elraktározni az emléket, milyen, amikor még rendben vagyok és nem az őrület szélén állok. Aminek érzem a szelét. Kint megszólalnak a harangok, és tudom, hogy két óra van. Az-az kezdődik a temetés. Felpillantok, Nancy belekapaszkodik Brianbe. Andrew pedig magához húzza Lit. Lassan veszek egy mély levegőt, és inkább oldalra sétálok. Képtelen lennék ülni... nem megy. Apu szülei leülnek... sok öreg leül. A terem másik oldalán állnak Kateék. Apám exe is ott van, a fiával. Apu imádta Bent. Elvitte közelharcra... azóta jár oda srác, és ott találta meg a csajt, akivel évek óta együtt van. Apu legalább hat évig nevelte. Alsó ajkamba harapok és összekulcsolom kezeimet. Nézem, amint a fegyverek agya a kezükbe pihen a két nőnek, és a vállukra dől. Szépek, ezek is rendben vannak tartva. Mármint, a fegyverek. Apu valószínűleg, mást nézne. Jelenleg úgy érzem, soha többé nem fogok lőni. Nézem a sötét rézvörös urnát... az ott mind apám. Fejemet lehajtom, egy férfi odalép a mikrofonhoz. A szívem a torkomban dobog... annyira visszafordíthatatlan az egész, ha megtörténik. A temetés mindig az élőknek szól... én pedig úgy érzem, nem akarom lezárni az egészet. Képtelen vagyok.
- Tisztelt Gyászoló Család! - kifújom a levegőt, és felnézek a férfire. Senki nem vállalta el a beszédet, a család és a barátok közül. Én pedig tökéletesen megértem. Mindenki hangja rohadtul elcsuklana közben. - Végtisztességre Egybegyűlt Rokonság! Katonatársak, Barátok, Ismerősök! - a képét nézem, az asztalon. Milyen lesz apu nélkül tényleg teljesen felnőni. Az esélyem sem lesz meg már rá, hogy felhívjam és elmondjak neki valamit. Vagy kikérjem a tanácsát... Meghalt, én pedig rohadtul nem tudom ezt felfogni. Nem tudok belegondolni mit jelent. - Tisztelettel és bánatában együttérzéssel köszöntöm a gyászoló családot és a részvétet érző megjelenteket néhai Frank Fable, nyugállományú százados végtisztességének perceiben. - Percek... végtisztességének perceiben... ez a bajom. Hogy percek. Percek választanak el attól, hogy lezárjam ezt az egészet. Percek választanak el attól, hogy teljes valósággá váljon az egész. Úgy látom még van némi esélyem felébredni. Zayn felkelthetne... istenem annyira vágyom rá, hogy a nevem suttogására keljek fel mellette most azonnal... Gyűlölőm magamat amiért ilyenek voltak az utolsó hónapjaim vele. Hogy veszekedtem vele... Hogy elmondtam neki mindent, ami bánt vele kapcsolatban. Hogy nem mentem át hozzá, hogy nem kerestem... hogy néha nem vettem fel. Hogy nem bocsájtottam meg... valaki elmosolyodik, én pedig realizálom, hogy akaratlanul is kizárom a külvilágot. És ezt nem tehetem meg apával... nem lehetek máshol lélekben a temetésén, még ha könnyebb is lenne. - Az egykor élt bölcs szavaival vigasztalódunk: "Nem hal meg az egészen, aki önmagának élő képmását hagyja hátra.” Frank Fable nyugállományú százados is tovább él az utódok vonásaiban, mozdulataiban. - Mindenki ránk néz... mindenki... és látom, hogy tényleg apát keresik bennünk. Hallom, amint Nan felzokog, nekem pedig elszorul a mellkasom. Vajon egy tüdőembólia is ilyen szorító érzés? - Hisszük, hogy akit megtart a család, a barátok, a tisztelők emlékeket őrző szeretete, az nem múlik el nyomtalanul. - Nem tűnik el nyomtalanul? Meghalt. Rohadtul és végérvényesen meghalt... mi ez, ha nem elmúlás? Nyomtalanul? Néhány emlékem van róla... néhány tárgy. Emlékeket lehet kreálni, tárgyakat venni... mindez szinte semmi. Pusztán a semmibe akarunk többet belelátni mindannyian. Apu igen is minden nyom nélkül meghalt. Mint ahogy általában mindenki más is... - „Szerettem volna még élni köztetek, de a sors másképp rendelkezett. Én most elmegyek végleg megpihenni, odalenn már nem fáj nekem semmi….” - Odalenn? Persze, hogy föld alá kerülnek... de mégis kissé morbidnak érzem. Nem lehetne, odafenn? Hogy a mennybe jutott? Fogalmam sincs mi van az élet után, de ha az alap elképzelést vesszük, szeretném azt hallani, hogy ő fent van. És nem lent. Nem volt túl jó ember, de komolyan... inkább legyen fent. Megérdemli... a lelkem is oda adom, csak fent legyen, és ne lenn... könyörgőm valaki helyesbítse már ki ezt a faszt! - A költő gondolatai híven fejezik ki érzelmeinket, amikor fájdalomtól megtört szívvel, de a sors megmásíthatatlan akaratába belenyugodva álljuk körbe e virágokkal ékesített ravatalt, hogy elköszönjünk, búcsút vegyünk bajtársunktól. Azt mondják, amikor meghal valaki, egy csillag lehullik az égről. Bajtársunk halála napján szerény észrevétlenséggel lehullott egy csillag, mely még olyan fiatal és reményteli volt.  - Hullócsillag? Hallom a saját magam halk nyögését... láttam egy hullócsillagot akkor éjjel. És tudom, hogy az egész egy kibaszott véletlen... bár inkább a determinisztikában hiszek, akkor is akarom, hogy ez véletlen legyen. Az első könnycseppem kibuggyan... nem bírom. Nem akarom ezt az egészet tovább hallgatni. - A veszteség a fájdalom, leírhatatlan kimondhatatlan. - Hát pontosan így van... akkor most leléphetnék? A hányinger elönt... undorító amit csinálok. Apám temetése... a tisztelet meg kell adnom. Ez a minimum, ha már az utolsó hónapokban nem adtam meg neki. Agyam hátsó zugából folyton elő és előjön ahogy, zokog... vagy, amikor azt mondja nekem elcsukló hanggal, hogy szeret és sajnálja. Vagy amikor rám nézett és egyszerűen közölte, hogy gyönyörű vagyok. - Meghalt, jött a hír, mint a puskalövés, kurtán és szárazon. - Köszönöm te fasz, a remek katonai átvitt hasonlatot, most aztán sokkal jobban érzem magam. - Lezárult egy élet, amely örömökből, szomorúságból, felellőségből és döntésekből épült fel. - Döntésekből... leginkább szar döntésekből. És úgy érzem, most már én is szar döntéseket hoztam. Elvesztettem aput... és én egy pöcs voltam vele. - Élet volt ez, egy emberi sors, amelyet viselője vállalt a maga hétköznapjaival, ünnepeivel, munkájával együtt. - Ünnep... utálta az ünnepeket. Mindig ezt mondta a karácsony előtt, azt utálta a legjobban. Mindig azzal poénkodott, hogy töröljük el. Legyen az ajándéka, hogy nincs karácsony. De mindig hatalmas karácsonyt tartott... fejemet lehajtom ahogy végig gördül arcomon egy újabb könnycsepp. Hallom, hogy mögöttem zokognak, és nem nézek hátra. Képtelen lennék látni a nővéreim könnyeit. Nem megy. Életemben először pedig nem törlőm le a könnyeimet. Hagyom, hogy végig folyjanak az arcomon, le az államon... a nyakamon és a póló felszívja. Apu nem érdemli meg azt, hogy letöröljem őket. Megérdemli, hogy büszkén felvállaljam őket. Fogalmam sincs, mikor sírtam nyilvánosan utoljára. Amikor lelőtték rajtam a skizofrén férfit, tudom, hogy igen... de így. Nem a sokk miatt... csak magamtól. A szomorúságtól. Nem tudom... azt hiszem soha. A félelemtől volt már, hogy igen. Amikor Zayn feje betört. - Néhány perc múlva örökre és visszavonhatatlanul bezárul egy sír, amely elválasztja őt az élők világától, s nekünk a költő gondolatai jutnak eszünkbe: „ Keresheted őt, nem leled hiába, se itt se Fokföldön, se Ázsiába. A múltban sem és a gazdag jövőben, akárki megszülethet már, csak Ő nem! Többé soha, nem nyúl ki halvány-furcsa mosolya. Szegény a forgandó tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse.” - Vállaim előre esnek... fogaimat összeszorítom. Ezennel utálom a halotti beszédeket... gyűlölöm őket. Szemeimet erősen hunyom le. Saját karommal simítok végig felkaromon. - Az ember mindig néma tisztelettel, megrendülten és szinte tehetetlenül áll elhunyt embertársa ravatalánál, főhajtással tiszteleg a befejezett élet előtt. - Ha... ha lett volna idő arra, hogy elbúcsúzzak tőle. Egy idióta picsa vagyok... egy érzékelten és önző hülye... de jobb azoknak, akik tudják, hogy valakijük meg fog halni. Nem hirtelen éri őket. Felkészülhetnek rá, elköszönhetnek, változtathatnak! Én... én nem. De annyira akarok. Csak átakarom őt ölelni. Közölni vele, hogy szeretem. Hogy menjünk lőni... hogy szívasson... akármit amit csak akarna. A férfi sorolni kezdi az életét. Hogy hol született... felmordulok amikor azt mondja, két gyermekes szerető családba került első gyerekként. Ez faszság! Ők mindig lenézték! Az iskolák száma... a szakok száma... évszámok és dátumok. Tiszté avatás, hadnagyi rendfokozat... főhadnaggyá... századossá... Aztán jön, hogy nyugdíjba vonult negyvenkét évesen. Elsorolja, hogy a parancsnokai hogyan jellemezték, hogy mindig jól végezte a munkáját... hogy okos volt... hogy a szolgálati ideje alatt is tanult. Igen, apa ilyen volt. És jött az alkohol néha, néha. A sok dicséret és jutalom amit kapott. Hogy nem kapta meg a következő címet, hogy nem léptették elő azért, mert ő azt mondta az ajánlatra, hogy nem. Az azt jelentette volna, hogy kevesebbet lett volna otthon. És... miattunk nem. Érzem, ahogy anyu végig simít a hátamon, én pedig emiatt csak jobban sírok. - Szerette a katonai repülést, a műszaki pályát, szakmáját, amit tanult. Mindezek mellett a számítástechnikát, szabadidejében szívesen horgászott. - Horgászás... édes istenem annyira utáltam vele kijárni. Én mindig olvastam, ő pedig elmerült az egészben... ő basztatott, én őt basztattam. - Szerette a családját, szüleit, gyermekeit, testvérét, sokat beszélt róluk büszke volt rájuk. - Büszke... büszke volt ránk... ki akarok innen menni. Üvölteni akarok. Törni és zúzni... valamit szétverni. Vagy valakit... - Kedves Barátunk, Százados Úr! Most kevés szóval, de annál több szeretettel búcsúzom. Búcsúzom azok nevében, akik néma fájdalommal eddig is búcsúztak Tőled, akiknél kitölthetetlen űrt hagytál távozásoddal. - Azt akarom, hogy vége legyen. És eközben azt akarom, soha ne érjen véget, mert az azt jelenti végleges. Amit nem bírok elviselni. Így inkább zokognék itt napokat, de ne legyen vége ennek. - Elsőként kimondhatatlan fájdalommal búcsúznak Tőled imádott gyermekeid: - ajkaimat összepréselem. - Lilit és párja, Andrew. Nancy és bárja, Brian. Valamint Zoe - hallom, hogy ők zokognak, én pedig csak nézem a kis urnát. Ez nem történhet meg velem, ugye? Annyi mindent elviselek, ami megtörténik, vagy megtörtént de a picsába is már... ezt ne. - Nehéz szívvel, fájdalommal, soha nem múló szeretettel búcsúznak mindig melletted álló szüleid... - én pedig komolyan eddig bírom. Minek kell hazudni?! Rohadtul nem így van. Nem álltak mellette semmiben! Fejemet megrázom és kisétálok. A kamut nem fogom végig hallgatni. Ez röhejes. Az egésszel aput szégyenítik meg!
- Basszák meg! - morgom az orrom alatt, míg sietősen lépkedem le a lépcsőn. Baszok az egészre. Baszok rájuk... Felpillantok a tér közepén, és megtorpanok. Mindenki engem néz... annyian... annyian vannak itt. Tele van az egész temető. Mindenki feketében és katona ruhában... rengetegen vannak... életemben kevésszer láttam ennyi embert. Aztán egy újabb fekete alak átverekedi magát a tömegen... meglátom őt zakóban, fehér ingben... egy szál virággal, tökéletes hajjal, karikás szemekkel. A testem remegni kezd, vállaimat leengedem... ajkaimat össze préselem... érzem hogy még az ajkaim is remegnek őt nézve, amint sietően lépked felém. A szemeim újra megtelnek könnyel... Lendületből húz magához és bujtat el az ölelésében, én pedig zokogni kezdek az ingébe.
- Shh... minden rendben lesz, itt vagyok... szeretlek - hadarja a fülembe... én pedig csak magamhoz húzom őt. Ő tart meg... hallom körülöttünk a zokogást. - Menjünk vissza élet, jó? - emeli fel a fejemet két keze közé szorítva. Bólogatok neki... más nem jönne ki a számon, csak ismét zokogni kezdenék. Magához húzva lépked fel velem. A küszöbön áll meg, hátulról ölel magához a derekamnál fogva. Innen pedig mindenkit látok. Amint a nővéreim zokognak és a barátjukhoz bújnak... amint mindenki zokog. - Szeretlek - súgja ismét a fülembe. - Engedd el magad... sírj, nyugodtan Élet - hajamba puszil... én pedig nem tudom, hogy apám képétől és az urnától zokog fel újra, vagy tőle. Hallgatom a sok kamu búcsúzást... hogy mindenki mennyire mellette áll. Zayn pedig végig simogatja az oldalamat... Haza akarok menni... vele... A férfi közli, hogy induljunk hát az utolsó közös útra... Zayn megfog, és kihúz. Lent pedig oldalra húz, el a tömegtől. Átkarolom a nyakát és hozzábújok. - Sajnálom... annyira nagyon sajnálom Élet...
- Hiányoztál - remegve tudom kimondani, és még így is túl nehéznek érzem.
- Te is nekem - suttogja a nyakamba. Szemeibe nézek. És látom mennyire nyomorúságosan érzi magát... főleg azok után, hogy még kiakadni is lát. Amit tudok, hogy duplán nehezen visel el. Ajkaira nyomok egy puszit... ő pedig viszonozza... és nekem ez most túl sokat jelent. Kezeinket összefonja, oda fordulok a kocsi felé, amibe az urna van... a kereszt és ásó. Kezem helyett inkább ismét a derekamat fogja meg, és indul el velem. A nővéreim mellett kötünk ki, legelöl... a kocsi után sétálva. Lassan... Távol van a sírhelye... és mikor az út feléhez érünk el, hátra pillantok, de a sok ember még mindig nem indult el teljesen. Mármint... vannak akik még várnak, hogy betudjanak állni a sorba... annyinak annak. Zayn megtart, érzem, hogy készen áll arra, hogy akármi is történjen, ő megtartson. Fejemet az oldalának döntöm... irritálóan hat hogy mögöttünk beszélgetnek. Két öreg női hang, de fogalmam sincs, hogy kik azok. Nancy egyre sűrűbben fordul hátra, megfeszülök... miért olyan nehéz tiszteletben tartani egy temetést?! Zayn hátra fordul... a beszélgetés elhall... hüvelykujja simogatja az oldalamat, előre pillant újra, aztán le rám... és amíg a betonsírhoz érünk, addig nem is kezdi újra senki sem a beszélgetést. A sírtól jóval jobbra állunk meg, és legalább hat vagy hét percbe beletelik, míg mindenki körbe gyűlik.
- Melyik az, amelyik megfenyegetett? - kérdi a fülembe suttogva, és látom, amint Katet figyeli.
- Zayn ne - kérem őt halkan.
- Nem csinálok jelenetet, tiszteletben tartom édesapádat. Egyszerűen tudni akarom. Tudod... túl védelmező vagyok veled szemben és kis híján szétrohadok, amiért nem voltam melletted napokig - hadarja el feszülten.
- Szeretlek - simítok végig arcának élén. - Tényleg szépfiú... nagyon - hangom elcsuklik. Akármit túlélek vele... de nélküle? Az ő halála lenne az utolsó amit elviselnék.
- Én is szeretlek - súgja a hajam rejtekébe.
- Tisztelt Gyászolók! - elhajol tőlem, én pedig igyekszem kihúzni magam, minden megmaradt tartásomat összeszedve. - A család nevében megköszönöm mindenkinek, hogy eljöttek e szomorú szertartásra. - milyen lehet még egy temetés? Boldog? - Kérésüknek megfelelően megkérném Önöket, hogy mély gyászukra való tekintettel a személyes részvétnyilvánítást most mellőzzék. - Erre jól emlékszem, hogy kihangsúlyoztam. Nem akarok sajnálatot kapni. Ennél erősebb vagyok, minthogy mások kamu sajnálatában megfürödjek. Ennél az egész családom erősebb. - Hiszen tudjuk, akik itt vannak, szerették és tisztelték. Emléke a szívünkben örökké élni fog. - Örökké... ez olyan súlyos szó. Ő örökké halott lesz... a halál örökké tart. Még mindig nem töröltem ki a névjegyeim közül a számát... - Kérem, fogadja a gyászoló család a magam és valamennyi jelenlévő őszinte együttérzését. - Együttérzés... eléggé jól tudok együtt érezni. De senki nem fogja pont ugyan azt a fájdalmat érezni, amit én érzek. Azt, hogy meghalt az apám. Túl fiatal vagyok... túl sok minden van emiatt még előttem. Túl sok minden, amiről tudnia kéne, amiben segíteni kéne, vagy amiért veszekedni kéne velem. Pár ember oda áll a sír mögé... tudom, hogy most jön az élő zene. Pár trombitás... és elkezdi fújni a takarodót. A katonai takarodót. Minden katonai egyenruhában megjelent leveszi a kalapját és a mellkasához szorítja. Alsó ajkamat beharapom, és nézem amint leeresztik az urnát. És még mindig nem akarom elhinni, hogy komolyan ennyi volt. Hogy az ott apám... és akit most több méter mélyen elraknak a föld alá. Testemet megrázza a zokogás... Zayn jobban magához húz. Maga felé fordít oldalasan, a fejemet neki döntöm a mellkasának... és úgy érzem túl sok ez az egész. Életemben először tudom, hogy olyan szinten össze törtem, amit soha nem hittem volna. Hajamba puszil... elhúzódom tőle... nézem, amint rácsúsztatják a beton fedelet. És akármennyire is koncentrálok, az idő nem áll meg.
- Frank... - zokogja fel valaki. Lesújtó pillantást vetek Katere. Colos és Tom megfeszül a sírtól jó pár méterre. Tudom, hogy készen állnak lelőni, ha egy lépést tesz a sír felé, hogy jelenetet rendezzen.
- Viseld magad - szól rá valaki érzelmek nélkül. Remek... Halovány mosolyt  villantok Colosra és Tomra. Akik felállnak, mint a többi húsz ember velük együtt. Két sorban vannak... 
- Vállhoz! - hangzik el a parancs. Ők oda emelik. - Vigyázz! - látom, amint az arcuk eltorzul... 
- Oh baszki... - sziszegem mikor megkapják a parancsot, hogy tűz és lőnek. A fegyverek hangosak... látok pár igen visszafogott férfiasra sikerült egyedüli könnycseppet legördülni az arcokról. Zayn még mindig ölel... én pedig megölelném Tomot és Colost. Plusz még azt a pár embert, aki ismerte aput és most sír... megvárom mind azt a három tisztelet lövést... ahogy mindenki más is. Majd lassan elvonul mindenki. És vége... vége a temetésnek. Az emberek lelépnek, nem jönnek oda hozzánk, és nem megyek oda hozzájuk... csak állunk ott, és nézem ahogy elmennek. Én pedig ott maradok a friss sír mellett, ami tele van koszorúkkal... a fejfa alig látszik ki... csak dermedten bámulom az egészet.
- Szeretnél egyedül maradni vele egy kicsit és a nővéreiddel? - kérdi a fülembe suttogva.
- Csak ne verd meg - kérem őt halkan még mindig apu sírját nézve.
- Ha nem akarod, akkor nem - puszilja meg az arcomat, és érzem, amint keze lecsúszik a derekamról. 
- Minden rendben törpe? - ölel magához Nancy szipogva. Felnézek rá... életemben először erre a kérdésre nem szedem össze magam... egyszerűen megrántom a vállam míg a könnyek végigszántanak az arcomon újra és végül megrázom a fejem. És szintén, úgy érzem életemben először... átkarolom Nancyt és sírni kezdek... vele együtt. Elengedem őt, és most már letörlőm a könnyeimet. Elfogadok egy zsepit is és elpillantok arra az irányba, amerre Zayn ment.
- Ahh istenem - sóhajtok fel észre véve, hogy Brian sincs itt... de még Andrew sem.
- Ja - vonja meg a vállát Li.
- Ezt nem akarom elhinni - csóválom meg a fejemet.
- Örülők, hogy Zayn ide ért - mosolyog rám Li azért.
- Én is, de nem azért, hogy megfenyegessen valakit - túrok a hajamba. - Még meghalni sem tudsz nyugodtan - korholom le apa sírját. Ismét egy első... most intézem a szavaimat konkrétan hozzá legelőször mióta meghalt. Nan elmosolyodik. A szívem valamilyen szinten lenyúgszik, ahogy meglátom, hogy visszafelé jönnek. A nővéreimmel más az ízlésünk... de csesződjek meg... még ebben a helyzetben is kitudom jelenteni, hogy Zayn a legszexibb teremtmény a földön.
- Páran sugdolóztak miatta - szól nekem Li, mögöttük már a srácokkal. Ledermedek...  elfelejtettem. Komolyan elfelejtettem, hogy Zayn híres, és van, aki ismerheti őt itt és...
- Semmi gond cica - suttogja a fülembe magához húzva. - Nem érdekel, oké? Nincs semmi gond - keze a tarkómra csúszik, óvatosan masszíroz és nem is enged el az öleléséből. Félve karolom át a derekát. Szemeimet lehunyom és elbújok szétgombolt fekete zakója mögé. Jó illata van.
- Szeretlek - velem egyszerre mondja ki, és lemosolyog rám. Elenged, nézem apu sírját. Senki nincs már itt, csak mi hatan. És nem is akarok mást, hogy itt legyen még. 
- Tudom, hogy nem illik... és kicsi vagyok... - kezdek bele mire mindenki rám néz. - De nem szívhatnánk el egy cigit? - sóhajtok fel, ezzel nyilvánosságra hozva mindenki előtt, hogy igen is nem csak ritkán cigizek. És hogy egyáltalán cigizek.
- De... egy cigi jó lenne - bólint nekem Nan. Hat emberből öt nyúl rögtön a zsebéhez. Egyedül Andrew nem cigizik, ő csak party dohányos. Zayn nekem ad, így én nem kutatok tovább. Nan pedig szimplán mindenkinek ad egy szálat. Még Andrew is elfogadja. Meggyújtom, majd Zayn is a sajátját. Nan előre lép, és egy szál cigit oda rak, a fejfa mellé. Mély slukkal kezdek, és Zaynhoz bújva fújom ki.
- Hát ez szar - sóhajt fel Li.
- A mamámék rendeztek halotti tort - osztom meg velük az infot.
- Utálom a halotti tort - fintorodik el Nancy.
- Röhögni egy temetés után... - rázza meg a fejét Li.
- És bulizni - teszem hozzá.
- Szóval akkor nem megyünk, jó - vigyorodik el Nancy.
- Nem - vágjuk rá Lilithel együtt. Nézem a sírt... addig nézem, míg a cigimet a szűrőig elszívom. Aztán végül csak leengedem a kezem.
- Keresünk töltény hüvelyt? - nézek a nővéreimre, mire rögtön biccentenek. Megindulunk arra felé, ahol lőttek. A cigit kidobom a kukába, ahogy mindenki más is. A füvet kémlelve lépkedem... minimum hatvannak kéne itt lennie... és egyet sem látok!
- Itt van egy! - lelkesedik be rögtön Li míg felemeli az ujjnyi hosszú töltényt. Nem telik bele öt percbe, Zayn is talál nekem egyet, és Nancy is rábukkan egy darabra. A markomba zárom... füst szaga van, mégis elrakom a zsebembe. 
- Mehetünk? - pillant le rám Zayn. - Maradhatunk még, ameddig csak akarsz - teszi hozzá rögtön. Sokáig kint voltunk Walter sírjánál. Hátra pillantok apura... mert most már apu egy sír. És ha meglátogatom aput, akkor az a temetőt jelenti... és csak nézem... és érzem, hogy nekem ez nem fog menni. Nem fogok tudni visszajönni, ha egyszer elmegyek. 
- Kicsit - kérem őt. A nővéreimtől elbúcsúzunk és közben egyre inkább erősödik az érzés bennem. Végül ketten maradunk ott, apa sírja előtt. 
- Nem kell mindig erősnek lenni, így is túl jól viseled - simít végig a hátamon. Frank Fable... arany betűkkel van a kereszt fába vésve. 
- Ha egyszer kilépek ebből a temetőből - kezdem el neki - soha nem fogok tudni többet bejönni - motyogom.
- De csak... - fejemet megrázom, ő elhallgat. Magához húz. Nem akarom itt hagyni. Magára hagyni. Ez olyan mintha valakit egyedül hagynál, akinek szüksége van rád. Mintha eljönnék tőle, minden apás hétvége után. Nem tudom őt itt hagyni. Nézem a fejfát, és szeretném azt gondolni hogy itt bulizik minden szellem. Szóval akkor ő nincs egyedül. Nem tudok visszamenni a Harvardra és eljátszani, hogy nem következett be az életemben az előtte, és az utána szerep. Mert igen is... már két életem van. Az apu halála előtti, és az utáni. Nem tudok visszamenni... képtelen vagyok. És rohadtul képtelen vagyok itt maradni. Egyszerűen el akarok felejteni mindent. Zayn törli le az újabb könnycseppet az arcomon... fejemet lehajtom mély levegőt veszek és döntök.
- El fogom fogadni az egyik munkát Londonban. El akarok költözni - nyögőm ki. Felnyög... felpillantok rá, kétségbeesetten néz rám. - Nem bírok ott maradni oké? Kell valami amivel le tudom magam kötni! Te is mindig Londonban vagy! Ott van egy csomó állás lehetőség én csak... - felzokog, ismét. Én csak... - Én csak túl gyenge vagyok ahhoz, hogy ott folytassam az életemet, ahol abba hagytam - vallom be neki úgyis mindegy alapon.

- Semmi baj élet... nincs semmi baj... elköltözünk - homlokomra nyom egy hosszú remegő puszit. És ő most is csak magához húz. - Oda megyünk, ahova akarod - suttogja a fejem tetejére. - Szeretlek, megoldjuk... - olyan görcsösen kezdek kapaszkodni az ingébe, hogy félek, talán elszakítom. Ő pedig olyan szorosan ölel, hogy tudom, bármit megtenne, hogy jobb legyen nekem. Ezért pedig olyan hálás vagyok, amit képtelen leszek neki, valaha is elmondani.

Kukucs! Köszönöm a sok komit, és főleg azokat amiket írtatok. Imádás van!

17 megjegyzés:

  1. Nem vagyok egy erzelgos lany..De komolyan mondom annyira erzelmesen leirtad hogy meg en is alig birtam lenyelni a gombocot a torkomban..imadtam.<€

    VálaszTörlés
  2. Hát konkrétan a könnyeim potyogtak.. häla az Egnek még nem vesztettem el közeli hozzätartozot. De valahogy annyira ätjött az iräsodon... a szobatärsam nem ertette h min zokogok.. Zoeval együtt törtem össze... hät aut hiszem te valamit nagyon tudsz. Köszönöm ezt a reszt IS. Puszii

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnálom:D <3 Köszönöm szépen, imádás van! <3

      Törlés
  3. Heyho Des!

    Mélyen-szép volt...ütött nagyot....
    Elképesztő vagy! (!!)

    -"Két fegyveres besétál, és megáll a fel állítot asztal két szélén.
    - Apu ennek örülne - vigyorodik el Nancy.
    - Tuti ezt ecsetelné mindenkinek - értek vele egyet. Két katona nő fogja közre... komolyan, apu még szellem mivoltában is tutira csajozna. Ennek pedig most valahogy örülök.
    - A szőkét választaná - méri végig mindkettő Li.
    - De a barnával élne inkább együtt - fordul felénk Nan.
    - Jobb a feneke - osztom meg az információt Livel. Elmosolyodnak, úgy igazán... ennek pedig örülök. "

    - Zayn örülök, hogy oda értél és rettentő büszke vagyok rád is...

    Köszönöm szépen Des, hogy ezt a részt is olvashattam(...)!

    VálaszTörlés
  4. Huuu hat en is bekonnyeztem tisztara mikor olvastam....
    Imadtam
    Es annyira orultem mikor Zayn oda ment azt hittem else jon majd a temetesre mert hat ugye hires!😗

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnálom, de azért köszönöm szépen! Imádás van!:3 <3

      Törlés
  5. Szuper lett! Szegény Zoe...
    Csak így tovább!
    Imádás van! ;)

    VálaszTörlés
  6. Most átéltem minden olyan temetést, amin szeretteimet temették. Ha nem lett volna mellettem a barátom, most, hogy olvasom a fejezetet biztos, hogy itt zokognék. Nagyszerűen írsz, eszméletlen jó.
    Imádás van.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nos, akkor nem válaszoltam de most válaszolok. Sajnálom, de azért köszönöm szépen. Imádás van! <3

      Törlés
  7. Vegigbogtem ket reszt. Ujr ateltem a mamam temeteset, ami nehany reszeben hasonlitott ehhez...es kurvara faj ez most...
    Tehat ez azt jelentene, hogy csodasan irsz

    VálaszTörlés
  8. Szia! Még egy részhez sem kommenteltem ezen a blogon főleg, hogy csak pár napja olvasom. És tudom , hogy ez nem az utolsó rész és, hogy valószínű n3m most fogod elolvasni ezt a kommentet, de úgy érzem ezt most muszáj leírnom neked.
    16 éves vagyok. Édesapám 12 éves koromban halt meg. Amikor hallottam a hírt, fel se fogtam mi történik körülöttem. Nem akartam felfogni. Azt hittem az életem legrosszabb napjait élem át, de sajnos rá kellett ébrednem, hogy nem azok voltak a legnehezebb napok, hanem amik azok után következtek. Amikor hazaértem a suliból és nem kiálltott ki nekem a szobájaból, amikor nem ülhettem ki vele a teraszra és beszélgetni vele mindenről és semmiről egyszerre, miközben kutyáztunk, amikor egy rosszabb jegyem után anya megdorgált és ő nem nyugtathatott meg, hogy mindenki írhat egy-egy rosszabb dogát és majd kijavítom. Amikor kiakadtam anya legelső pasijára és ő nem volt ott, hogy megnyugtasson. Amikor nem ültethetett az ölébe és mondta, hogy "Szeretlek, cicám!" miközben a hajamat simogatta. Ezek a pillanatok mind a temetés után jöttek elő és ezek után a pillanatok után csaptak földhöz igazán az érzéseim. Csak ekkor fogja fel az ember, hogy az akit a világon az egyik legjobban szeret, már nincs. Ezek a részek mind felidézték bennem ezeket az érzéseket. Hiába 4 éve történt, szinte mindenre emlékszem a temetésről. Mindem egyes kis rohadt részletre. A gondolataimra, hogy erősnek kell lennem és nem szabad sírnom. Az utálatra amit a pap hülyeségei hoztak fel belőlem. És az a szorongató érzés amit a rokonok könnyes és sajnálkozó tekintete. Sosem fogom elfelejteni. Úgy ahogy a fájdalmat sem fogom sosem. Azt mondják az idó segít és már nem fog annyira fájni. De igazából az idő csak abban segít, hogy ne gondolj rá minden percen, minden órában, minden napban. De amikor úgy igazán eszedbe jut, akkor ugyanúgy fáj. És ez a fájdalom sosem fog csökkenni. És ez nem egy olyan dolog, amit a barátaiddal megbeszélhetsz, vagy a testvédeiddel. Ez egy olyan téma amit kerülsz, mert félsz. Félsz róla beszélni a családoddal, félsz róla beszélni a barátaiddal, mert tudod, hogy ezt ők úgy sem értik, mert senki nem élheti át ugyanúgy azt, amit te. Erről soha nem beszéltem még senkinek. De ezek a fejezetek ráébresztettek, hogy nem vagyok egyedül, és hogy más is érezhet félelmetesen hasonló dolgokat, mint amiket én. Folyamatosan sírtam a részek alatt és többször is meg kellett állnom, hogy lenyugodjak és tovább tudjam olvasni. Sírtam Zoe-ért, a családjáert és az apukájáért, de főképp magam miatt sírtam. Mert minden egyes mondat teljesen igaz volt rám. Teljesen tudtam azonosulni. És büszke vagyok rád, hogy neked, akinek rengetegen olvassák a blogját, és tudod, hogy sokan elfogják olvasni a legbelső gondolataid és rájönnek, hogy csak azért tudod ilyen jól megeleveníteni, mert már egyszer átélted... büszke vagyok, hogy volt annyi lélekjelenléted és bátorságos, hogy ezt letudtad írni. És köszönöm, hogy megírtad. Puszillak!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kukucs! Aznap olvastam a komit, amikor írtad. De nem volt lelkierőm írni még rá. Nagyon szépen köszönöm. Azt amit leírtál, szint úgy. Tudom, hogy már jóval a blog mostani vége felé közeledhetsz, de teljesen átérzem. Én már akkor tudtam, hogy még akkor jó, amikor megtudtam, hogy meghalt. Az ember képtelen belegondolni ott és akkor abba, hogy teljes mértékben ez mit jelent. Eltelt másfél év, és néha még mindig beletudok dögleni az érzésbe amit ez ad. Átérzem... komolyan annyira átérzem. És sajnálom, mert tudom mennyire kicseszett dühítően rossz érzés. Néha hazafelé a buszon még mindig nem bírom felfogni, hogy meghalt. És még mindig nem töröltem ki a névjegyét a telefonomból. Ez egy olyan dolog, ami soha nem lesz könnyebb, soha nem fog kevésbé fájni... szimplán hozzászoksz ahhoz a zsibbadó érzéshez a mellkasodban. Szar az egész... sajnálom, hogy át kellett és kell élned ezt.Ha vigasztal, én is sírtam a részek írása alatt. Nagyon szépen köszönöm. Kissé megnyugtató, hogy nem csak én élem meg így ezt. Nagyon köszönöm, hogy leírtad... tényleg. Örök hálám ezért. Imádás van! <3

      Törlés