2016. október 30., vasárnap

127. Rész

- Erre - mosolyog rám a szőke nő. Követem, mögöttem Li és anya. Plusz a mamámék. Undorom az egésztől. Átlépem a küszöböt, szemem elé tárul egy hatalmas koporsó a terem közepén. A fal mellett polcok állnak, rajtja tele kis kerámiából készült emberi hamvakra alkalmas tárolóval. A torkom elszorul, de tovább megyek bent, hogy ők is beférjenek. Vannak fehérek, feketék... bordók. Olyanok, amiken minták vannak. Fák, madarak... konkrét tájképek is. - Mindegyikbe beleillő kis tasak van - mutat elém a nő egy fekete dobozt melynek a tetejét lelehet csavarni. A kezembe nyomja, majd elővesz egy ovális alakút, aminek szintén le lehet csavarni a tetejét. - De véletlenül, egyik sem menne bele a választott urnába, akkor van ilyen is - mutat fel egy zacskót, aminek szintén van egy kupak a tetején.
- Aput nem rakjuk zacsiba - hördül fel Nancy rám nézve. Aput...
- Tényleg nem - rázom meg a fejem a nőnek utalva, hogy el is rakhatja. Az úgy néz ki, mint egy szemetes zsák. Legalább akkor már kemény dobozba rakják...
- Rendben - biccent nekünk el is rakva. Átlépdelek a szemben lévő polcokhoz... nézem őket. De képtelen vagyok realizálni mit csinálok. Urnát választani apámnak... Nézem a kis darabokat... annyira... aprók. Hogy lehet ez... a szemem megtelik könnyel ahogy belegondolok, hogy ebbe apu belefér. Olyan hatalmas volt... hogy.... Fejemet lehajtom.
- Szeretnénk beszélni veletek - köszörüli meg a torkát a papám. Apu apja... kurvára nem érdekelnek. Soha nem érdekelte őket apu. Miattuk lett alkoholista. Mindig csak a másik fiuk volt a jó... apa soha. Mi soha... az ottani az unoka az életük mi meg... édes istenem nem bírom. Hogy mehet végbe ekkora változás néhány nap alatt?! Hogy rakhatnám el apámat egy ilyen kis urnába?! Hogyan?! - A bátyám tavaly urnákkal foglalkozott, és maradt neki pár darab. Nagyon szép darabok... rézből vannak és... - Nancy egyszerűen felzokog, anyu pedig átöleli.
- Megmaradt darabok? - kérdezek vissza míg letörlőm a könnyeimet. - Nem te fizeted - közlőm vele emlékeztetőnek. - Nem kell spórolni a saját fiad temetésén, közöd sincs a pénzösszeghez. Nem fogom holmi megmaradt urnába elrakni csak mert... - anyu a vállamra rakja a kezét. Összepréselem a számat. Döbbenten néznek rám.
- Ez nem csak neked fáj Zoe - szól rám Zack.... apu tesója. De hogy nekik nem annyira, mint nekem... az is biztos. Ideges vagyok... rohadtul széttörnék valamit. Veszekednék velük, elmondanám nekik, hogy elbaszták. Soha nem voltak jó családja... de én sem.
- És mikorra tudna ide érni az-az urna? - kérdi meg Nan, rám pillantva egy amolyan néma beszélgetés lezavarásaként. Miszerint... hagyjuk, had tegyenek ők is valamit. Elvégre a fiúk... és lényegtelen az egész. A hamvakat sem engedik kiszórni egy helikopterből, mert akkor nem lenne hely, ahova mehetnek leróni a kegyeletüket. Baszok rá! Apu mindig ezt akarta, és ők ezt most is leszarják.
- Elmegyek érte ma - kezdi a papa.
- Nem vezetsz este - emlékeztetem a szürke hályogára... nem is lát.
- Nem baj, elmegyek érte - förmed rám. Utálom, hogy megjátssza a mártírt. Gyűlölöm az egészet... Este hét óra van... apu kevesebb mint tizennyolc órája halt meg. Még egy nap sincs és...
- Akkor válasszunk sír helyet - meg kell magam erőltetni, hogy hangom ne legyen tele tiszta gyűlölettel. Aligha jön össze. A nő villant rám egy együtt érző mosolyt, és kilép a teremből. Követem... semmi kedvem tovább ott maradni. Megszemlélem újra azt a kis térképet... Rollnál már láttam.
- A pirosak a foglaltak, a sárgákat már megvették, a zöldek szabadok - mondja el most is a nő. - Ezen a részen lehet urnát temetni - mutatja meg a térkép jobb felső sarkát.
- Katonai részre nem lehet? - kérdem meg a térképet bámulva.
- Oda csak koporsóval lehet, sajnálom - remek...
- Kimehetünk? - kérdi Nan.
- Persze, megmutatom - pattan fel a nő rögtön. Kint még meleg van. Kezeimet mégis zsebre dugom... csendben lépkedem a nő mögött. Legalább négy perce sétálunk... rohadt nagy ez a temető. Feliratokat olvasók le. Évszámokat. Ugyan ezt éreztem Rollnál is. Ugyan ezt éreztem Walternél is... mindig arra gondoltam, hogy annyira természetes, hogy vannak. És soha nem gondoltam tovább. Hogy mennyire meg kéne becsülnöm azokat, akik még vannak. Aztán ez lett... apu meghalt. Most pedig már mindenkit félve nézek, mégis mikor hal meg. Rettegek, hogy akármelyik percben jöhet egy újabb telefon, hogy valakim meghalt. Elérünk egy üres füves részhez. Betonból kis egyszer egy méteres kockák vannak megrakva.
- Az egész üres és válaszható, kivéve persze ez a három - mutat a sírhelyekre. A harmadikon rengeteg koszorú van... nem rég temethették el.
- Ez hányas sor? - lépkedem vissza, hogy megnézzem.
- Tizenhárom - mondja el, mikor le is olvasom.
- Ebbe a sorba lesz - mondom a járdához közelire mutatva. A tizennégyesbe is vannak eltemetve ketten.
- A tizenhárom szerencsétlen szám - hördül fel Zack.
- És apának mindig szerencsét hozott - szól vissza Nancy idegesen. Egy... kettő... három... innentől üres a sor. Négy, öt, hat... hét. Rámutatok a sírra.
- Ez lesz - jelentem ki. Apu szerencse száma a hetes volt. Amellett a hármas. És minden ami szerencsétlen, ő abban nem hitt és szerencsét hozott neki. Tizenhármas sor, hetes. Tökéletes.
- Miért a hetes? - motyogja a papám nézve a sírhelyet.
- Mert ez volt az egyik szerencseszáma - nézek rá értetlenül. Semmit nem tudnak a fiúkról.
- Akkor felírom - néz rám a nő, legalább tudja, kinek a véleménye számít, ha döntés van. Biccentek neki, ő látom, hogy felírja a sor számot, és a sír számát is.
- A mellette lévő kiváltható? - kérdi meg a mamám. Nane.
- Igen - néz rám a nő.
- Mi azt akkor megvennénk - húzza ki magát kissé a papám. Nan rám néz... apa soha nem akart közel lenni hozzájuk. Temetés szempontjából is. Csak egyszer hozták fel a közös családi sírt, és apa körberöhögte őket. Közölte, hogy akármi történik, ne engedjük mert visszajön, és kíséreténi fog minket. Oda lépkedem Nancy mellé, míg ők megbeszélik a nővel. Hogy hány évre tudják megvenni, hogy mennyibe kerül...
- Mi fogjuk eltemetni őket - súgja oda nekem Nancy.
- Máshova - súgom vissza, mire egy halovány mosolyt megenged nekem és biccent. Ezt lerendeztük. Vissza sétálunk, rendezzük az számlákat. Vagyis a papáék. Mi csak a számlát kérjük el, oda adom majd a katonaságnak és kész.
- Ezt nem hiszem el - nyög fel Nancy végül, mikor beülünk a kocsiba.
- Átérzem - motyogom neki míg telefonomat előveszem.
- Hazadobtok minket? - kérdi meg anyu, Brian közli, hogy persze és már indulunk is. Míg én ráírok pár emberre. Helenára... az ikrekre külön-külön. Po-ra... Csak egy kör üzenet... "Apu meghalt, jól vagyok." Ennyi. Nem tudok mi mást írni nekik...

---

- Felveszünk! - szól rám Nan, én pedig mint egy gép felállok az ágyamról. Benyúlok a szekrénybe és csak magamra kapok egy fekete elnyűtt pólót. Nem fogom magam elhagyni... rohadtul nem. A kulcsomat keresem, tudván hogy hiába tíz perc ide az út... Brian vezetési stílusa, Nancy idegessége ezt lecsökkenti jóval. Kate kiköltözött, Nan szeretné megnézni a lakást, hogy minden oké-e. Lévén, mikor ott voltunk tegnap este, hogy elmondjuk mi mindent tudtunk intézni, apu cuccai a földön voltak összehajtva. Minden. Rohadtul minden... Este nyolc már elmúlt. Egész nap bankról bankra rajtunk, aztán a toborzó irodában, lévén oda rakták át apám ügyét. Vagyis a temetést. Megírtam a halotti beszédet... vagyis össze írtam hozzá az alapokat. Azt mondták ők megadják a körítést. Voltunk ügyvédnél... a fejem zsong a sok dologtól. Viszont inkább megyek Nancyvel, addig sem kell kikapcsolnom az agyamat. Dudálnak, a kulcsomat felvéve lépek ki és sétálok a fekete kocsi felé. Mondjuk, mindenképpen mennem kéne, csak nekem van kulcsom még mindig.
- Kukucs - köszön nekik ahogy beülök hátra.
- Bocsi hogy így elrángatlak pocok - fintorog rám hátra fordulva.
- Semmiség - vonom meg a vállam.
- Zayn mikor érkezik? - kérdi meg előre fordulva.
- Nem tudja. Még mindig torlasz van Londonban a robbantás miatt. Holnap érkezik valamikor - az ablakon kezdek kifelé bámulni. Borus az ég... még mindig világosnak kéne lennie, de már félhomály borult a környékre.
- A temetésre ide ér? - mintha nem a saját apánk temetéséről beszélnénk.
- Nem tudom - őszinte vagyok... fogalmam sincs, hogy ideér-e. Ha nem ér ide, valószínűleg pszichopatává válok... Minél előbb akartuk a temetést. Szóval apám halálának a második napján, már föld alá kerül. Kétlem, hogy meglehetett volna ezt oldani Albus nélkül. Számat kezdem rágni, míg közeledünk a ház felé. Semmi kedvem oda menni újra. Telefonom csörögni kezd... Zayn.
- Mizu szépség? - olyan lazán indít. Úgy igyekszik támogatni.
- Később visszahívlak jó? El kell intéznem pár dolgot még - tarkómra csúsztatom a kezem és magamat kezdem masszírozni.
- Gáz van? - úgy kérdi meg, mintha itt lenne, és akárkit széttépne.
- Nem tudom - honnan tudjam még?
- Jó... majd hívj, oké? Vagy dobj egy üzit legalább Élet - sóhajt fel. Tuti csukva vannak a szemei és tiszta ideg, amiért nincs itt...
- Mindenképpen - kuncogok fel arra gondolva, hogy orrnyergét masszírozza.
- Szeretlek - hangja olyan megkönnyebbült, tudom, hogy nevetésem miatt. Akkor is, ha ő is tudja, hogy csak az ő kedve miatt nevettem.
- Én is téged - komolyan fogalmam sincs, mi lenne velem nélküle. Egy sóhaj kíséretben nyom ki, én pedig a zsebembe csúsztatom a telefonomat. Kiszállok, Nan megy előre, bár tudom, hogy az ajtónál úgyis megvár. Hacsak nem rúgja be. A hetedik lépcsőfokra most is rárúgok, hogy vissza kerüljön a helyére. Nanre pillantok míg a kulcsot elfordítom a zárban, és belépek. Felkapcsolom a villanyt mindenhol. A nappaliba megyünk. Körülnézünk... kinyitom a szekrényeket és értetlenül nézem Kate ruháit.
- Nan... - szólalok meg értetlenül.
- Minek kell neki két pohár?! - dörren fel a kis sarokszekrény előtt, ahol jól kivehető a por miatt, két pohár hiánya.
- És a ruhái miért nem? - teszem fel inkább a fontosabb kérdést.
- Lehet csak a szobából vitte el a cuccait - morogja, míg megindul a szobájuk felé.
- Apátok ruhái vissza kerültek - ráncolja a szemöldökét Brian, míg benéz egy másik szekrénybe. Ezek apu téli ruhái és a katonai szerelései, ezekben a szekrényekben tartotta őket. De ezek is a földön voltak rendszerezve.
- Baszdmeg! - üvölt fel Nancy mire veszek egy száznyolcvan fokos fordulatot és a folyósora meredek, amin ő konkrétan végig ront.
- Mi van? - néz rá értetlenül Brian.
- Elvitte a tűzhelyt! Érted?! - kiabál a képébe vöröslő fejjel.
- Hogy... mi? - nézek rá értetlenül kikerülve őt a konyha felé véve az irányt. És tényleg... a tűzhely hiányzik. - Hogy nem vettük észre, mikor bejöttünk? - nem értem... de...
- Mit hisz magáról ez a kis kurva?! - Nancy szerintem fel fog robbanni.
- Hát azért ezt nem - röhög fel Brian hitetlenkedve. Előrébb lépek, kinyitom a hűtőt... semmi kaja nincs benne. Kinyitom a mellette lévő szekrényt. Az is üres... bár ebben mindig száraz dolgok voltak, tömésig. Kinyitom az összes szekrényt... az edénykészletek... minden eltűnt.
- Széttépem - morogja Nancy a telefonnak amit már szinte üt.
- Gondoljuk át - kérem őt a pultnak támaszkodva.
- Mit gondoljak át azon, hogy apa a saját pénzéből megvette az elektromos tűzhelyet és ő elvitte?! Sőt, mindent elvitt! - mutat a hiányzó darab felé. Belépek a szobájukba, kitárom a szekrényt.
- A ruháit nem - csóválom meg a fejem.
- Előbb kipakolta az értékeket a házból, mint a ruháit - hitetlenkedve mered Kate ruháira... és én is.
- Hívd fel - mordul fel Brian és Nan már teszi is. A kurva életbe! Tudtam hogy ez a nő gonosz, de hogy ennyire?!
- Szia, Nancy vagyok - kezd bele. - Mi tök normálisan álltunk hozzád, nem mondtuk, hogy ki kell költöznöd. Addig maradhattál volna, ameddig akarsz. De nem süllyedsz el szégyenedben, hogy előbb viszed el a tűzhelyet mint a ruháidat?! - Nannek van egy tipikus flegma hangja. Azt pedig most elővette. Remegek a dühtől... megölöm azt a nőt. Tutira megölőm. Két percet adjanak nekem vele kettesbe, és ő öli meg magát!
- Kate! Itt vannak a ruháid és... - Nan elhallgat, hallom hogy a női tónus kicserélődik egy férfira.
- Szálljatok le anyámról, mert mindegyikőtöknek letépem a fejét, és feldugom a seggébe - Oh... tudom ez kinek a hangja. Aaron. A másik fia. Brian szemöldöke felszalad, higgadtan veszi el Nancytől a telefont.
- Öcsi, valami baj van? Beszéljük meg - röhög a telefonba. - Bocsánatot kérsz, vagy a sírodat kezd el ásni - komolyra vált a hangja. Már csak ez kellett. Sípolás... lerakta a gyerek.
- Megölőm! - tárja szét a karját Nan. - Komolyan! Most azonnal, átmegyek és...
- Adj öt percet - legyintem őt le, míg én kezdek hívni... Adamet. A másik fiát. Aki rendőr.
- Igen? - szól bele fáradt hangszínen.
- Hello. Zoe vagyok - közlőm érzelmek nélkül. - Az öcséd most fenyegetett meg, amitől eltekintek. Viszont szeretnélek megkérni, hozzátok vissza legalább a tűzhelyt, mert eléggé gerinctelen amit anyád csinált. És amennyiben, most te is elküldesz melegebb éghajlatra. Akkor intézkedem. Komolyan Adam. Lehet, hogy nem vagyok a törvény szerint felnőtt. De tudod, hogy működik a rendőrség. Aki magasabban van, az nyer. Az F.B.I.-nál dolgozom, szóval kapjátok össze magatok, fél órát adok vagy elszabadul a pokol, amit egész eddig visszafogtam, értetted, vagy elismételjem? Ismereted apám temperamentumát. Öröklődik, és három van belőle. Ismersz minket. A nevünket... ne akarjatok balhét - olyan könnyedén mondom végig minden érzelem nélkül a szöveget, hogy Nan csak biccent egyet elismerően.
- Átmegyek és beszélek vele.
- Köszönöm - és ezzel kinyomom. - Hozzák. - informálom le Nancyéket. Amíg várunk, átnézünk mindent... apu ruhái ugyan úgy vannak visszarakva.
- Tuti mindent átnézett és elvitt - ül le a földre Nancy.
- Ha ide érnek, csak nyugodtan - szól rá Brian mikor ismét jön egy kocsi hang.
- Olyan nyugodtan verem szét, hogy...
- Kicsim - sóhajt fel Brian.
- Jó - bújik hozzá Nancy. Kopognak, oda megyek és kinyitom inkább. Zayn tutira hívná Dannyéket, és már nem élnének. Azt hiszem Brian is szólni fog pár embernek. Én is...
- Hello - köszön rám Adam egy fintorral.
- Ha még egyszer... megfenyegeted a testvéreimet - állok meg Aaron előtt. Adam betudja vinni egyedül a tűzhelyet. Gurul. Kate pedig a küszöbön áll. - Akkor először a rossz oldalammal fogsz találkozni. Aztán megmutatom a Harvardon tanult rossz oldalamat. Utána pedig rád küldőm az F.B.I.-t és hidd el, a harmadik lesz a legélvezetesebb számodra. Felfogtad? - kérdem meg csettintve előtte, mivel mögém néz. Kisebb vagyok nála, de jóval többet érek.
- Avagy, a három választási lehetőség közül, megteszem veled azt, amit nekik ígértél. Paul nem fog örülni neki, mikor szólok, hogy bajt okoztál - fonja keresztbe a karját Brian. Paul az ottani vezér, azt hiszem...
- Bocsánat - fintorog ránk Aaron. Nan csak felhörren, és hátat fordít nekik.
- Anyu azért akarta... hát emléknek. Hogy ezen főzőgettek. - magyarázza Adam.
- Tíz percet kapsz, hogy össze pakold a ruháidat, utána kidoblak a házból - szólók rá míg megnézem az időt a telefonomon. Könnyekkel teli szemmel kezdi zsákokba szórni a ruháját, mi pedig nézzük mit rak el.
- Az nem a tied - szól rá Nancy, mikor egy mandzsetta gomb készlet a kezébe kerül. Kisétálok és a szobámba megyek... fejemet a falnak hajtom és veszek egy mély levegőt. Szemeimet összeszorítom, hogy ne sírjam el magam. Rohadtul nem fogok emiatt a nő miatt összetörni. Egyszer megvolt otthon... úgy érzem életemben nem sírtam még így... És utáltam, ahogy anyámék vigasztaltak. Rohadtul utáltam. A cipő tartó csattan a szobám mellett. Oda lépkedem, neki dőlök az ajtófélfának és nézem, hogy a cipőit szórja a zsákba. Szinte felette álok... megalázó lehet. És én rohadtul leszarom.
- Mi tisztességesek voltunk úgy érzem - szólal meg Nancy, Adamnek válaszolva... nem érdekel mit beszéltek.
- Tisztességesek? - emeli fel vérben forgó szemeit Kate. - Nem is szerettétek apátokat! Akkor jöttetek, ha pénz kellett! Nem is érdekel titeket, hogy meghalt... - fogaimat össze szorítom. Az anyu felszólításra Adamtől ő elhallgat. Nan megfordul és otthagyja. Én pedig nézek rá. Lábam emelkedik, végül lerakom míg nyelvemre harapok. Fejbe rúgtam majdnem... Nem érdekel a saját apám halála?! Nem érdekel?! Azért mert én nem sírok mindenki előtt?! Mert nem zokog mások vállába?! Mert nem hozom köznyilvánosságra, hogy kurvára fáj?! Nézek rá meredten, míg a cipőit tovább dobálja bele. Mély levegőt veszek... elmondanék neki mindent... tönkre tenném az életet mégis csak beharapom az alsó ajkamat és igyekszem nem pislogni, hogy ne sírjam el magam. Apu vele volt... és kurvára remélem, hogy most már látja milyen nő.
- Érettebb vagyok és emberségesebb ennél - szűrőm ki fogaim között. Feláll, kezében a zsákkal, és rám mered. Megfordul és kiviharzik. Az egyik fia köszön, én pedig rávágom az ajtót. A kényszer bennem van, hogy még rá is rúgjak mérgemben. - Felfogok robbanni! - rázom meg a fejemet a fehér ajtóra meredve.
- Argh! - nyög fel a plafon felé Nancy. - Miért őt?! Miért pont őt?! Remélem látod! - kezd el veszekedni a plafonnal.
- Tuti tépi miatta a haját - mosolygok rá, mire erőtlenül felnevet. Apu szinte kopasz volt... emlékszem az egyik viccemre, hogy ő nem kopasz, csak napelemes. És ezen anno nagyon nagyot röhögött, onnantól csak környezet barátnak hívta magát, nem kopasznak.
- Cseréljünk zárat, nem adta oda a kulcsot - sóhajt fel Brian én pedig biccentek neki. Cseréljünk zárat...

---

- Hamar elintézzük - fordul hátra hozzám Nancy. Brian felment valami haverjához. Valakinek el kell vinni valamit. Azt hiszem valami kis gépfegyver.
- Laza - vonom meg a vállamat elfogadva tőle a kis papírtörlőt amivel az olajat próbálom leszedni a kezemről. A zár csere nem is olyan egyszerű. De azért megoldottuk Briannel. A csomagtartót felnyitja hátul, berakja a kis dobozt majd beül a kormány mögé és már indulunk is. Csak a zene üvölt a kocsiban.
- Lehet el kellene intézni - sóhajt fel Nan míg fejét az üvegnek dönti.
- Felesleges, elintézi az élet - tudom, hogy Katere gondol. Eset tíz környéke lehet. Nem akarom, hogy többet rágódjon ezen. Azt mondják egy családtag elvesztése nehéz és fájdalmas. De vajon másoknak is ilyen sok körülötte a szar? Nem lehetne, hogy csak a gyásszal foglalkozzak? Muszáj elintéznem a temetést, a papírokat, a nőjét... hogy meglop minket? Muszáj zárat cserélni ilyenkor? Ez mindenkinél így megy? Vagy csak az én családom ilyen elcseszett?
- Amekkora szerencsétlen, az biztos - sóhajt fel Brian leállítva a kocsit, két emeletes ház közötti füves részen. Kiszállok, ahogy Nancy is. Brian kiveszi a dobozt, oda lépked hozzánk.
- Menj - vonja meg a vállát Nancy.
- Remélem jó - sóhajt fel Brian.
- Add - kérem őt, mire kinyitja. Kiveszem a fegyvert, benyúlok a kocsiba egy ásványízért. letekerem a tetejét, beledugom a csövét és meghúzom. Nem sül el... legalább maradék golyó nincs benne. Gyorsan töltőm meg. A fegyver csövet ismét beledugom a palackba, hogy a víz kissé hozzáérjen. A földre irányítom. Halk pukkanás, az üveget oda adom Nancynek, már kifolyt belőle a víz. Letörlőm alaposan a fegyvert, vissza rakom és telefonnal megvilágítom a földet. - Erős, és jó - nézek fel rá. - Egyes lövésre van állítva - osztom meg vele, míg nevetve elindul.
- Remek család vagyunk mi - motyogja Nancy míg meggyújtja a cigijét én pedig kidobom az üveget. Felém néz, fintorogva aztán felsóhajt. - Kérsz? - nyújtja felém a dobozt. Megölne, ha cigiznék. - Megérteném, ha most kérnél - néz fel a csillagokra.
- Köszönöm - suttogom halkan míg elveszek tőle egy cigit és meggyújtom. Édes istenem annyira jól esik hogy majdnem elsírom magam tőle.
- Most aztán tényleg felnőttél - mosolyog rám szomorúan. - Tizenhat évesen eltemetni apádat... - fintorodik el fejét csóválva.
- Morbid poén következik: Nem ilyen szülinapi ajándékra vágytam aputól - nevetek fel fejemet rázva. Annyira nagyon elcseszett vagyok.
- Hülye... - nevet rám magához ölelve. - Megtartjuk, jó? - pillant le rám szomorúan. Három nap múlva lesz...
- Nem kell, majd a névnapomat, vagy valami... - vonom meg a vállam.
- Lilith szülinapja is nemsokára itt van - vakargatja meg a tarkóját.
- Azt majd megtartjuk - vigyorgok rá.
- Te a tied e...
- Amúgy sem szeretem a szülinapjaimat. Névnap párti leszek, mint te - vigyorgok rá.
- Baszki... - csóválja meg a fejét. - Kemény vagy, tudod? - borzolja össze a hajamat.
- Volt kitől eltanulni - vigyorgok rá, míg szívok egy újabb slukkot. Most már tényleg felnőttem... emlékszem, régen is ezt hittem. Mert túl sok szaron mentem át. És most? Úgy érzem nincs ennél lejjebb... nem tudom mit kéne még megélnem. Úgy érzem, tényleg itt van vége a gyerekkoromnak. Eltemetni apámat...


Kukucs! Sokan reagáltatok az előző részhez... szóval gondolom megérné kicsit kifejteni az előző részt. A mostani részt. És a következő részt...
Körülbelül tíz hónapomba telt, mire lemertem ezeket írni. És négy napja volt apukám halálának egy éves évfordulója. És fogalmam sincs, ti mit éreztek a részek olvasása alatt, de nekem ezeket a részeket igen is kemény meló volt megírni. És igen is sokszor pár bekezdésig jutottam aztán az ágyamba, hogy nekem ez most így nem megy. Nagyon sok mindent felhoznak az ilyen gondolat menetek. Ami nem rossz... csak nem feltétlen kellemes. Teljes mértékben emlékszem arra, milyen volt végig állni a temetést és arra gondolni, hogy elképesztő hogy minden részlet az elmémbe ég. Pontosan tudtam, hogy lefogom írni az egészet, de tudtam, hogy nem akkor. És úgy tűnik szinte egy év kellett pontosan, hogy ezek a részek kikerüljenek. Szóval... ha az olvasóim között van olyan, aki elvesztette egy családtagját (nem feltétlen szülőt, a halál mindenhogyan szar, ezt bevallhatjuk) akkor sajnálom és kitartást neki. Remélem jól vagytok. És remélem azok is jól vannak akiket elvesztettetek. Büszkék rátok, ezt tutira mondom. Imádás van!

9 megjegyzés:

  1. HeyHo Des!
    Mostantól ez lesz...nem lesznek szavaim...
    Imádlak...és ismeretlenül is büszkevagyok rád...nem nem csak most...és nem csak azért, hogy megosztottad velünk ezeket a részeket...nem csak azért mert hatalmas bátoságod van- persze nem ismerlek- .."de amit látok"..az alapján nagyon is BÜSZKE VAGYOK RÁD!

    és igaz, hogy nincsennek szavaim pár sort azért még is kiemelnék...
    - "Ismereted apám temperamentumát. Öröklődik, és három van belőle. "..
    -- "Tuti tépi miatta a haját - mosolygok rá, mire erőtlenül felnevet. Apu szinte kopasz volt... emlékszem az egyik viccemre, hogy ő nem kopasz, csak napelemes. És ezen anno nagyon nagyot röhögött, onnantól csak környezet barátnak hívta magát, nem kopasznak."

    Annyi mindent mondanék még .... de most marad a "két kiemelt rész"...
    Imádás van <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Neked nem lesznek szavaid?:D Ezt erősen kétlem:'D Köszönöm szépen, de azért nem vagyok olyan... jó mint gondoljátok szerintem:) Imádás van!:3 <3

      Törlés
  2. Egyreszt kibaszottul buszke vagyok rad es nem csak en hanem sokan masok is..
    Egy csodalatos ember vagy es egy csodalatos iro mondjuk ki mert tenleg az vagy mindig imadom a uj reszeket mert egyre csak jobbak es jobbak lesznek aztan mar jon az a resz hogy nem tudnak jobbak lenni mert mar igy is elkepesztoek na meg foleg te mar nem is tudom hogy mit irjak mert n8ncsenek ra szavak amit csinalsz valami elkepesztk tehat en egyedul azt nem ertem hogy eddug miert nem adtal ki konyveket vagy vmi!? En tzti megvennem vagy 2x es vagy 200x olvasnam ha a bloggal is megtettem mar...xd
    Es mostmar tudom hogy egy egy resznek nagy jelentosege van es ezert en csodallak....😗☺❣ probaltam osszeszedni minden gondolatomat de csak ossze vissza irtam mindent amit ereztem remelem erted😂
    Imádii elvezd a szunetet es jo pihenest es kikapcsolodast💟

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, nem vagyok csodálatos ember, még csak jó ember sem vagyok, de azért édes:D
      Azért nem adtam könyvet ki eddig, mert nincs rá pénzem, és mert a mai világban esélytelen lenne íróként befutnom:)
      Szeretem az ilyen összevissza írásokat, tökéletesek:3 Imádás van és tényleg köszönöm! <3

      Törlés
  3. Elkepesztoen rossz erzes neha vissza gondolni egy olyan emlekre ami olyan szemelyhez kot aki mar nincs koztunk..akit nem tudsz felhivni vagy elmennk hozza.De ilyenkor mindig az jut az eszembe hogy bar rettentoen hianyzik neki jobb most igy.Valoszinu egy jobb vilagbaan el mint mi..Reszvetem apukad miatt..:( <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ez így igaz:) Köszönöm szépen és hát kitudja... reméljük a legjobbakat^^Imádás van! <3

      Törlés
  4. Hey Des!
    Olyan sokan fogalmaztak már meg gondolatokat a halálról, hogy megszámlálni sem lehet, mégis ha elveszítesz valakit, ezek a fura idézetek valahogy pont a szíved azon részébe találnak, ahol a gyász bújik meg. Nem tudom ki hogy van vele, de én frászt tudtam kapni valahányszor valaki azt mondta: részvétem. Úgy éreztem, hogy csak megjátsszák magukat, és fogalmuk sincs arról, hogy én milyen fájdalmat érzek. (Én már csak ilyen én-központú vagyok!) Szóval fogalmam sincs, hogy te milyen fájdalmakat éltél át egy évvel ezelőtt, mikor elveszítetted az apukádat, és akarva-akaratlanul mondanám, hogy most már jobb helyen van és nem fáj neki semmi, de tudom, hogy semmit sem segítene, szóval nem teszem. De azt tudd, hogy annak ellenére, hogy nem ismerlek (de imádom az írásaidat), melletted állok. Nem csak én, hanem az összes olvasód! Kitartás neked! ❤😘
    Xxx B.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kukucs!
      Ezek az idézetek erre lettek kitalálva... fájjon egy kicsit jobban:D
      Igen, én sem rajongok a részvétért, de valahogy azt hiszem néha nem tudnak mást mondani az emberek. Tudod hogy segíteni akarnak... vagy udvariasak. De őszintén, tényleg nehéz mást mondani ahelyett, hogy részvétem. Nincs is fogalmuk arról milyen az a fájdalom amit te érzel, ez teljesen jogos. Senki sem fogja igazán ugyan azt érezni. Köszönöm és köszönöm ismételten!:D Köszönöm újra - adjunk a szóismétlésnek-. Imádás van! <3

      Törlés
  5. Eszméletlen jó a történeted. Folyamatosan csak ismétlem magam, de nem tudom sajnos máshogy kifejezni, hogy mennyire tetszik az amit csinálsz. Nagyon sajnálom, őszinte részvétem apukád miatt. Olvasás közben többször majdnem elkapott a sírás és bele gondoltam, hogy velem vajon mi lenne... Megőrülnék. És így eléggé elérzékenyültem olvasás közben.
    Még mindig nagyon nagyon imádom a történeted. Imádás van :) <3

    VálaszTörlés