2016. április 28., csütörtök

74.Rész

Táskámat ledobom a lábamhoz, aztán megindulok vissza az emeletre. Csak, hogy elköszönjek Zayntől. Néha a búcsú nem olyan, mint amilyennek akarod, hogy legyen. Ebbe viszont bele kell törődnöm... mondjuk, annyira nem is bánom. Csak legyen végre jobban Wali. Halkan nyitok be a lány szobájába. Bár nem számítok rá, hogy ő ébren van. Viszont Zayn még mindig mellette ül és figyel rá. Le a kalappal előtte az elmúlt pár órában. Még akkor sem rohant ki, mikor a húga elhányta magát. Pedig tudom, hogyha Zayn közelében valaki hány, akkor ő is elkezdi. Hát, van, amit ő sem bír.
- Szia - súgom neki halkan, ahogy odalépdelek hozzá.
- Ne haragudj - kéri sokadjára, mire fejemet megrázom.
- Találkozunk még, Malik - hajolok át Wali felett, csak, hogy ajkaira nyomhassa egy apró puszit.
- Tudom. Majd beszélünk, szeretlek - elmosolyodom és biccentek neki. Tudom, hogy fogunk még beszélni. Kicsit még visszahúz, egy icipicivel mélyebb csókra. És nekem ennyi máris elég, hogy rendes búcsúnak hívjam.
- Írd meg, ha már jobban van - intek Wali felé, ahogy felegyenesedem, majd megindulok az ajtaja felé. - Szeretlek - mosolygok még rá, ahogy halkan becsukom magam mögött az ajtót. Olyan, mintha csak a szomszédba mennék vissza, holott tudom, hogy több hét lesz, mire újra találkozunk. Vagy hónap... Kissé keserűen ballagok le a lépcsőn. - Hát hello, bármi van, hívhattok - mondom Trishának, ahogy megölelgetem.
- Ez rád is igaz. Akkor is jöhetsz, ha Zayn nincs itthon, tudod - küld felém egy kellemes mosolyt, mire bólintok.
- Sziasztok - köszönök el újra Dotól, Safaa-tól és Yasertől is. Felveszem a táskám és kilépek az ajtón. Igen, még mindig ott van a csomó a torkomban. Azt hiszem, el sem fog múlni még egy ideig. Amíg vissza nem zökkenek.
- Csá, csajszi - mosolyog rám Xav a kocsijának dőlve.
- Mondtam már, hogy imádlak? - kérdem, ahogy megölelem őt, mire nevetve bólint. Megfogja a táskám és bedobja hátra, én pedig beülök az anyósülésre. Megkönnyebbülés, hogy nem kell a gondolataimmal maradnom még legalább tíz percig.
- Hogy van Wali? - kérdi, ahogy beindítja a kocsit, én pedig csak elfintorodom.
- Kifejezetten szarul. De azért életben marad - nevetem el magam, mire biccent nekem.
- Zayn csak miattad nem ordított vele tovább szerintem - pillant felém, mire elmosolyodom.
- Azért nem, mert a húga. Ehhez most semmi közöm nem volt, Xav.
- Azt hihetsz, amit csak akarsz - vonja meg a vállát, mire felé pillantok. - Mi van az elit suliddal? - kérdi felröhögve, mire elmosolyodom.
- Még fel se vettek - csóválom meg a fejem. - Xavier, én nem kételkedem abban, hogy mióta laksz itt és mit ismersz - kezdem lassan és halkan. Eléggé bizonytalanul. De mikor elhagyjuk a pályaudvart, akkor már úgy érzem, gáz van -, de ott volt a pályaudvar - osztom meg vele, mire felröhög.
- Elviszlek Birminghambe. Van ott egy unokatestvérem. Rég láttam - közli hetykén, mire elkerekedett szemekkel felé nézek.
- Spanyol vagy és mindenhol van unokatestvéred. Meg sem lepődtem - forgatom meg a szemeimet, mire felröhög.
- Na mesélj csak a suliról, ahova gyíkarcok járnak - pillant felém, ahogy halkan bekapcsolja a rádiót és a rap betölti a teret.
- Holnap megyek elbeszélgetésre. Elvileg - vonom meg a vállam.
- De mások is mennek, nem?
- Fogalmam sincs. Ismerkedni nincs kedvem - fintorodom el, mire elmosolyodik.
- Ja, azt tudom.
- Honnan? - nézek rá felvont szemöldökkel. Azért velük rögtön összehaverkodtam.
- Zayniee - mondja egy ellenállhatatlan mosollyal.
- Nem is értem, minek mondok el magamról dolgokat. Úgyis tudjátok - nevetem el magam, ahogy lejjebb csúszok az ülésben.
- Azért csak lazán, csajszi. Hívsz majd azért minket, hogy mi volt a gyíkokkal, ugye? - kérdi felém pillantva, mire elmosolyodom.
- Hogyne, bár kétlem, hogy lenne akármi is. Majdnem megbuktam kilencedikben. Most meg azt várják, hogy menjek át a Harvardra? Ezek hülyék - röhögöm el magam, ahogy elfogadok tőle egy szál cigit. Lehúzom az ablakot, szinte egyszerre vele. Szemeimet lehunyva élvezem ki az első slukkot.
- Pszichológia. Te meg olyan vagy, mint Hannibal Lecter. Laza lesz - mosolyodik el az ajkai közé szorított szállal, mire én csak kihamuzok az ablakon.
- Az ide édes kevés - hördülök fel, ismét beleszívva a cigimbe.
- Jól van, majd meglátjuk - borzolja össze a hajam, én meg csak ráütök a kezére.
- Ja - értek vele egyet -, mint, hogy Zayn hány csajt fektet meg híresen - röhögöm el magam fejcsóválva, ahogy kidobom az elszívott cigit az ablakon.
- Ugyan már, csajszi! - hördül fel Xav, mire csak jelentőségteljesen ránézek. - Oké - mondja ki végül, mire elmosolyodom. - De tényleg oda, meg vissza van érted - löki meg a vállam.
- Tudom, csak azért meh - fejemet jobbra, majd balra fordítom lassan, nehéz leírni ezt a fajta érzést.
- Majd figyelünk rá - mosolyog rám, mire elröhögöm magam.
- Nem akarlak megijeszteni Xavier, de le fog titeket szarni. Amíg valaki helyre nem rakja. Hírnév, érted, ugye? - nézek fel rá, ő pedig csak elmosolyodik.
- Szerinted mi azok vagyunk, akik nem verik bele a fejét a betonba, csak mert édespofinak fellépése van? Felejtsd el, Zoe, van még mit tanulnod! - röhög tovább, ahogy a zenét felhangosítja jobban.
- Attól függ, miben - rázom meg a fejem, mire ő biccent. Én pedig a csöndbe burkolózom. Addig, amíg észre sem veszem és elnyom az álom...

---

- Felkelni, kislány! - lökdös meg a vállamnál, mire unottan ránézek.
- Mi a fasz van? - kérdem értetlenül, ahogy körülnézek. - Mi a fasz van? - ismétlem meg magam újra, ahogy felismerem Hagleyt.
- Ja, úgy tűnik, közelebb laknak hozzád, mint emlékeztem - nevet rám. - Azt mondta a gettóba lakik. De haljak meg, honnan tudjam, az hol van? - kérdi körülnézve.
- Ez a jó környék - röhögöm el magam, mire ő rám néz, kissé elkerekedett szemekkel.
- Épületekből annyira nem látszik. Menj arra! - mutatok el egyenesen egy "S" kanyarra. - Miért hiszed, hogy a vasútállomásnál van a getto? Eltévedtél úgy egy laza másfél-, ezer métert arra - mutatok ismét egyenesen előre, ahogy megindul.
- Bocs, főnök - röhögi el magát.
- Tekerd hangosabbra a zenét! - nézek rá unottan, ahogy hajamat megigazítom és kissé feljebb csúszok az ülésen.
- Minek? - kérdi értetlenül, mire én tekerem fel.
- Mert az édes unokatestvéred lefogadom, hogy az a pöcs arc, aki úgy védi a területét, mintha oroszlán lenne és már odahugyozott volna - morgom neki, míg letekerem az ablakot.
- Hű, felvetted a Hagley stílust? - kérdi röhögve. - Valószínűleg ő lesz az amúgy, ja - neveti el magát.
- Akkor jobbra itt - motyogom neki, míg én végignézek a mi házunkon.
- Ebben laksz? - kérdi kissé lelassítva.
- Inkább az utcán - nevetem el magam, ahogy befordul az emeletes házak takarásába. Én még a gettó szélén lakom. Vagyis, majdnem...
- Amigo! - üvölt fel valaki az utca végén.
- Kapok műsort? - kérdi Xav felém pillantva, mire elröhögöm magam.
- Csinál magának Hector, nem kell, hogy műsort csináljak én is - röhögöm el magam, amint leállítja a kocsit. Kiszállok az autóból egy fölényes mosollyal, mire Hector értetlenül bámul rám.
- Hello - intek neki lazán, mire ő rögtön Xavierre néz.
- Zoe - néz rám még értetlenebbül Ben.
- Hello - intek neki is, de megindulok felé, amíg Xav a saját haverját üdvözli. Jobban mondva, családtagját.
- Ez ki? - kérdi Marcell a hátam mögé nézve.
- Nem az, akivel beszéltél - nevetem el magam.
- Flongtagóval jössz haza? - kérdi, végig mérve engem.
- Csak a szádra ne merd venni őt! - mutatok a hátam mögé, mire ő felszisszen.
- Jó, hogy Fable újra aláz mindenkit - néz rám Ben röhögve.
- Csak a nyomorékokat - nézek Marcellre, mire ő csak oldalra köp.
- Hívj, ha van valami, jöhetsz akármikor! - kiabálok hátra Xaviernek - És kösz a fuvart!
- Hazamész? Minek? Apád úgyis ki van ütve - kiabál utánam Marcell, mire középső ujjamat felmutatom magam mögé és továbbra is nőiesen haladok a célom felé. Haza...
- Hello - köszönök be, ahogy hátamon pihen a táskám. Senki sincs a konyhában, de hallom a tévét. Benézek a nappaliba és csak felhördülök, ahogy egy pillanatra arrébb nézek, majd tekintetemet visszaerőszakolom a saját kiütött apámra. Tudtam, hogy Marcellnek igaza van. De, hogy... felnyögök, ahogy megdörzsölöm arcomat. Táskámat bevágom a szobámba. Telefonomat veszem magamhoz és a fülesemet, majd már ki is rontok "otthonról".
- Hey, pont miattad jöttem. Nem úgy nézel ki, mint aki jól van - néz rám Xav, ahogy megállít a vállaimnál fogva.
- Ez most nem... nem olyan - mondom halkan, de nem nézek a szemébe, csak az eldobott csikkeket nézem a lépcső mellett.
- Mi van? - kérdi értetlenül.
- Nézz be a házba és szemléld meg az elbaszott életemet! - mutatok vissza a nyitott ajtóra, ahonnan dől ki a vodka undorító szaga. Elenged és belép, bár azt hiszi, viccelek. Látom, amint elér a nappaliig, én pedig már rég nem szégyellem a saját apámat. Telefonomat feloldom és a névjegyek között kutatok. Hiába remeg a kezem. És mikor megtalálom azt, akit kell, már hívom is.
- Igen? - szól bele a lány női hang.
- Hello, Zoe Fable vagyok. Szeretném megkérdezni, mikor tudok indulni - motyogom a koszos falnak dőlve, míg Xav felém tart.
- Oh, hát a taxi holnap hatkor venne fel téged a házatok előtt és...
- Felőlem lehet korábban is, akármikor. És Hagleyben, ha nem túl nagy gond - hadarom el egyszerre.
- Oh... öhm... persze, jó... - dadogja a csaj, én pedig megkönnyebbülten fújom ki a tüdőmből a levegőt. - Három óra múlva feltud venni egy taxi, csak a cím kell - közli kedvesen a nő. Én pedig eldarálom, majd lecsapom a telót.
- Jól vagy? - kérdi Xav, mire összeszorítom a fogaimat, majd elröhögöm magam.
- Kibaszottul máshol akarok most lenni - vallom be neki, ahogy kiráz a hideg az undortól.
- Gyere - fogja meg a kezemet és már húz is. Kinyitja nekem a kocsija ajtaját, aztán rám is vágja és már mellettem is ül. Feltekeri a zenét és padlógázzal indulunk. - Sírhatsz - közli lazán, én pedig megrázom a fejem.
- Nem az a típus vagyok - szűröm ki ajkaim között.
- Tudják, hogy felvettek a Harvardra? - kérdi, én pedig felhördülök.
- Senki. Csak ti - lassan kúszik mosoly az arcomra, egy veszélyes mosoly.
- El kéne neki mondanod... hátha...
- Hátha mi? Megváltozik? Kurvára soha sem fog megváltozni! - mordulok rá, ahogy úgy érzem, ismét futnom kell. Ő viszont csak jobban a gázra lép és ez felér a futással, ahogy letekerem az ablakot.
- Nem veheted biztosra - közli lazán, mire elröhögöm magam.
- De, ezt igen. Tudom, Xav, érted?! - nézek rá kétségbeesve -, sőt. Még én lennék a fasz, amiért felvettek oda. Hogy "elköltözöm". Hogy "itt hagyom" őket.
- A mocsokban? Nem azért, de neked itt az ideje lelépni, kislány - mordul fel, ahogy hirtelen balra fordul.
- De ez nem ilyen egyszerű. Nekem ez így nem megy, senki nem érti bassza meg! - csattanok fel, ahogy kezeim mögé temetem arcomat.
- Nem azt mondtam, hogy egyszerű, csajszi, azt, hogy muszáj - érzem, hogy rám pillant, de én csak megrázom a fejem és kissé beleverem a fejtámlába.
- Semmit sem muszáj.
- Ha túl akarod élni, akkor ezt igen - súgja halkan, ahogy megáll a kocsival, én pedig csak egy szaggatott levegővétellel kiszállok mellőle. A szikla. Ide hoztam őket a fesztivál alatt. Alig pár napja volt az a szar is. - Nem kell mindig erősnek lenni - hangja nyugodt, ahogy ott állunk a szikla peremén. De tudom, hogy utánam nyúlna, ha megmoccannék.
- Megteheted ezt, mikor számítanak rád? - kérdem felé fordulva, mire elfintorodik.
- Olyankor annyira nem, de...
- Rám mindig számítanak. Valaki más. A családom általában folyton - hördülök fel undorodva a szótól is már. Nem túl sokat jelentett eddig az életemben.
- De te is számíthatsz mindig valakikre. Például ránk, Enano - húz magához, mire keservesen fújom ki a levegőt. - Elengedheted magad emberekkel. Velem is. Sírhatsz is akár. Megérteném, komolyan - szorít kicsit jobban magához. - Felhívjam neked Zaynt? - kérdi, ahogy elenged, nekem pedig megtelik könnyel a szemem. És ahogy látom, ő ettől bepánikol. Emlékeim szerint csak egyszer látott sírni, azt hiszem érti, hogy eléggé elbaszott a helyzet, ha sírni lát. Vagy legalábbis kissé megtörni. Leülök a szikla szélére, fejemet megrázom, majd térdemre hajtom. Kezeim ökölbe szorulnak és igyekszem arra gondolni, hogy kevesebb, mint három óra múlva már rohadtul úton leszek valami felé, ami jobb. Elindíthatom az életemet. Eddig kibírtam éveket, nem hónapoknál fogom feladni. - Csá, ráérsz? Zoe - és tudom, hogy felhívta. Tudom, de nem akartam őt zavarni, nem most. - Tessék - nyomja a kezembe, én pedig a fülemhez emelem és visszafogom még a lélegzetemet is.
- Mi van, Élet, pár óra is nehéz nélkülem? - kérdi halkan, belőlem pedig feltör a sírás. Épp, hogy két másodpercre és már el is csendesedem, ez neki mégis elég ahhoz, hogy elhallgasson. - Mesélni fogsz?
- Nem akarok - motyogom és valahogy mindennél jobban akarok egy gyors ölelést tőle. Akárcsak egy mosolyt... bármit.
- Na, Babe...
- Apu... meg minden - nyögöm ki és idegesít, ahogy elcsuklik a hangom a végére.
- Oké, nyugalom van. Megbeszéltük már, majd veszek magunknak egy egész emeletes házat - nevet a telefonba, mire elmosolyodom. - Nyugodj le, gondolj a Harvardra és Li-re. Nem olyan rossz minden. Apud eddig is ilyen volt. De szeretlek, kibaszottul és most nemsokára megverem Walit, amiért még rendesen meg sem csókoltalak. Picsába is, szuszogj legalább, amíg random beszélek - kéri könyörgően, mire elnevetem magam. - Máris tetszik - sóhajt fel, kissé megnyugodva. - Ja, amúgy taxiban ülök - folytatja a random beszédet, ahogy én kiterülök a sziklán. Mellettem pedig minden szó nélkül, lazán ül Xav. - Anyu otthon maradt Walival. Aki, amint felkelt, bocsánatért esedezett. Meg a tiedért is, amiért elbaszta nekünk a dugó időnket, ahogy ő fogalmazott - röhög tovább, mire szemeimet lehunyom és elmosolyodom. - De mondtam neki, hogy lépned kellett. És mivel nem akartam, hogy egyedül maradjon, vagy akár pszichológus nélkül, így maradtam a taxis megoldásnál - közli lazán. - Már nemsokára ott vagyok amúgy - teszi hozzá, én pedig élvezem a hangját. Régen, még az ismeretségünk elején megbeszéltük, hogy hívás vészhelyzetre és ha csak az kell a másiknak. Akkor beszél. Mindenről és megállás nélkül. És azt hiszem érti, hogy ez most egy ilyen pillanat. Csak a hangját akarom és teljesen vele foglalkozni fejben is. - Rohadtul izgulok, de hát a hangomon változtatni nem tudok, nem? Amúgy, Walter üdvözöl. Xav jókor hívott, pont most tettük le mi - elhallgat pár percig. Én pedig még azt is élvezem, hogy legalább a légzését hallom. - Nemsokára már csak ketten leszünk, akármikor... ugye tudod? - kérdi halkan, mire kiráz a hideg, ismét. A gondolatra. Ő, meg én... időhatárok nélkül. Hallom, ahogy felsóhajt, tudom, hogy elképzelte... és ami még jobb? Tudom, hogy tetszett neki... - Szeretlek Élet...


Sziasztok!
Megjött a rész, bár kissé későn. Remélem, hogy tetszett mindenkinek! :)
Boldog szülinapot Viktória Tunyogi! :D 
Mindenkinek kitartást, mindjárt itt a hétvége!
Feliratkozni, komizni még mindig ér!
Puszi: Klau

6 megjegyzés:

  1. Uuuuu
    Köszönöm szépen!!😱😱😱😊😚
    Ez a rész is tetszett! Mikorra várható a következő?
    Puszi: Viki♡

    VálaszTörlés
  2. Most viszont tényleg első vagyok!
    Muhahaha😂😏

    VálaszTörlés
  3. BOMBAZTIKUS *-*
    Nem tudom magamat szavakba önteni annyira jó lett :DD
    Mikor jön a kövi ?:33
    Pusy

    VálaszTörlés
  4. Jézusom de jo lett!!
    Nagyon várom a következő reszt !!!:)

    VálaszTörlés
  5. Nagyon nagyon nagyon jo lett!!
    Várom a kövu réazt! :D
    (A 45.rész nincs meg :o :( )

    VálaszTörlés
  6. Imádom imádom imádom !!

    VálaszTörlés