204. Rész

x--- Zoe Fable ---x

Értetlenül nyitom ki a szemeimet az ordításra. Egy pillanat kell csak, hogy felfogjam, nem egy álom volt. Még mindig egy ketrecben vagyok.

- Oh hogy száradna le a kezed! - Noah hangja valahonnan oldalról jön, de nem látom őt. Aztán megértem miért kiabál és káromkodik mindenki. Én is megkapom nyakba a hideg vizet újra. És én is felszisszenek. Hát ez rohadt szar érzés, elfeküdt nyakkal, fáradtan, éppen felkelve...

- Hogy tetszik az ellátás? - A férfi leguggol velem szembe. A cellám elé és csak mosolyog rám. Ő a halál... mármint a pszichológus csávó, aki ijesztően néz ki.

- Voltam jobb helyeken - ráfintorgok, ő fölém néz én pedig csak összeszorított fogakkal tűrőm, hogy kapok még egy vödröt.

- Tudod mi ennél rosszabb? - Kérdi meg, ahogy oda adnak neki egy széket, és szimplán leül elém.

- A gyanta is fáj - utálom, ha lekezelnek. És azt is, ha azt hiszik, könnyen törők meg. Velem senki ne faszoskodjon! Én nem fogok talpat nyalni!

- Nem-nem! Nem ilyen fajta dolgokra gondoltam. A hideg vizes kínzások tárházára - mutat mögém egy mosollyal.

- Oh rengeteg esettanulmányon rágtam át magam - mosolygok rá biztatóan.

- Tudom, nagyon jó vagy - rám fintorog én pedig vissza fintorgok. El se hinné mennyire jó... - Szóval... nekem a legjobban ez tetszik - felmutat. Pontosan felém. Én pedig felnézek. Csak egy csövet látok magasan... aztán rájövők, hogy egy zuhany fejet látok. - Legyél udvarias, és nem nyitom meg - vissza kéne fogni magam. Tudom jól, hogy ezt kéne tennem.

- Szóval, miért is jó ez? - Nem látok az egész mögött logikát. Itt kell lennem egy ketrecben, a csapatom felével. Kínoznak, de nem igazán... nincs logika emögött.

- A pszichológus betegség - felnyög és a plafon felé nevet. - Nem kell mindennek logikusnak lennie... csak fogadd el és sodródj az árral. A szerelem sem logikus, mégis érezzük és szeretjük! - A hátamat a rácsnak vetem, felhúzom a lábaimat és próbálom abba hagyatni a testemmel a remegést, de nem megy.

- Szóval?

- Nincs szóval. A területünkön szaglásztatok.

- Ez elég erős, nem találtunk elkerített dolgokat - rámosolygok ő pedig csak felsóhajt.

- Sok kínzást ismerek kedvesem.

- Nehogy azt hidd, hogy én nem - külön órám volt belőle... két kredites!

- De én meg is tudom őket csinálni - a rácshoz közel hajolva vigyorog rám, ha gyors lennék megtudnám fogni a nyakát és megtudnám fojtani... vagy eltörni a nyakát. Kecsegetető ötlet.

- Ne próbálj ki - megrázom a fejemet és oldalra nézek.

- Oh ami azt illeti - nevet fel ismét hátra dőlve a székén -, nagyon kíváncsi vagyok rád! - Ez az ember beteg. Biztosan az. - Végre más valaki, aki nem bemagolta az anyagot és hasznosítja, hanem tudja! Rögtön! Születésétől fogva bennünk van - a mellkasára mutat én pedig értetlenül vonom fel a szemöldökömet.

- A DNS állomány nem éppen csak ott található - mutatok én is a mellkasomra.

- Vicces - mosolyog rám.

- Logikus - mosolygok vissza könnyedén. Lehunyt szemekkel tűröm az újabb vödör hideg vizet. Kezd ingerelni...

- Komolyan beszélek Zoe. Kevesen vannak olyanok, mint mi - rám mutat majd magára... ez örült, tutira örült.

- Ne hasonlíts magadhoz - ez fáj a szívemnek... tényleg ne tegye. És nem küldök embereket ketrecbe és nem kínzok senkit!

- Miért ne?

- Én nem csinálok ilyeneket! - Förmedek rá, körbe mutatva. Nem nézek az emberekre tárgyakként én ne...

- Nem? Valóban úgy gondolod, hogy nem? - Esküszöm ez a világ legfélelmetesebb mosolya...

- Nem...

- És az a férfi? Aki az asztalt fejelte, hogy véget vessen az életének? Akit zárt osztályba küldtek? Aki azóta folyton öngyilkos próbál lenni? A másik, akit börtönbe zártak a kutyád miatt? Mik ezek, ha nem gonosz és önző tettek? - Elnémulok és csak bámulok rá. - Biztosan te is érzed ott bent azt a kis kapcsolót amit néha ki tudsz kapcsolni, néha be... egyszerűbb ha kikapcsolod. Sokkal több dologra vagy képes. Egyszerűen... olyan mintha mi lennénk a mai kor boszorkányai, vagy természetfölötti lényei!

- Te őrült vagy - megrázom a fejemet és csak veszek egy mély levegőt. Nem. Nem fog kihozni a sodromból, nem lesz bűntudatom és nem fogok elgondolkozni a szavain.

- Egy kicsit mindenki, legalábbis az ezidáig gyűjtött tapasztalatim szerint - a levegőbe hümmög, valószínűleg elgondolkodik... aztán újra rám néz. - Sokan pszichopatának tartanak. Az érzések kikapcsolása miatt... vélemény?

- Áh nem, ez valami összetettebb - rámosolygok biztatóan ő pedig jóízűen felnevet.

- De tudod jól, hogy alapja van - rám mutogat az ujjával, még mindig jól szórakozik. - Szóval akkor most kimondom én legelőször neked: Beteg vagy - összeszorítom az ajkaimat és oldalra nézek. Ianre bámulok, ő pedig rám. Nem akarok erre az emberre nézni. - Nézz rám! - Elordítja magát, olyan hangosan csattan a hangja a hatalmas teremben hogy összerezzenek. - Beteg vagy Zoe! Úgy ahogy mindenki! Mint minden pszichológus. Mint minden olyan pszichológus mint te meg én!

- Ne vegyünk egymást egy lapra, ha kérhetem. Bántja az egomat - kurvára ne mondjon nekem ilyeneket!

- Egy jó ember nem bánt másokat, képtelen arra hogy másokat bántson! - a rácsomban kapaszkodik meg és tovább ordít.

- Soha nem mondtam, hogy jó ember vagyok. De tudom uralni maga...

- Uralni magad... ez a kulcs! Te döntsz az érzelmeidről, nem befolyásol semmi! Csak az agyadra hallgatsz mindig! - Megkocogtatja a fejét és értetlenül néz rám, mintha én lennék a hülye, hogy nem fogom fel a szavait.

- Xanax... attól talán lenyugodna - suttogom értetlenül neki. - Vagy kedély javító, antidepresszáns...

- Klórdiazepoxid, nemde? - Honnan tudja mint ezt rólam?! - Jobban érezted magad, amikor szedted... gyógyszerekre van szükséged ahhoz, hogy az emberi normáknak megfelelj. Csak lásd be! - széttárja a karjait és idegesen néz le rám, most már állva.

- Hey... elég - Adam könnyedén szól rá, én pedig csak farkasszemet nézek vele.

- Kapcsold ki, és mutasd meg mekkora szörny tudsz lenni. Esküszöm eddig egyedül csak te tűnsz nagyobbnak nálam - rám mosolyog én pedig még mindig csak hitetlenkedve nézek rá. Elnyitom a számat, szinte hagyom hogy kicsússzanak a szavak de vissza nyelem. És az ő reménykedő pillantása halottá válik. - Gyerünk Zoe... - rám mordul míg valakinek mutat valamit. Aztán felülről zuhogni kezd a jéghideg víz.

- Engem nem a DNS határoz meg ilyen szinten... - megvonom a vállam és csak tűrőm a konkrét folytonos hideg zuhanyt.

- Nem fair amit csinálok - sóhajt fel megcsóválva a fejét. - Azért letetettek behozva, mert katonák vagytok. És itt nem látják szívesen a katonákat - tárja szét a karjait a többieknek. - De te... - mutat rám vigyorogva. - Téged már nagyon sok ideje követlek. Mármint csak a hírekben és a tettek mezején. És te nagyon érdekes vagy. Őket csak meg kéne ölni - legyint a többiek felé unottan. - De te sokra vihetnéd... - leguggol ismét, és csak mered rám. - Szóval őszinte leszek veled. Nekem te kellesz, nem ők. Te még szereted őket, ami érthető és szükséges. Az, hogy meddig vannak itt, rajtad múlik. Az, hogy hányan élik túl, rajtad múlik. Az, hogy hogyan jutnak ki, rajtad múlik! - Rám vigyorog én pedig erősen úgy érzem hányni fogok... - Én dirigálok.

- Soha nem leszek akkora szörny mint te - megrázom a fejem és értetlenül nézek rá. Én nem leszek ilyen ember. Én ez ellen küzdök... én nem vagyok ilyen! Remegek a rácsnak dőlve... de nem rezdül az arcom. Én nem adok meg ilyen örömöket ennek az alaknak. 

- Hogy akarod megmenteni a barátaidat egy szörnytől? - Csak vigyorog és a rácson kezd egy egyenletes ütemet dobolni. - Ismered a mondást nem? - Ő könnyedén néz le rám. Ő nem feszült, nem stresszel. Ő egyenes jól érzi magát! - Nagyobb szörny leszel mint az - halkan suttogja nekem, a víz csöpögő és csobogó hangja szinte elnyomja. Feláll és egy sóhajjal megigazítja magán a fehér pólót. - Minél előbb elfogadod... annál gyorsabbak leszünk - elsétál, de még vissza ordít. Én pedig ott ülök, remegve a folydogáló víz alatt és csak meredek a betonra. Nem... nem...

- Kijutunk, semmi para. Megoldjuk - szól rám Adam erősen. Én pedig félve nézek fel rá. Nem vagyok szörny...

- Zoe, ő pszichológus. Ugyan azt csinálja, mint te. Láss át rajta! - Max szinte rám ordít, én pedig csak oldalra hányok. Egyszerűen elhányom magam. Egyszerűen az elkövetkezendő tetteim miatt, és a már megtörtént események miatt. Hányok, mert azt hiszik nincs igaza ennek a csávónak, pedig valamilyen szinten igaza van. Soha nem azért voltam jó ebben az egészben, mert tanultam. Hanem mert kiskorom óta ment. Akármikor megjátszottam magam, és tudtam ki mit akar hallani. Könnyen vonok le következtetéseket... szimplán jól manipulálok és ebben rejlik minden erőm. És ha jó lennék, tényleg nem tettem volna meg azokat, amiket már megtettem azokkal az emberekkel. Ez most rajtam és a rossz oldalalom múlik... ha azt akarja, hogy kiengedjem minden rosszindulatomat, akkor itt az ideje. Egy ilyen helyzetben talán még szükséges is... egy pillanatig nem gondolkozom azon, hogy talán nem kéne és van más megoldás. Ha azt mondja, a barátaim élete múlik rajta, nincs min gondolkoznom akkor sem, ha csak egy blöff. Úgy tudsz legyőzni egy szörnyet, ha nagyobb szörnyeteggé válasz. Némileg igaz... én most igazzá teszem. De akkor jobban teszi, ha fut.

x--- Zayn Malik ---x

Elnevetem magam és csak próbálom visszafogni a hangomat, hogy ne nézzen ide mindenki.

- Ez nem vicces! Istenem annyira féltem! - Jade eltakarja az arcát, Perrie pedig komolyan bólogat mellette. Imádom a rajongókat, annyira őrültek!

- Elképesztő... nálunk még soha nem sikerült bejutniuk... ennyire be - mélázik el Harry az asztal fölött átbámulva.

- A kukás ijesztő volt - Niall csak maga elé motyogja. Azt hiszem mindenki elmélázott a legdurvább rajongóinkon. A telefonom rezegni kezd a zsebemben, én pedig óvatosan húzom elő. Helena. Helena?!

- Egy pillanat - közlöm rögtön az egész asztal társasággal és már fel is állok. Az ajtót célzom meg, de már előbb felveszem mint ahogy kilépnék. - Igen?

- Szia - szól bele halkan én pedig csak veszek egy mély levegőt.

- Baj van... - nem kérdezek rá, kijelentem.

- Én... én csak... én...

- Helena - könyörgöm ne... kérlek ne. Nem halhatott meg. Ugye nem...?!

- A csapat... amivel kiment...

- Könyörgöm ne - ne mondja, hogy meghalt. Nem élem túl. Nem bírom. Nekidőlök a falnak és csak kapkodom a levegőt.

- Rutin kivonulás lett volna. Azért ment ki mert unatkozott és... fogalmam sincs Zayn! Nem mondom, hogy meghalt-e! De két napja ment el a csapat, és azóta sem értek vissza és nem lehet őket elérni én...

- Te jó ég... - a hajamba túrok. Uramatyám... mit csináljak... most mit csináljak?!

- Keresik őket... azt mondják hogy élniük kell. Nincsenek semmi dulakodásra utaló jelek. A kocsi ugyan roncs lett, de nincsenek holttestek szóval arra következtetnek, hogy még élnek csak elvitték őket és... - elcsuklik a hangja én pedig felnyögök. Nem bírom el ezt az érzést. Ezt tényleg nem... ez fáj. Ez rendesen fáj!

- Helena komolyan... ugye él?!

- Nem tudom! - Egyszerűen elsírja magát én pedig az ég felé fordítom az arcom míg beszívom a levegőt.

- Oh a bús picsába mit csináljak most?!

- Nem tudom... - halkan szipog, én pedig csak a fejemet a falba kezdem verni.

- Hey... minden oké? - Louis csak a fejét dugja ki én pedig megrázom a fejem.

- Istenem nem... nincs semmi rendben... nem... - hogy lenne rendben?!

- Ha... ha tudok valami hívlak, jó? Én sajnálom Zayn... tényleg!

- Vigyázz magadra Helena... - kinyom, én pedig leejtem a kezemet és a fejemet még mindig csak a falnak nyomom.

- Mi történt? - Louis hangja olyan komoly, amit már régen hallottam. Hagyom, hogy kiessen a kezemből a telefon, mert úgy érzem nincs erőm megtartani.

- Nem tudom... - fogalmam sincs mi történt. És nem bírom átgondolni, mi történt.

- Haver... - maga felé fordítom, én pedig egyszerűen megvonom a vállam.

- Két napja nem ért vissza a bázisára... - még csak kimondani is fáj. Elhalkul a hangom és csak meredek re. Ismét megvonom a vállam, és arra várok, hogy mondjon valamit. Valaki mondjon valamit!

- Oh baszki - a homlokához emeli a kezét és csak mered rám. - Te jó ég... - Nem láttam őt... fél éve. Nem beszéltem vele fél éve és most... csak így eltűnt?! Komolyan egy koporsóban jön haza?! Ha egyáltalán megtalálják... - Haza viszlek, várj - motyogja a fejét rázva és már el is tűnik az étteremben. A családja... szólnom kéne a családjának. Felveszem a földről a telefonomat és kikeresem Li nevét. Nagyon régen beszéltem vele, talán nem is ez a telefonszáma már. Hívni kezdem, az egyik kezemet a tarkómra rakom és próbálom levezetni a feszültséget. Fel se fogom, mit mondott el nekem Helena.

- Kukucs! - Egy pillanatra félre ver a szívem és lehunyom a szemeimet. Beledöglök, ha soha többé nem hallom ezt Zoetól... beledöglök ha csak a nővérétől fogom ezt újra hallani a temetésén. Tényleg, teljesen komolyan belefogok halni. - Haló?

- Szia Lilith... Zayn vagyok.

- Oh... hát... hello - mondja kissé zavartan és nevetve.

- Helena hívott az előbb. Zoe nem ért vissza a bázisra két napja. A kocsi amivel valami rutin szarra mentek roncs. De hullák nincsenek. Úgy sejtik még élnek csak... csak nem tudják hol - elhadarom, és fogalmam sincs hogy van bennem ennyi lelki erő. Nem jön válasz a túloldalról, én pedig lehunyom a szemeimet. - Sajnálom Lilith...

- Hogy... hogy mi?!

- Nem tudják hol van.

- Ne a lelkemet próbáld óvni! Nem tudják hogy él-e! - Egyszerűen elordítja magát én pedig összeszorítom az állkapcsomat.

- Így van - és ebbe beledöglök.

- Jézusom... nem... Zayn mond, hogy szívatsz. Könyörgöm neke... - elsírja magát én pedig próbálom tartani magam, mint férfi. Próbálom, csak kurva nehéz. - Zain kérlek...

- Elküldöm sms-ben egy barátunk számát, jó? Albusnak hívják, mond el neki ki vagy. Nála biztosan tudsz majd érdeklődni mindenről. Eltudnád mondani te a családodnak vagy... felhívjam őket esetleg... szóval...

- Megoldom - szipogja halkan.

- Nem halt meg Li... nem lehetséges, hogy meghalt - ne sírjon, mert akkor én is elkezdek. És én nem akarom. Zoe nem lehet halott. Akkor már nem élnék. Szerintem az univerzum érezné, és abban a pillanatban én is meghalnék a picsába.

- A húgom... nem lehet baja - újra sírni kezd, én pedig elfordulok Liamtől.

- Sajnálom.

- Vá...várom a számot - hüppögve képes kinyögni, én pedig csak rávágom, hogy oké és ő kinyomom.

- Sajnálom haver - Liam a tipikus kiskutya fejével néz rám, én pedig csak összeszorítom az ajkaimat és elfordulok.

- Ne mond, hogy sajnálod, mert nem halt meg!

- Persze, hogy nem! Azt sajnálom, hogy ez mind megtörtént - magához húz és egyszerűen megölel. Én pedig hagyom neki és jól esik, de egyszerűen utálom is. Mert ez most olyan, mintha meghalt volna. De ő nem halt meg. Nem halhatott meg! Beül a kocsijába, én pedig az anyós ülésre. Elküldöm Linek a számot... és tudom, hogy felkéne hívnom még másokat is, de nem megy.

- Eltudnál vinni a repülőtérre? - kérdem meg halkan, a gyűrűt piszkálgatva az ujjamon, amit tőle kaptam.

- Morbid lesz, sajnálom... halál eset a családban jó indok?

- Cseszd meg - nyelek egyet, hogy eltűnjön a csomó a torkomban, és csak az ablakon kezdek kibámulni.

- Megmagyarázza a rajongóknak, elnézőek lesznek, és kiakadhatsz... ez lehet a legjobb indok.

- Jó - igaza van, de nem akarom ezt hallani. Zoe nem halott.

- Bradfordba mész, ugye?

- Máshova nem is mehetek... határzár - morgom neki halkan.

- Üdvözlőm a családot, a többiek nevében is.

- Kösz - nem lehet halott. Ugye nem...? Nem halhat meg csak így és ennyi után. Zoe él. Ha tetszik neki, ha nem. Akkor is él, ha az univerzumnak nem tetszik... élnie kell. Amíg én élek, addig neki is kötelező...


Kukucs! Köszönöm a sok komikat, imádlak titeket!