2017. június 24., szombat

224. Rész

x--- Zayn Malik ---x


Előveszem a telefonomat, és már vonulok is ki a szobából. - Hello - szólok bele, neki dőlve a falnak.
- Szia, mi van Zoeval? Nem igazán akar találkozót.
- Hülye. Majd megjön az esze - rendezem le gyorsan.
- Nekem ennyi nem elég. Hullák közelében részegedem le, ő elküld minket, te kiakadsz... aztán ő nem beszél megint senkivel. Zayn, mit mondtál neki?
- Semmit, ami nem lett volna jogos az egész sztorit átlátva. - És igazam van. Csesződjek meg, talán bunkó voltam a végén de rohadtul igazam van!
- És mi az egész sztori? - Van jogom elmondani?
- Nem tudom, hogy nekem kéne-e ezt elmondani, vagy neki. Ez az ő dolga.
- De te tudod.
- Talán mert jobban ismerem őt, mint mások? - Hördülök fel értetlenül. Vajon miért tudok én mindenről, és ők nem?
- Ouch.
- Igaz.
- Attól még paraszt vagy - sóhajt fel Danny keservesen.
- Mert dolgozom, mert elegem van mindenből, Zoeból is... a menedzserből még inkább és az oktávokról szóló vitának hála, mindjárt felkötöm magam.
- Szóval fojtatod a boldog életedet álmaid nőjével.
- Nem, anyu Bradfordban van a tesóimmal - elmosolyodom, ő pedig felröhög.
- Szép kitérés.
- Őszinte.
- Kamu szag! - Elordítja magát a túloldalt, én pedig csak megcsóválom a fejemet. - Jó-jó... persze... esélyek a vörös után. Perrie nem... rossz - istenem, előbb menne el foghúzásra, minthogy normális dolgot mondjon róla.
- Te leszel a tanúm.
- Ja, gondoltam. Bár szokás rákérdezni...
- Minek?
- Mert nem mindegy, milyen házasságra adom a nevemet, mint tanú! - Hördül fel sértetten.
- Megint a vörösnél tartunk.
- Szeretem a vöröst.
- Akkor talán szedd fel - suttogom mitikusan.
- Hogyne... nem. És te?
- Megvolt.
- Ouch! - Nyög fel, mire elröhögöm magam. - Csak meg ne tudja, hogy ezt mondtad, mert letépi a tökeidet.
- És, hogy mondod el neki, mikor magába burkolózott Ms.Halálraítélt?
- Kifejtenéd, miért halálraítélt?
- Nem.
- De.
- Pipacsok.
- Az őrült faszi?
- Ja, ő gyilkolt. Meg Zoet is kicsit megdolgozta - nem kéne neki elmondanom... tuti kifog nyírni. Oh, várjunk... előbb nyírják ki őt, akkor ismét nincs miért aggódnom.
- Na ez gáz.
- Ja, de Albus mondta, hogy vigyáznak rá elég rendesen.
- Na ez jó.
- Bizony, lépnem kell. Később hívlak.
- Aztán óvatosan a szőkével.
- Rohadt poénos vagy ma, Danny - egy erőltetett röhögésre futja, aztán kinyomom. Elindulok magamnak venni egy kávét... szükségem van egy kávéra. Nagyon! Nyugodtan várok, míg a gép elkészíti, de nem veszem el, csak hallgatom a trappolást. Ez soha nem jelent jót. Elnézek a folyosó vége felé, ahol egy csapat ember közeledik felém, kamerákkal... ahogy meglátnak, máris emelkedik a kezük. Igen... elég egyértelmű, hogy direkt engedik be őket néha napján pár csodás kép erejéig. Vagy, hogy elkapják azt, ahogy dolgozunk... remek. Vetek egy lemondó pillantást a kávéra, amire most túlságosan is vágyom... de végül anélkül indulok meg visszafelé.
- Zayn! - Nem.
- Mr. Malik! - Nem.
- Kérem, csak pár kérdésre... - nem.
- Milyen a viszonya Zoe Fabellel?
- Jó - motyogom hunyorogva a sok vakutól.
- Mióta ismerik egymást?
- Régóta.
- Miért volt kórházban?
- Ufok - sóhajtok fel, az ő válaszát használva. Zoe rendszerint ezt a választ adja, ha nem akar válaszolni valami személyesre.
- Az új lemez készül?!
- Igen, dolgozunk rajta - egy halovány mosolyra telik és máris tovább próbálok utat törni magamnak.
- Mikor lesz az esküvőjük?
- Majd - istenem... hagyjanak már. Miért kell ezt mindig így?!
- Perrie nem féltékeny?
- Nincs oka - az évek alatt mindegyikünk kialakított egy taktikát. Én általában szűk válaszokat adok... Harry például egyáltalán nem szokott válaszolni. Túl sokszor forgatták ki a szavait. Niall csak menekül és néhány kérdésre válaszol. Liam általában készséges. Louis pedig a kedvétől függően reagál.
- A shipperek...
- Hagyjon - felsóhajtok és csak megállok ott a folyosó közepén és nézek rájuk. Zoeról és Perrieről kérdeznek. És semmit nem tudnak... nem értenek semmit. Ők csak fényképeznek, kihasználva az alkalmat, hogy megálltam, de... én ezt nem akarom. Nekem erre nincs szükségem. Ez nem olyan élet, amit akarok... gyűlölöm ezt. Teljes szívemből rühellem. Túl sok kérdés, túl személyes válaszokat vonzanak... Folyton figyelni arra, mint mondhatok és mit nem... mit tehetek meg mozdulatokban, és miket nem. Visszafelé indulok meg... kifelé. Hallom a kérdéseket, de nem fogom fel őket. Képtelen vagyok felfogni őket, csak szabadulni akarok innen... lihegve ülök be a kocsimba, és egy ideig csak a kormányt bírom markolni. Pár évvel ezelőtt normális voltam. Pár évvel ezelőtt még ő is normális volt. Mind normálisak voltunk... most meg nem mehetek nyilvánosra helyre, mert letámadnak. Őt meg akarják ölni és őrültek szaglásznak utána... Dannyéket ugyan úgy basztatják miattam. A családomról nem is beszélve, leginkább a tesóimról és anyámról. A banda pedig? Azt hiszem, ők is mind ugyan ezt érzik egy kicsit. A gázra lépek és kikanyarodom anélkül, hogy felhívnék valakit, vagy elmondanám, hova megyek. És túl rég volt ilyen, hogy csak én tudtam merre tartok és nem volt megszervezve, vagy nem volt más program arrébb csúsztatva ezért. És rohadtul élvezem. Leparkolok a kocsival és megindulok felfelé a dombon. Szétfeszít a düh... és az aggodalom, harag, bűntudat... túl sok érzelem, amit fel sem ismerek már. Megdermedek, ahogy meglátom a vörös hajzuhatagot. Persze, ő hozott ide először, de arra számítottam, hogy van annyi esze, hogy nem megy sehova egyedül. Szóval most csak mellé sétálok a nyugtatóan zöld füvön és leülök mellé a szikla peremére. A lábam lefelé lóg, ő pedig csak mered előre, a dögcédulát markolászva. Nem mond semmit, és én sem mondok semmit. Azt hiszem, mindegyikünk eléggé kivan.
- Annyira... annyira rohadtul hiányzik - elcsuklik a hangja és lehajtja a fejét, én pedig felé nézek. Hallom a szipogását... - Én túl gyerek vagyok ehhez. Nekem nem megy, Zayn... rohadtul vissza akarom kapni az apámat. Annyira rossz... - csak nézem őt... nem néz rám, de hallom, hogy szipog és biztos vagyok benne, hogy az elmémnek addig jobb, amíg nem néz fel. - Nem akarom ezt az életet... utálom! - Oh, ha tudná mennyire átérzem.
- Shhh - hátrább ülök és a lábaim közé húzom őt.
- Csak beszélgetni akarok vele... egy kicsit... vagy valami, én... te hogy?!
- Sehogy. Ugyan így, mint te. Nekem is nagyon hiányzik és én is oda adnám a karomat, hogy lássam és beszéljek vele.
- Annyira sajnálom... - hozzám bújik. Szimplán sír és hozzám bújik, nekem pedig csomó kerül a torkomba és szétfeszít. Régen akadt ki így. Régen engedte meg magának, hogy ennyire... kölyök legyen.
- Nincs semmi gond... - végig simítok a haján, az államat a feje tetejére rakom és csak bámulom Londont. - Teljesen természetes ez az egész, Zoe. Jó, hogy hiányzik. Az apád...
- De rossz...
- Néha kegyetlen, néha elviselhető - tudom. Pontosan tudom, mert nem egyszer volt olyan, hogy annyira fájt Walter hiánya, hogy csak ültem és próbáltam elfogadni a fájdalmat. Átkarolja a nyakamat, a fejét a nyakamhoz szorítja, én pedig átkarolom a derekát. Lovaglópózba kerül rám, de eszemben sincs kihasználni... éppen zokog. Hogy lenne?! Csak várok, és azon gondolkozom mennyire ironikus, hogy mindig arra gondolok, ez a legrosszabb dolog a világon. Hogy ő sír.
- Szeretlek - jobban magamhoz húzom, ő pedig érzem, hogy beletúr a hajamba.
- Én is téged, Zoe - szeretem őt. Mindig úgy értelmezem, hogy szeret, mint barátot. És néha mindig egy kicsit azért esdekelek, hogy több legyen, mint barátok. Szipogva húzódik hátrább, felajánlok neki egy zsepit, ő pedig nevetve veszi el. Én pedig máris mosolygok, hogy hallottam őt nevetni. Nyom egy puszit az arcomra, én pedig kissé megilletődve nézek rá, míg legördül rólam, és mellém ül.
- Hogy-hogy itt? - kérdez rá felhúzva törökülésbe a lábait.
- Túl sok volt a szar.
- Átérzem - sóhajt fel a füvet tépkedve maga előtt.
- Hogy vagy?
- Néha gyengén... egyfolytában paranoiásan és általában magam mögé tekintgetek és félek, de... jól.
- Ez nem úgy hangzott, mintha jól lennél.
- Belefáradtam. Alig telt el tizenhárom nap, de már kész ideg vagyok az egésztől.
- Elhiszem - a kezemet a térdére simítom, ő pedig a kezét az enyémre. Nézem a halálfejes pillangót a kézfején, és a hiányzó kisujjat.
- Néha elgondolkozom azon, hogy komolyan veszélyben az életem.
- Komolyan veszélyben az életed... örülök, hogy realizáltad lassan tíz, majdnem halál eset után - az őrület határához közel nevetek fel, míg kissé megütögetem a combját.
- Mármint, gondolkoztál már igazán a halálon?
- Igen Zoe - lemosolygok rá, hátha neki áll emlékezni... aztán csak elfintorodik.
- Sokkal valóságosabbnak tűnik most már - motyogja újra a füvet tépkedve.
- És megijeszt?
- Nem tudom, kiskoromban szerettem volna örökké élni.
- Én még mindig szeretnék örökké élni. Nehéz elhinnem, hogy egyszer vége lesz az egésznek, megöregszem és már csak kiöregedett nagypapa leszek, akinek az unokái nem fogják elhinni, hogy bizony a világ legnagyobb fiúbandájának a tagja volt - sóhajtok fel, előre meredve.
- Én nem jutok el addig, hogy öregkor - hördül fel mellettem.
- Oh, Cica... ha te nem jutsz el addig, akkor a világ sem - vonom meg a vállamat lazán.
- Ne mondj ilyeneket.
- Milyeneket?
- Ha meghalok... egyszer... szóval... ahj - előre dől, aztán hátra és kiterül a füvön én pedig csak néz rám. - Hajlandó vagy velem komolyan beszélgetni?
- Mindig hajlandó vagyok, csak viseld el, hogy kiakadok. - Elmosolyodik és kissé felkúszik, hogy előttem legyen a feje, ahogy elterül.
- Megfogok halni.
- Dehogy fogsz, látod? Máris kiakadtam - sóhajtok fel drasztikusan, mire ő felnevet.
- Nem azt mondtam, hogy holnap. Csak hogy előre láthatólag egyszer nem leszek elég jó, és igen is megölnek - közelebb kúszok hozzá és a fejét az ölembe veszem.
- Persze, lehet, hogy akkor nem leszel elég ügyes, de én igen és kinyírok mindenkit.
- Be kell valljam, soha nem gondoltam arra, hogy tényleg meghallhatok. - Engem néz, én pedig őt... röhejes. Annyiszor akarták konkrétan megölni... hogy nem fogta fel?! - Szóval sajnálok mindent, jogosan készültél ki mellettem.
- Köszönöm az elismerést - lemosolygok rá, ő pedig visszamosolyog rám.
- Szóval... ha előbb halok meg, mint te. És jóba leszünk, mert...
- Jóba leszünk - a haját kezdem csavargatni és igazgatni. Egyszerűen túl jó érzés.
- Szóval... akkor tudd, hogy akármi is történt, valószínűleg sajnálni fogom. Mert mindig sajnáltam, ha addig jutottam. És több mint valószínű, hogy fura gondolataim voltak, ha felmerülne, hogy vajon mire gondoltam. Ha fájdalmas is lenne... akkor is... rátok. Szóval a haverokra és a családra. Mondjuk, hogy ki mit csinál ott abban a pillanatban éppen. És, hogy mennyire rohadtul utálom, hogy át kell majd élnetek a temetésemet. És, hogy valószínűleg te rajzolsz és énekelsz és valaki idegeire mész. Míg Helena színeket néz, az ikrek valamit feltörnek, Harry tévézik, Niall eszik, Louis valakit szétszívat. Ilyenek... érted?
- Értem Élet - és utálom érteni. - De ha ilyenre kerül a sor, örülnék, ha komolyabban vennéd a kiakadásom és összekapnád magad.
- Mindig összekapom magam, mert félek tőled - elneveti magát és London felé fordul. - Azt hiszed nem, pedig de. Emlékszel Chrisre? Aki megkéselt...
- Meghalt. Jobban járt - motyogom a másik kezemet a hasára rakva.
- Kiszedtem a kést és elkezdtem kifelé sétálni, mert az járt a fejemben, milyen dühös leszel rám már megint.
- Idióta vagy.
- Szerelmes voltam - suttogja halkan. Visszakérdeznék, hogy vajon tényleg csak múlt idő-e... de úgy érzem megengedhetem magamnak a jogos megérzéseket és megválaszolom magamnak. Kamuzik.
- Helyes. Most is legyél akkor.
- Igyekszem - elneveti magát és ismét felém fordul.
- Egyéb valami, amivel tisztában kell lennem, mert úgy érzed?
- Nem tudom, mit éreznél, ha meghalnék? Vagy milyen kérdésed lenne?
- Miért nem voltam elég indok, hogy abba hagyd és ne ölesd meg magad? - lemosolygok rá, ő pedig lehunyja a szemeit. Aztán újra rám néz, felemeli a kezét és megsimogatja az arcomat. Imádom az érintését...
- Nagyon sok melót nem vállaltam el miattad. És nagyon sok mindent másképp csináltam érted. Nagyon sok dolgot duplán átgondoltam, és nagyon sok helyre nem mentem be. Szóval... sokkal tovább éltem miattad akkor, mint hinnéd - kissé felemeli a fejét, beletúr a hajába és hátra dobja az egészet. Én pedig elbújtatom benne a kezemet.
- Valld be őszintén... mennyire félsz a haláltól, hogy képes vagy beszélni róla velem?
- Attól félek, hogy nem leszek itt köztetek megvigasztalni titeket.
- Mit akarsz, mi legyen a halál után?
- Semmit. Nehéz lenne elviselni, hogy szenvedtek. - Nem fog meghalni... lehetetlen. Végig simítok az arcán, ő pedig mosolyogva néz engem. Nem engedem meghalni, csak mert önző vagyok. Mert képtelen lennék élni nélküle. Pontosan tudom, hogy biztosan beledöglenék.
- És ha mégis van valami?
- Reménykedem, hogy megsegítenek elviselni - a keze rácsúszik az enyémre, ami az arcán van. Szeretem őt... és féltem őt. És utálom, hogy nem tarthatom magam mellett biztonságban. Nem érdekelnek a rendőrök... én akármit megtennék érte. Bármit, akármilyen következménnyel. - Érdekes... nem félek a haláltól magától. A módtól kicsit, de már az sem mert tapasztaltam, hogy semmit nem számít. Van egy pont, ahol szinte olyan, mint a víz alatt - felsóhajt én pedig elmosolyodom. Imád a víz alatt lenni, és bár én inkább kerülöm... örülök, hogy neki nem rossz, vagy félelmetes érzés. - Mindig volt bennem egy kis csalódottság, hogy jaj ne... most meghalok - elneveti magát. - Vagy, hogy élhetnék, de megölnek. Ezek bennem vannak... de végül nyugodt voltam mindig. És emiatt nem félek, akármin megyek is át, a végén nyugodt leszek. Csak... olyan rossz a tudat ilyenkor, hogy egy élő, nyüzsgő világot hagysz itt valami ismeretlenért. Amitől szintén nem félek, de... titeket féltelek. És ez kikészít. Szóval ígérd meg, ha bajom lesz, te jól leszel.
- Nem hazudok neked... - megrázom a fejemet és csak tovább simogatom az arcát.
- Zayn... olyan lesz majd, mint amikor leléptem Irakba. Éltél tovább hónapokat, pedig eltűntem. Elfogok tűnni, de...
- Utána nincs de, Élet. Akkor nincs meg az a remény, hogy visszajössz és együtt élhetem le veled az életemet - megvonom a vállamat és nyelek egyet, hogy eltűnjön a csomó. Ott marad a kis rohadék. - Könnyebb meghalni, mint végignézni, hogy valaki meghal.
- Oh... az eseteket figyelembe véve, nem fogod végig nézni - elneveti magát. - Valószínűleg egy lyukban fogok megdögleni - olyan ártatlanul mosolyog rám, hogy elgondolkozom azon, most fojtom meg.
- Én öllek meg.
- Szebb halált el sem bírnék képzelni - rám nevet, aztán felül, velem szembe. A lábait átdobja az én lábaimon. Én pedig megfogom a csípőjét és közelebb húzom magamhoz. Érzem, amint a lábaival kissé körbe öleli a derekamat, én pedig vele szemben ülve a combjain pihentetem a kezemet. - Azt mondják, a halál könnyű, és élni nehéz, de ahj... nem tudom.
- Mindegyik nehéz, mit szólsz? - Felemelem a bal kisujjamat neki, ő pedig elröhögi magát.
- Mekkora pöcs vagy! - Imádom, hogy nevet. - Meg kell ígérned, hogyha lesz sírkövem, akkor nem lesz unalmas! Felőlem aztán egy faszt is faraghattok, de ne kelljen egy csíkba sűríteni az életemet... attól félek. Túl sok mindenért küzdöttem, többet érdemlek egy vonalnál. - Hátra tűröm a haját, és azon gondolkozom, vajon valaha felfogta-e azt, hogy szeretem. Csak mert a halált sem fogta fel.
- Nem bírom elképzelni... - vallom be neki, sokkal jobban magamhoz húzva őt. Az arcomat a nyakához nyomom. Imádom az illatát, a bőrét és a haját. Egyszerűen csodás lenne valahogy így meghalni, ha már választhatok.
- Könnyű.
- Mit hiszel, mi lesz utánad?
- Pár hét vagy hónap gondolat áradat. Aztán folytok tovább az árral. Mint minden halott után.
- Elmondom, én mit tudok magamról - lehajtom a fejemet és a combjait nézegetem magamnak. - Kiakadok, ott hagyok mindent, mert tudom magamról, hogy húsz százalékot sem fogok bírni beléjük erőltetni. Valaki elintézi a temetésed, ahol én megjelenek és belehalok a fájdalomba. Aztán föld alá kerülsz, én pedig kezelhetetlen leszek. Aztán várok, mikor döglök meg magamtól. A gondolataimtól... Cica, nem megy. Felfogod valaha? Mit csinálnál, ha meghalnék?
- Valaki csapdába kerülne - olyan halkan suttogja, hogy elmosolyodom.
- És utána?
- Fogalmam sincs...
- Nekem is csak tippem van, ha abból indulok ki, miket éreztem, mikor leléptél tőlem. Szóval kurvára ne merj meghalni - oldalra nézek. Nem bírok a szemébe nézni. Szeretem, és biztosan tudja, hogy szeretem és ezt sajnálom, de nem bírok mit kezdeni magammal. De átlendültünk azon a vonalon, ahol képes vagyok elviselni a témát, és ahol belerokkanok.
- Más téma...
- Más téma - egyezek bele rögtön.
- Szóval... szép időnk van ma - felnézek rá, kínos mosolyt villant rám, én pedig elnevetem magam. Megcsókolnám. Istenem, úgy megcsókolnám, hogy fáj, amiért nem mozdulok előrébb. - Sajnálom, de... szóval azt mondtad, neked is szar Walter.
- Igen az - biccentek neki, a szemeire koncentrálva.
- Én... én veszekedtem apuval. És te is Walterral, de... beszéltem vele. Tudod jól és egyáltalán nem haragudott rád. Egyszerűen csak nevetett velem és pontosan tudta, hogy még kilyukadunk egymás mellett. És meg is ígértem neki, hogy még egyszer visszamegyek hozzád, mikor késznek érzem magam. És... úgy beszélt rólad, mint mindig - Zoe meg a szavak. Csak nézek rá... olyan sokszor mondta, de még soha nem komoly témaként. Utálom, hogy összevesztem Walterral a halál előtt pont. - Ezért kellett ezt mind megbeszélnem veled, érted? Nem hagyhatok itt így senkit. Ez az érzés gyilkos - felsóhajt, én pedig csak nézem őt. Miért nem képes kapcsolatban lenni? Miért kell ilyen családból jönnie? Miért nem lehet végre az enyém? Végül is... az enyém volt. Nagyon sokáig és olyan mély szinten, amit még mindig nehéz felfognom néha. Az enyém volt, csak elvesztettem.
- Köszönöm - hogy elmondta, hogy elmondta a saját érzéseit és, hogy adott magából egy kis darabot, amikor az enyém volt.
- Szeretném, ha boldog lennél - akkor talán megcsókolhatna. - Változtass, ha nem vagy az.
- Te miért nem változtatsz?
- Nem tudok.
- Én sem tudok.
- Egyszer boldogok leszünk, nem? Túl nagy a szánk ahhoz, hogy ne legyünk majd boldogok egyszer - megvonja a vállát, én pedig megrázom a fejemet.
- Soha nem fogunk érte tenni.
- És miért nem? - Kíváncsi... szeretem, mikor ilyen.
- Mert ez az életünk... mert ebben élünk. És rohadjak meg, ha változtatok rajta, mikor már elvesztettelek. Azt, hogy te miért nem... soha nem fogsz tudni elszakadni az emberektől. Mindig segíteni fogsz nekik. Olyan helyzetekben is, ahova épeszű ember nem lépne be. De te befogsz. - Könnyebb lenne, ha mi ketten nem beszélnénk. Sokkal egyszerűbb lenne, ha soha nem szólalna meg ő sem és én sem. Ha csak a szemével beszélne, mert a nézéséből elhiszem, hogy úgy szeret, ahogy én őt. De a szavai mindig ellenkeznek. Én pedig ugyan úgy némán mondom el neki, mert én is mást mondok a szavakban. És hogy miért? Fogalmam sincs... ha a szemébe nézek és az ölemben ül, akkor még csak tippem sincs, miért. Ha rákérdeznék napestig sorolná az indokokat. Kár, hogy egyik sem használt még nekem. Kitudja, talán majd egyszer. Egyszer majd, mikor rákérdeznek, hogy megy az életem, akkor nem arra fogok gondolni, hogy Zoe mit mondott, hogy van.

Kukucs! Az írásról leálltam úgy körülbelül két hónapja... mármint nem tudok írni, aztán most megint elkezdtem *nem kell megijedni, előfordul velem néha* aztán... aztán gondoltam vissza olvasom a részt és... és... kitörlődött az egész amint kattintottam benne kettőt. Igen, megkérdőjelezhető volt az, épeszűségem miközben a gépemmel ordítottam, a fejemet fogtam és azt hajtogattam hogy "Ne, ne, ne, ne, ne kérlek ne tedd ezt velem, ne!" Azóta is próbálom feldolgozni... mindenesetre, gondoltam közlöm veletek, miért van az, hogy nem vagyok aktív a blogon, mint a komi szekcióban mint itt alul a kis irományaimmal. Imádás van!

2 megjegyzés:

  1. Szia Des!
    Uh..én is csak kamillázok itt hát akkor neked milyen. Lehetett.

    Egy nagyon mély és csodás részt kaphattunk. Amelynek minden sorát élveztem.
    Nagyon szépen köszönöm hogy ezt a részt is olvashattam!
    Imádlak ám! <3

    VálaszTörlés