x--- Zayn Malik ---x
- Vélemény? - Elnevetem magam míg megrázom a fejemet szimplán.
- Imádom a rajongóimat, rengeteg tisztelet van bennem feléjük... - de van egy prioritásom. Ami mindig is volt. Szimplán most hangot is adhatnék neki. - Mármint, nem mondom hogy ez faszság, de faszság - a képernyőre mutatok ezzel az összes tweetre utalva. - De nem hibásak, nem láttak semmit a kapcsolatunkból eddig. Nem tudják hogyan működünk együtt - vállat vonva fordulok vissza a nő felé. Ezt is csak azért kapták fel, mert ő Zoe Fable én pedig Zayn Malik vagyok. Akik együtt vannak. Én kamu kapcsolatot toltam eddig, ő meg nem is ismert engem elvileg. Most meg bejelentettük, hogy terhes. De hát már vagy hat éve ismerjük egymást és ebből lényegesen többet voltunk együtt mint külön. - Büszke vagyok rá, mindenért amit tett és elért. - Mint minden normális párkapcsolatban a másik fél. - Ahogy ő is büszke rám - és éppen ezért nem értem mi a baj.
- Inkább úgy érzik, hogy a te sikereiddel vágott vissza - elnevetem magam, csak úgy szimplán Zoera gondolva. Érett, önálló felnőtt nő.
- Érett önálló felnőtt nő aki nem függ senkitől és képes minden anyagi avagy lelki szükségletét egy magával megoldni. - Elhadarom, egy levegővel. - Ez egy fő mondat a kapcsolatunkban amit már azelőtt az elmémbe égetett, hogy egyáltalán felvették volna a Harvardra. Nem kell hozzá, hogy vissza vágjon valakinek. Másrészről viszont nyugodtan menőzhetne velem és vissza is vághatna az "én" - igyekszem kihangsúlyozni, mindenkinek - sikereimmel. Nem arról van szó, hogy az a kis pöcs nem feltétlen sikeres. Arról van szó, hogy sikeresebb vagyok - elfintorodom, csak a kontextus miatt ahogy kijött a számon. - Siker és siker között van különbség. Ő feltörekvő én meg ott vagyok ahol lenni akar - ezen nem tudok mit szépíteni ha akarok sem. - És ha beszól Zoenak, úgy hogy engem használ fel - mert pontosan ez történt - és erre ő úgy válaszol, hogy az én sikeremmel vág vissza, akkor áldásom.
- Régen együtt voltak még is csak.
- Akkor sem kedveltem - elmosolyodom ő pedig kínosan rám nevet. Utálom azt a pöcst. - A fanok nem tudják mi az amit átéltünk és fogalmam sincs, hogy eltudnánk-e nekik mondani mindent - valószínűleg, nem minden mindent...
- Az esély mindig meg van rá - a kamerára mutat én pedig végig simítok a tarkómon. - Hat év után - ezt valahogy mindenki az orrunk alá akarja dörgölni. De mit tehettünk volna?!
Felvállalhattuk volna egymást a banda kezdetén.
- Abban a pillanatban, ahogy bedobta őt az omegle... - elröhögöm magam, az abszurditásán a helyzetnek. Megpróbálom elmagyarázni a világnak, hogy Zoe mit jelent nekem. Túl sok mindent. - Végem volt. Imádtam őt. Az első kicseszett pillanatban belé zúgtam. Legalábbis a külsejébe már akkor is. Fogalmam sincs hányadik óránál realizáltam, hogy a személyiségét is imádom. Végig beszéltük az egész éjjelt, reggel hétkor ment el aludni és kilenckor már ráírtam mert nem bírtam. Izgatott voltam, féltem hogy elillan a lehetőségem, hogy majd ha reggel felkel másmilyen lesz - a gyűrűt forgatom az ujjamon. Azt az egyet amit ő adott nekem a kis villám jelekkel, amik szerinte Z betűk. - És onnantól kezdve egyszerűn tényleg elvesztem. Mindennap beszéltünk. Reggeltől egészen estig. Reggel ha felkeltem rögtön ráírtam, vagy megnéztem hogy ő mit írt még éjjel. A suliba vezető úton, órák alatt, szünetekben, haza felé, otthon és éjjel. Folyton beszéltünk és imádtam. Az első pillanattól kedveltem őt, pár óra után elég erősen bejött és fogalmam sincs mikor szerettem belé. Egyértelmű volt az egész, mintha folyton szerettem volna - beletúrok a hajamba. Nem sok embernek beszéltem róla. Soha nem volt rá lehetőségem. Sőt... titkolnom kellett. Visszafognom magam. Rég éreztem zavarban magam kamera előtt. - Az első találkozásunkkor, mikor legelőször megöleltem az egyik kedvenc pillanatom. Zoe eltudja hitetni az emberrel, hogy minden rendben van és rendben is lesz. Istenem... gyönyörű volt - elröhögöm magam, nem tudok mit kezdeni a zavarommal. - Féltünk először találkozni, mert tudtuk, hogy az olyan megmásíthatatlan lesz - felnézek fintorogva a nőre. - Tisztában voltam vele, hogy amint találkozom vele végleg belé fogok veszni. Ami azt illeti, így is lett. - Feljebb ülök a fotelban és csak veszek egy mély levegőt. - Onnantól kezdve találkozástól találkozásig éltünk. Ha úgy is volt, hogy én megyek hozzá egy hétre a haverjaimmal, akkor mikor hazamentem ő jött velem. A családom pedig imádja őt. Anyám jobban kedveli őt mint engem szerintem - a kamerába fintorgok. Soha nem fogom elmondani nekik, hogy imádom ezt. - Egyszer megpróbáltam elfelejteni őt és kizárni az életemből. Túlságosan féltem attól amit kiváltott belőlem. Nem jött össze. Ő is megpróbált engem, pedig akkor már próbáltam össze szedni minden bátorságomat, hogy hivatalossá tegyem vele... nem voltam elég gyors - egy idióta voltam. Egy komplett, beszari idióta. - Azok a napok... nem voltak jók - Anyámék többet is érdemelnének mint egy szimpla házat. - Ő vett rá, hogy egyáltalán átgondoljam a meghallgatás ötletét, de miután lelépett arról is lemondtam. Csak szenvedni akartam a saját önsajnálatomban. Aztán a meghallgatás napján ő keltett fel és elrángatott. Vissza felé az úton pedig megkapta a behívását a Harvardra. - Rohadt dühös volt rám. Ránk. - Az volt az a nap ahol felfogtuk mind a ketten, hogyha nekem és neki is összejön akkor... sok nehézségünk lesz - enyhén szólva sok? Kigondolta erre?! - Amióta ismerem őt csak ő körülötte forog mindenem. Ő volt az első akit felhívtam mikor rájöttem, hogy kiestem az X-factorból. Tudtam, hogy nem fog senki haragudni rám a családomból és a barátaimból, hogy nem vészes ez, mivel legalább addig eljutottam de ő... nála rettegtem. Azért mertem elküldeni őt a Harvardra, mert tudtam, hogy az a legjobb neki, de egyben azért is mert én is tudtam, hogy máshova megyek. Azért ment bele abba, mert én bele mentem az X-factorba. Féltem, hogy csalódni fog bennem, de akkor is őt hívtam fel legelőször, és akkor is mikor rájöttem, hogy egy bandába kerültem. Szóval ha a sikereimet felhozza érvként valaki más ellen akkor hajrá, mert nélküle el sem értem volna. - Egyiket sem. - Sokáig azt hittem, hogy rosszkor találtunk egymásra. De aztán mindig rájövök, hogy igazából vagy akkor vagy soha. Depressziós voltam és szuicid hajlamú. - Tiszta lap.... semmi hazugság és titok. - Nem is élnék - elnevetem magam, szimplán az abszurd gondolatra, hogy semmit nem éltem volna meg az életem legjobb szakaszából. - Miatta élek, miatta mentem az X-factorba, ő rugdosott végig az egészen. Ő volt az akihez haza tudtam menni a közös kis lakásunkba és panaszkodni arról, hogy hányan utálnak. Ha kellett végig olvasta az összes utálkozó levelet a telefonomban és kitörölte. Ha kellett felolvasta őket nekem és megcáfolta őket. Ha úgy éreztem nem megy tovább utánam repült és helyre rakott. Róla írtam dalokat, neki írtam azokat a dalokat - ismét csak felröhögök míg kihúzom magam. - Ha az "én" sikereimet hozza fel, akkor minden joga meg is van rá, mert a részese. Azért mert senki más nem látja - lelegyintem a riportert. - Mindenemet neki köszönhetem, szóval mindenki aki kedvel bennem valamit azt is neki köszönheti.
x--- Zoe Fable ---x
- Tényleg ilyen intenzív kapcsolatotok volt? - Ráfintorgok Zaynra aki szimplán oldalt ül. Nincs bajom azzal, ha megoszt ilyeneket. Mármint fura, de nem rossz.
Viszont, hogy én beszéljek az érzelmeimről?
- Volt? Intenzívebb mint valaha volt - felhördülök, ő pedig felnevet.
- Azt mondta az első találkozásotoknál már elcsattant az első csók. Azonban mikor arról beszélt, hogy megkért volna téged a barátnő posztra te leléptél tőle. Mi történt a két esemény között?
- Előttem egy igazi csajozó gép volt - a nőre villantok egy bájos mosolyt. A kapcsolatunk elcseszett és imádom. Vajon milyen fényben fog ez feltüntetni engem, mint pszichológust? - Ez úton is, baszdmeg Amelia! - A középső ujjamat a kamera felé mutatom, továbbra is töretlen mosollyal. - Aki az exe - vissza fordulok a nő felé. - Szóval, mivel rosszfiú volt és csajozó gép ezért nem állapodhatott meg - Zaynra mutatok szem forgatva. - Szóval csak úgy... voltunk? A kapcsolatunk alapja az volt, hogyha látjuk egymást együtt vagyunk. Ha külön vagyunk akkor... - vállat vonok és hagyom, hogy mindenki kitalálja a mondat második felét. - Ezért léptem le. Nem volt egészséges kapcsolat, bár jobban zavart hogy tudtam másokat dug mikor nem velem van. Pont mint az X-factor alatt - az utolsó mondatomat már csak pár köhögés közé sűrítem. - Félt egy kapcsolattól ami komoly is lett volna. Mert az lett volna és ezt szimplán tudtuk. És! - Felemelem a kezemet, csak hogy senki ne kezdje támadni őt, sehol. - Tizenhat éves volt mikor megismert, én pedig tizennégy. Fiatalok voltunk, nagyon - nagyon rég volt. - Aztán idővel mikor ő már felakart volna vállalni én nem akartam őt. Egy részről a hírneve miatt, nem kellett hogy az emberek elvegyék minden magánszférámat. Nem hiányoztak a gyűlölködő levelek. Leginkább pedig nem hiányzott a karrieremnek. Úgy érzem elvágta volna ez egészet. Pszichológus, aki csak a barátján akar felkapaszkodni és hírnévre találni - megszokottam motyogom magam elé. Ezek mostanában feltűnő cikkek. - Sok problémám volt régen is, és ezek csak gyűltek. Amikor egyetemre jártam a professzorok és az óra adok általában nagyon aggódtak értünk - fura vissza emlékezni és belátni mennyire igazuk volt és van. - Rengeteg előadáson elmondták, hogy figyeljünk magunkra és a dolgokra amiket megélünk és tényleg éljük is meg. Például ha valakink meghal akkor egy átlagos ember megéli azt - a nő értetlenül néz rám. Oké, talán furán jött ki. - Mármint, tagadja aztán haragszik. Jön az alkudozó szakasz, vagyis a "mi lett volna ha" rész. Aztán depresszió és elfogadás. Egy sima ember nem feltétlen ismeri fel a szakaszokat. Na már most, ha egy pszichológussal történik - elnevetem magam. - Mi tudjuk. Tudunk mindent miért mikor és hogy érzünk. Tudjuk, hogy normális. Nem fogok átesni az első négy fázison, hanem rögtön az ötödikre ugrok. Ami nem jó, mert igazából nem megyek át rajtuk csak elfojtom őket. Mert hát, ha tudom hogy megy, akkor azzal is tisztában vagyok hogy semmit nem változtat az egészen, hogyha gyötröm magam. Ez egy komoly veszélye az egész szakmának. Könyvekbe, fogalmakba és esetekbe sűrítünk mindent amik vagyunk. - Azt hittem velem majd nem történik majd, hogy majd én átlátom. Mintha egy orvos drogozna és azt mondja tudja kezelni mivel ez a szakmája. Függő lesz, nem tudja megállni és kezelni. - Elég nagy probléma az életemben, hogy automatikusan ellököm azokat akikhez kötődni kezdek - óvatosan nézek Zayn felé ő pedig csak küld egy biztató mosolyt. - Néha fel se tűnik. Viszont megrémít, az biztos. Szóval mikor már Ő úgy volt vele, hogy fel kellene egymást vállalni akkor már nem akartam. Túl sok mindent történt az ismeretségünk óta. A karrierje, az én karrierem. A családjaink dolgai. Ott volt neki Perrie, nekem az őrültek. Mi meg csak sokszor szimplán mint barátok a másiknak. - Így vagy úgy, de ott voltunk a másiknak. - Rengeteget segített. Többet mint én neki. - Még ha nem is látja így. - Egy-egy eset után nagyon földre tudtam kerülni az elején. Az első alkalom mikor fegyvert fogtak a fejemhez. Amikor először meghalt egy betegem. Amikor először rám támadtak... sok ilyen van és mindegyiknél bármit megtett, hogy mellettem legyen és valahogy talpra állítson. Minden egyes alkalommal oda utazott volna hozzám, ha nem kérem őt, hogy ne. - Újra felé nézek és csak mosolyog rám. Nyugodt. - Nem engedek magamhoz túl közel embereket, vagy ha igen, akkor is nehezen és általában több mint egy évembe telik de ő... - megrázom a fejemet míg Zaynt nézem. - A legelső alkalommal ahogy bedobta őt az Omegle és lazán intett egyet és bemutatkozott, hogy ő Zain... elvesztem - elneveti magát, tudja hogy őt idézem. Férfi lett azóta. Pedig akkoriban is észveszejtőnek találtam, pont mint most. Ha az akkori énem tudta volna, hogy az akkori kinézete csak a kezdet... - Ő az egyetlen az egész életemben aki majdnem mindenről tud. Vannak dolgaim amikről nem bírok senkinek sem beszélni, még magamnak sem... de ő az aki mindig tudott mindenről. Ha nem mindent, akkor a legtöbbet. Ez pedig mindig megijesztett. Hogy milyen könnyen bánik velem, hogy mennyire ismer. - Felvonja az egyik szemöldökét kérdőn én pedig csak vállat vonok. - A közelembe mindenki tapasztalta milyen mikor ellököm de ő a leginkább. Főleg azért mert ő az egyetlen ember az egész rohadt földön akitől gyengének érzem magam - hátra dől a széken, de kihúzza magát. Soha nem mondtam ezt még így ki. Senkinek. - Tudtam, hogyha megkérem... sőt! Tudtam, hogyha nem beszélem le róla akkor bármikor futott volna utánam. Bárhol lettem volna és bármi bajom is lett volna, ő jött. Jött és segített volna és ezt... ezt nem bírtam elviselni. Meg van a képessége arra, hogy elhidd mellette, hogy mindent megold. És tényleg hihetsz is benne mert így van. Tudtam, hogy bármit megtenne azért, hogy megoldja az adott problémámat. Nem lett volna neki limit. Sem pénzben sem erkölcsben. Addig hajtotta volna magát míg valahogy helyre nem hozza. És ettől rettegtem. - Beletúr a hajába és csak mered rám. - Tudtam, hogy bármikor hívhatnám és számíthatnék rá de pont ezt nem akartam. Abban a pillanatban ahogy megláttam volna őt elhagyom magamat. Gyenge lettem volna. Ráhagyatkoztam volna és csak elengedve magam vártam volna, hogy megoldja és összerakjon engem is, hogy újra a régi legyek. Ha pedig kizártam őt, akkor haragudott rám vagy legalább tartott némi távolságot és nem jött én pedig nem hagytam el magamat és megtudtam oldani a saját gondomat. Nélküle. Gyűlölök akárkire is támaszkodni. A gondolattól hányingerem van, hogy függenem kéne valakitől. Mégis ő az egyetlen aki ezeket elviselte tőlem, és leszart mindent ha rólam volt szó. Ha zokogva hívtam fel akkor jött. Amikor meghalt apám és összeszedtem magamat, hogy felhívjam csak száraz tényként közöltem vele. Apa meghalt - eltépem róla a tekintetemet. Azt akarom, hogy tudják milyen jó ember. - Ennyi, nem bírtam mást mondani ő pedig annyit mondott, hogy jön. Fogalmam sincs hogy csinálta... turnéja volt, ott volt a banda az interjúk és a fotózás. A repülők nem szállhattak fel már arra sem emlékszem miért... és ő mégis ott volt a temetésen. Azzal a lendülettel ahogy átölelt én össze is törtem - vállat vonok és a gyűrűjeimmel kezdek játszani. - Ritkán volt olyan, hogy beadtam saját magamnak a derekamat és felhívtam de azért előfordult. Mikor kikerültek rólam a hiányos öltözékű képeim. Mikor lelőttek - elröhögöm magam, tekintve, hogy nem amiatt hívtam mert lelőttek. A családom miatt hívtam. - Ott volt a családom és miattuk hívtam. Az egész világ miatt hívtam mert mindenki megrökönyödött azon, hogy lelőttek pedig helyben elláttak és nem volt extrém. Rosszabb baleseteim voltak mégis mindenki akkor akart törődni velem. Túl sok minden jött össze, lecsúsztam a fal mentén és felhívtam hogy jöjjön haza. Könyörögtem neki egy mondattal és ismét annyit mondott, hogy jön. Azt sem tudom melyik országban volt minek a közepén de hét óra múlva már mellettem ült. Folyton mellettem van mikor kell és kérem. Még akkor is ha nem kérem - ránevetek ő pedig csak megdörzsöli az arcát. - Szeretlek, te pöcs - bemutat nekem én pedig elnevetem magam. - Tudom-tudom, nincs káromkodás Trisha - megforgatom a szememet a kamera felé vissza fordulok de így is hallom Zayn röhögését.
